Harmadik történet: Porszemekért a világot

Cím: Porszemekért a világot

Kategória: Általános, Más-világ

Korhatár: 12

Műfaj: dráma

Figyelmeztetések: AU, de lényegében nem nagyon tér el a könyvektől, csak kifejtettem és más nézőpontból közelítettem meg az ott megismert tényeket. (Egyéb figyelmeztetésekkel lelőném a történet végét.)

Kulcsok: a karácsonyi kertitörpe-angyalka, szilva, "Bemászott alá, nem tudom kiszedni."

Leírás: Az Odú kertje hemzseg a kertitörpéktől. Amikor nyáron Weasleyék kivágni kényszerülnek a vénséges-vén szilvafát, a hirtelen törpeoffenzíva után látszólag elsimulnak a dolgok. Nem is gondolják azonban, hogy egy fejletlen, krumplira hajazó, csöppnyi élőlény egész világát forgatják fel ezzel. Ami számukra csupán néhány üveg lekvár, az másnak mindene, amije csak van. A nyílt háború előtt az ő kertjük is hadszíntérré válik.

Hálám még évek múltán, járókeretre támaszkodva is üldözni fogja a bétámat, aki rengeteget segített abban, hogy ezt a történetet ilyen formában tárjam a közönség elé. Köszönöm neki az észrevételeit, az őszinteségét, az idejét, amit rám áldozott. Ígérem, meg sem említem többé, hogy esetleg zavarom. :)

***

Részlet a Hírverő 1996. novemberi számából:

„… az pedig, hogy a kertitörpék az értelem nélküli varázslények közé tartoznak, az angol varázslótársadalom egyik legrégebbi és legnagyobb tévedése – állítja Xenophilius Lovegood, az egzotikus állatok nemzetközileg is elismert szakértője. - Ezek a nem túl dekoratív teremtmények mindig is viszolygást váltottak ki az előkelő, arisztokrata mágusok körében, annak ellenére, hogy kellemetlen külsejük igen értékes belsőt takar. A természetben élő varázsnépek mind Dél-Amerikában, mind Afrikában a mai napig segítőként és társként kezelik őket, noha bizalmatlanabbak, mint a hippogriffek. Mágiájuk szorosan kapcsolódik a növényekhez, azok gyorsabban növekednek, és bővebb termést hoznak, ha törpék élnek a közelben. Az angol kertitörpék azonban megsínylették a méltatlan bánásmódot, és a legtöbbjük elbutult. Mára csupán néhány terjedelmesebb háztáji kertben élnek számottevő létszámú, viszonylag intelligens törpekolóniák.”

__~*^*~__

Widra St. Capdelre leszállt az este. A házak ablakai feketén ásítottak, az utcákat csupán a sápadt Hold világította meg valamelyest; azonban a domb túloldalán, a mugliszemeknek láthatatlanul elterülő Odú környékén még mélyebbnek tetszett az éj, mint másutt. A kétségbeesés elhalványította a csillagok fényét.

Sötét volt és hideg, de a kertben élő törpék számára ez semmit sem jelentett. Azzal, hogy a Nagy Fényes Gömb mindennap eltűnt a Messzi Zöld Vonal mögött, és feljött helyére a Kis Fényes Gömb a Csillogó Porszemekkel, csupán a színek változtak meg. Nyaranta az eper élénkpirosból mélybordóra, a kukorica napsárgából sötét bézsre, a fák törzse pedig barnából feketére váltott. Most viszont, amikor a Hideg Fehér Takaró belepte a Kisvilágot, és – már amennyire látszott – a Nagyobbvilágot is, a monoton szürkeség csak élesebbé vált, ahogy beköszöntött a sötétség, a Ronda Göcsörtös Bódé ablakaiban pedig kihunyt az összes fény.

Gorgiás felkapaszkodott a hóval borított fatönkre. Szépen lesepregette róla a puha, de csípős, ám a magokat jótékonyan megóvó Takarót, ellenőrizte, hogy a férgek nem kezdték-e eszegetni az évgyűrűket. Dolga végeztével letelepedett a meghalt fatest közepére, hanyatt feküdt, és két nagy szemét a felette lévő Sötétkék Mennyezetre szegezte. Megkereste tekintetével a Messzi Zöld Vonaltól balra eső huszonhatodik Csillogó Porszemet, és amikor megtalálta, elégedetten morrant. A mai Hosszú Sötétség alatt sem lesz semmi baj.

A Messzi Zöld Vonaltól balra eső huszonhatodik Csillogó Porszem pislantott egyet.

Gorgiás visszapislantott, és úgy érezte, szükséges megnyugtatni a Csillogó Porszemet, hogy ne pislogjon, hanem csak csillogjon, ahogy az a dolga. A lenti Kisvilág már nem az ő gondja volt, neki ott van a Sötétkék Mennyezet, ami sokkal, de sokkal fontosabb, és nehezebb munka.

-          Mamóka, majd én vigyázok Szilvabácsira. Szilvabácsit nem háborgatja csiga, nem rágja szú, nem fúrja féreg és nem éri bú, ameddig Szilvafi Gorgiás őrzi a Leghosszabb Álmát.

Gorgiás megpaskolta maga alatt az öreg fatönköt, mire a Csillogó Porszem megint pislantott egyet. A kicsi törpefiú arcára mosoly kúszott, és folytatta az őrködést. Ezt azóta csinálta, hogy a Mamóka meghalt, együtt a többiekkel, és mind felköltöztek a Mennyezetre, vigyázni a világra. A Mamóka esti meséi mind-mind olyan törpékről szóltak, akik nagyon jól viselkedtek a Kisvilágon, és amikor lefeküdtek, hogy végleg elaludjanak, az álmukban jutalmul lámpást kaptak a kezükbe, hogy kivilágíthassák a sötétséget.

Azután természetesen üdvözölte a többi Csillogó Porszemet is, például szemből a negyvennyolcadikat, a Nagyanyókát, aki még válaszolt is neki, azután hátulról a kilencvenharmadikat, a Nagyapókát, aki zsémbes, vén törpe volt, amikor a Leghosszabb Álma kezdődött, és alig fényeskedő, de folytonosan a Sötétkék Mennyezeten ücsörgő Csillogó Porszem lett, és sok-sok Hosszú és Rövid Sötétségen át őrizte már Gorgiást, amikor az véletlenül elszundított. A kilencvenharmadik után következett jobbról a százkettedik, az Apóka, azután megint balról a kétszázötvenhatodik, a Húgocska. Ennyi volt azoknak a Csillogó Porszemeknek a száma, akiket Gorgiás minden Sötétség kezdetén üdvözölt. Nem voltak sokan, de ahhoz képest, hogy a törpefiú még csak a hetedik évét töltötte, igen számosnak minősültek.

Nem is olyan régen, az előző nyári Rövid Sötétség idején például még biztosan nem voltak ennyien. Akkor a huszonhatodik, a kilencvenharmadik és a kétszázötvenhatodik is itt volt még lenn, a Kisvilágon, és nem feküdt le, hogy elkezdje a Leghosszabb Álmot. Akkor még Mamókának, Apókának és Húgocskának hívták őket, Szilvabácsi magas volt és élő, vén ágkarjain megszámolhatatlan termést ringató virággal. A meleg időszak Rövid Sötétségei sokkal, de sokkal élőbbek és vidámabbak voltak, Gorgiás alig várta már őket. Olyankor a levegő édes volt, Röppenők járták keresztül-kasul, és minden buzgott az Élettől.

Most azonban csend honolt, a Hideg Fehér Takaró alatt pihent minden, a törpék nem szaladgáltak a Növényváros kis utcáin, a Röppenők nem zizegték tele a levegőt, Szilvabácsinak csak az Élet nélküli tönkje maradt a háta alatt, és a Szilvafiak közül egyedül Gorgiás maradt a Kisvilágban. A többiekből – Mamókából, Apókából, Húgocskából, korábban pedig Nagyapókából és Nagyanyókából is – Csillogó Porszemek lettek a Sötét Mennyezeten, a Messzi Zöld Vonaltól jobbra és balra, előtte és mögötte.

Szilvafi Gorgiás egyes-egyedül maradt a Kisvilágon, a Nagyobbvilágon és az Egészen Nagy Világon is.

__~*^*~__

Hónapokkal korábban…

Kellemes, harmatcsepegtető, üdén illatozó reggel virradt Widra St. Capdelre. A domb árnyékában megbúvó falucska éppen csak ébredezni kezdett, a házak konyhaablakainak függönyeit elhúzták, és kotyogtak a kávéfőzők. Vasárnap reggel lévén minden család együtt ült asztalhoz, hogy azután közösen vegyenek részt a misén. A muglik békével és boldogsággal szentelték meg a hét pihenőnapját, és fogalmuk sem volt, hogy körülöttük a háború fellegei egyre jobban elsötétítették Anglia egét.

A nem messze álló – vagy inkább rogyadozó – Odúra érezhetően rányomta a bélyegét a komorság, és egyre kevesebbszer hallatszódott ki vidám nevetés a máskor derűvel átitatott házból.

A reggelizőasztal felett is ellenséges hangulat uralkodott, ám ennek vajmi kevés köze volt a Voldemort jelentette növekvő fenyegetéshez. Az asztalfőn Mr. Weasley igyekezett elbújni a Reggeli Próféta egy kávéáztatta száma – Errol egyre kevésbé tudta koordinálni a mozgását -, és az előtte heverő hatalmas tál zabkása mögé. A tűzhely mellől Mrs. Weasley vetett rá nyíltan fenyegető pillantásokat, amelyek komolyságát mi sem mutatta jobban, hogy még az ikrek sem mertek kuncogni apjuk egyre nagyobb zavarán. Ron mit sem értett az egészből, Ginny pedig székével az anyja felé fordulva tüntetett a családfő ellen, aki így, mindennemű támogatás híján, megalapozottan érezhette egyre kellemetlenebbül magát. Teltek a percek, és a néma állóháborúban a helyzet változatlan maradt.

Végül Mrs. Weasley szánta el magát az offenzívára. Hirtelen pálcamozdulattal az asztal közepére vágta a második adag kását, majd pedig saját kezűleg csapott melléjük két üveg dzsemet.

-          Tessék! Jó étvágyat minden lelketlen mágusnak! Zabkása friss tejből, hozzá szilvalekvár…

Mr. Weasley ennél a vészjóslóan elhalkuló hangszínnél látványosan elsápadt és összehajtotta az újságot. Ron arcán felismerés tükröződött, Ginny csak mérgesen fújt egyet, és végre az ikrek is megereszthettek egy elfojtott nevetést.

-          …szilvalekvár, a tavalyi termésből. A tizennegyedik üveg a negyvenötből. Negy-ven-öt! Hallott már valaki olyat hogy egyetlen szilvafa negyvenöt üvegnyi lekvárhoz elegendő termést hozzon egy nyár alatt? Nem? – A kérdés persze költői volt, Mrs. Weasley nem várt rá választ, mert éppen nagymonológja kellős közepén tartott. Csípőre tette a kezét, és előrehajolva folytatta megkezdett mondandóját. – De valaki, ismétlem, valaki ebben a házban úgy gondolja, hogy nekünk nincs szükségünk egy ilyen szilvafára. Mert az anyagi helyzetünk megengedi, hogy nélkülözhessük a házi dzsemet, és drágán megvegyük a silányabbat a piacon, igaz?

-          Molly… - kezdte volna csitítóan Mr Weasley, de ennél az egy szónál tovább nem jutott, ugyanis kedves felesége beléfojtotta a szót.

-          Ne, ne, ne, Arthur! El se kezdd, mert tudod, hogy igazam van! Kivágni egy ilyen fát, kész matuzsálem, már csak a tisztelet miatt is…

-          Drágám, te is tudod, hogy nem tarthatjuk meg, útban van a védővarázslatoknak, csakis a fa miatt húztuk eddig is… védtelen a ház, gondolj a gyerekekre…

                                                        

Az asszony szemét elfutotta a könny, amit a férje nem tudott, hogy a szilvafa, a gyerekek, ő, vagy egyszerűen a tehetetlenség érzése okozott. Elérkezettnek látta a pillanatot, hogy kapituláljon, és megvigasztalja a feleségét. Odalépett hozzá, átölelte, Mrs. Weasley pedig nem is színlelve az ellenállást zokogva borult a nyakába. A férje csendesen simogatta a hátát, és várta, hogy kiadja magából a fájdalmát. Ő is úgy érezte, hogy kezdenek a fejük felett összecsapni a hullámok, de nem engedhette meg magának, hogy elgyengüljön. Még ha kívülről másképp látszott is, valójában ő volt a lobbanékony és harcias Molly fő támasza, aki gyakran esett a saját, szenvedély ásta vermébe, és omlott össze a legváratlanabb – és sajnos sokszor a legkevésbé alkalmas – pillanatokban. Úgy, mint most is, ugyanis az eléggé bensőséges házastársi pillanat kellős közepébe hoppanált két varázsló.

Remus Lupin halálra váltan tekintett körbe az Odú nappalijában. Arra sem ő, sem a vele együtt érkezett legidősebb Weasley-fiú, Bill sem számított, hogy a házat mindennemű védelem nélkül találják majd. Mrs. Weasley kibontakozott a férje öleléséből és szemeit törölgetve próbálta beazonosítani a pukkanások forrásait.

Ekkor egyszerre több dolog is történt.

Lupin – még mindig elég sápadtan és feldúltan – szabadkozni kezdett („… ez csak egy próba volt, Arthur, hát hogy’ lehettek ilyen felelőtlenek, hoppanálásgátló nélkül még békeidőben sem szabad hagyni a házat!”). Szava viszont azon nyomban elakadt, amikor látta, hogy a ház asszonya költő nősténysárkányokat is megszégyenítő üvöltéssel vetette magát tulajdon elsőszülöttjére, aki éppen akkor kezdett hozzá egy hosszú, és bonyolultnak hangzó varázslat mormolásába, nyilvánvalóan a családi fészek védelmének céljából. A támadás – bármi is volt a valódi célja – azt mindenesetre elérte, hogy Bill abbahagyja a megkezdett bűbájt, és elkapja az édesanyját, aki felettébb gyorsan tendált a padlóval való frontális ütközés felé.

-          Még ne! – zihálta Mrs. Weasley. – Még… útban van a fa, Bill.

-          Igen, Anya. Én is észrevettem – jegyezte meg legnagyobb Weasley-fiú meglehetősen rezignáltan. – Bár meg kell hagyni, a közbelépésed elég hatásos volt.

Az ikrek nyerítve adtak hangot jókedvüknek, majd jobbnak látták gyorsan eliszkolni a helyszínről, mielőtt még bárkinek ideje jutna megtorolni a nevetésüket. Ginny szemforgatva látott hozzá, hogy leszedje az asztalt, Ron pedig ismételten belekeveredett kissé a kialakult helyzet értelmezésébe.

-          Kedves Molly, mindazonáltal a varázslat kiiktatta volna azt a bizonyos fát. Ehhez igazán nem kellett volna félbeszakítani Billt – vetette közbe Lupin egy kissé ingerülten. – A védőbűbáj-háló, amit terveztünk, elég bonyolult, éppen elég egyszer elhelyezni.

-          Ne haragudj meg, Remus, de éppen ezért. Molly… öhm… nem szeretné, ha csak úgy… hát, kivégeznénk azt a fát egy átokkal. – Mr. Weasley láthatóan ismét elpirult.

-          Pontosan! – harciaskodott a felesége. – Ha már egyszer meg kell válnunk attól a szerencsétlen szilvafától, hát tegyük méltó módon. Én nem hagyom, hogy úgy meggyilkoljátok, mint a halálfalók azt a sok szerencsétlent odakint!

Molly ismét kezdte elveszíteni az irányítást az érzelmei felett, és szipogva nyúlt a zsebkendőjéért. A férje együttérzőn karolta át a vállát, és jobbnak látta, ha elmagyarázza a két jövevénynek a csöppet furcsa jelenetet.

-          Molly nagyon szereti azt a szilvafát. Anno még te is hintáztál az egyik ágán, Bill… - kezdte nosztalgikus mosollyal. – Mindent megtettünk, hogy ne kelljen elpusztítani, de legutóbb Dumbledore professzor bárhogy is próbálkozott, nem tudta megkerülni a védőpajzzsal. Ha kívül hagyjuk, a fészert sem tudjuk védeni, de ha bevesszük alá lombkoronástól, akkor meg gyengül a burok, mert túl nagy kiterjedésű lenne…

-          Miért nem lehet a legkinyúlóbb ágait kint hagyni? – kérdezte Ginny, miközben elkezdte leszedni az asztalt, és a mosogatóba pakolni a reggeli tányérokat.- Így csak néhánytól kellene megválnunk, és idén is tudnánk lekvárt főzni.

-          Azért, mert a fa élőlény, és mint ilyen, az érintésével a pajzs alá lehet kerülni bántatlanul – felelte készségesen Bill.

-          Valami ilyesmit mondott a professzor is. A lényeg az, hogy nem maradt más megoldás, mint kivágni. Áthelyezni sem tudjuk, mert ahhoz meg túl szerteágazó a gyökérzete, Charlie már próbálta. Molly pedig nem egyezett bele, hogy megátkozzuk, így maradnak a fejszék. Ron és az ikrek megígérték, hogy segítenek – fejezte be a magyarázatot Mr. Weasley. - Bill?

A kérdezett bólintott, majd vetett az édesanyjára egy szomorú pillantást – legidősebb fiúként tudta, hogy mély érzelmeket táplál bármi iránt, amit csak kicsit is a szívébe zár, legyen az árva kisfiú, mint Harry, vagy vén szilvafa.

-          Én is jövök, Arthur, ha nem bánod – ajánlkozott Lupin is lelkesen.

-          Remus, te vendég vagy ebben a házban. Ülj le a fenekedre. Kérsz teát? – Mrs. Weasley igyekezett úrrá lenni a történéseken, amely szándékát erősen meghazudtolta feltűnő sápadtsága és a szemei fénytelensége. Lupin ennek ellenére – vagy éppen ezért – zokszó nélkül elfogadta a szelíden erőszakos invitálást, és leült Fred megüresedett helyére. – Ha szeretnéd, készítek neked néhány szilvadzsemes pirítóst. A tavalyi adagból…

Remus Lupin igazán nem szeretett volna ezek után udvariatlannak tűnni, ezért mosolyogva hágott a nyakára annak az adag lekváros kétszersültnek, amivel egy kisebb rohamkülönítményt is el lehetett volna látni.

Mialatt ő csendben majszolta a kései reggelit, odakint a fészerben Mr. Weasley előásta azt a négy fejszét, amit Merlin tudja, honnan szerzett még évekkel azelőtt. Okulva a sok kellemetlen tapasztalatból, néhány gyors bűbájjal ellenőrizte, hogy nincsenek elátkozva, és csak ez után kezdett hozzá, hogy varázslattal megélesítse őket. A művelet fülsiketítő csikorgással járt együtt, ami eléggé felbosszanthatta a kerti törpéket, ugyanis néhány harciasabb példány odáig merészkedett, hogy a fáskamrába beosonva éles fogaikat a ház urának bokájába, ujjaiba és hadonászó karjaiba mélyesszék.

-          Mi a szent morgácsfű lelte ezeket… - igyekezett Arthur felülkerekedni az őt támadó törpekommandón. – Menjetek már innen, kis bestiák… Bill, George, Fred! Segítsetek apátoknak! – kiáltotta kissé hisztérikusan.

Az említettek Ronnal kiegészülve vonultak ki a kertbe, ahol – miután meglátták édesapjuk elkeseredett küzdelmét a varázslények ellen, ahogy nagy nehezen, vagy egy tucat csimpaszkodó törpével a testén kitántorgott a fészerből – elszánt törpementesítésbe kezdtek. A zajra természetesen Ginny, Mrs. Weasley és Lupin is kivonult; utóbbi kezében még mindig egy fél szelet lekváros kenyérrel.

Molly Weasley szörnyülködve csapta össze a tenyerét.

-          Arthur, téged egy percig sem szabad egyedül hagyni, mindjárt bajba keveredsz! Rosszabb vagy, mint Fred meg George totyogós korukban – sápítozott az asszony.

Mr. Weasley szelíden tűrte, hogy a tulajdon felesége pelenkás kétévesekhez hasonlítsa őt. Érezte a szavai mögött megbúvó igyekezetet, hogy az asszony helyreállítsa szokásos – vagy inkább általa birtokolni vélt – tekintélyét a férje felett, elvégre a reggeli érzelemdús kirohanásának voltak tanúi is.

-          Egyébként, ha már mind idekint vagyunk, túl is eshetnénk a dolgon – zárta le Mrs. Weasley a mondandóját, majd terelgetni kezdte a kis csapatot a gyümölcsös felé. – Arthur, hozd a fejszéket. Végezzünk hamar.

Arthur Weasley szótlanul engedelmeskedett. Noha kisebb problémába ütközött, amikor négy fejszét egyszerre próbált meg felemelni, kisvártatva eszébe jutott, hogy akár össze is zsugoríthatná őket. Néhány perces közjáték után érkezett loholva a gyümölcsös legszéléhez, a vén szilvafa lombja alá – a késést hitvese természetesen nem átallott a szemére vetni, de ezt betudta a nő növekvő idegességének. Kis eligazítás után ő, Bill, Fred és George munkához láttak.

Az öreg szilvafa törzséről lepattant első faforgács még földet sem ért, amikor körülöttük a kert felrobbant.

Hirtelen minden törpévé lett. Törpe volt a levegő, amit beszívtak, törpe volt a lábuk alatt a föld, és törpék voltak azok, akik fájdalmas, erősen vérző harapásokat hagytak maguk után fedetlen testrészeiken. Ginny sikoltott, mire egy kisebb kertitörpe a szájába mászott; a szemtelen egyedet Lupin távolította el. Természetesen egyikük sem használt pálcát, mialatt a vakmerően támadó törpék ellen harcoltak – a lényekre különben sem fogott semmilyen varázslat, de nem mellesleg Mrs. Weasley üvöltve hozta családja és Remus tudtára, hogy ne merészeljen bármelyikük megölni akár egyet is a kert régi lakói közül.

A néhány percig tartó heves törpeáradat elapadni látszott, miután az első egyedek átrepültek a kerítés felett. Kisvártatva a favágók folytatni tudták munkájukat, és az öreg szilvafa nyikorogva adta meg magát. Törzse még halálában is méltósággal dőlt el a gyepszőnyegen; lombkoronája megrázkódott, ahogy földet ért, aztán a fa nem volt többé.

Mr. Weasley félénken pillantott a feleségére, aki összeszorított ajkakkal, szemében el nem sírt könnyekkel meredt a kivágott gyümölcsfára. Még Fred és George sem nevettek, vagy tettek megjegyzést. A beálló csend igazán hasonlított egy jó barát halálos ágya feletti megrendült hallgatáshoz.

Aztán Molly sarkon fordult, és elsétált a ház irányába. Ginny követte, a többieket pedig maga Arthur küldte el. Egy darabig szemezett a pálcájával, aztán vállat vonva úgy döntött, hogy kézzel fogja feldarabolni a fát, még ha rámegy a napja is.

Miközben dolgozott, meg mert volna esküdni arra, hogy a tönk mellett egy egészen apró kerti törpe zokogott vigasztalhatatlanul.

__~*^*~__

Újabb Rövid Világosság kezdődött, a tél erőtlen küzdelme a sötét ellen. A sápatag Nagy Fényes Gömb épphogy felvonszolta magát a Messzi Zöld Vonal peremére, és úgy tetszett, nem is akaródzik neki távozni onnan. Pisla, erőltetett sugarai meleget nem adtak, Életet nem ébresztettek sem a Kisvilágon, sem a Nagyobbvilágon, de szemből a negyvennyolcadik Csillogó Porszem, a Nagyanyóka meséi szerint messze, az Egészen Nagy Világ és a Messzi Zöld Vonal másik felén éppen most, a Rövid Világosság és a Hosszú Sötétség idején fakasztanak rügyet, bontanak virágot és ébresztenek termést. Gorgiás ezt csak nehezen tudta elképzelni, most, hogy körülötte a növényvilág barna volt, szürke meg fekete, és csupán Fenyőkisasszony szúrós tűlevelei játszottak bársonyos zöldben. Meg persze a kert túlsó végében elterülő mindig meleg Kristálypalota szívós növényei, amelyeket a Ronda Göcsörtös Bódé Magas Szőrös Sárgarépái ültettek el, amikor őszbe hajlott az idő, hogy a hidegben is friss zöldséghez jussanak.

-          „Milyen okosak ezek a Magasok. Ilyenkor is gondolnak a megtölthetetlen hasukra.” - gondolta Gorgiás elégedetten, mert bizony a Hosszú Sötétség ideje alatt, ha nem lett volna a Kristálypalota, a Törpeség az első néhány nap alatt éhen veszne.

Noha a kis Szilvafi bizalmatlanul és fájdalommal gondolt a Magas Szőrös Sárgarépákra, különösen a Rövidszőrűekre, akik megölték Szilvabácsit, azt tagadhatatlannak vélte, hogy – főként télen – tőlük függött, hogy éheznek, vagy jólétben élnek a Kisvilágon. A kapcsolatuk ugyan nem volt felhőtlen, az időnkénti röptetések – amiket a Törpeség minden tagja rendkívül élvezett, kivétel nélkül – viszont csak azt a célt szolgálták, hogy a Magasok elhiggyék, ők uralkodnak a Kisvilágon, a törpék pedig betolakodók, akik csak kárt csinálnak. Ez megfelelő védelmet biztosított a kertlakók számára, akik azonban minden más tekintetben nagyon jól jártak: a Ronda Göcsörtös Bódé Kisvilága volt a legszebb és legélettelibb a környéken, mint ahogy azt a kiröptetettek megtudták, amikor összetalálkoztak másik Kisvilágokból származó kiröptetettekkel.

Gorgiás jólesőn nyújtózkodva felállt Szilvabácsi tönkjén, és a Nagy Fényes Gömb felé fordította az arcát. Becsukta a szemét, és azt képzelte: a Gömb ott fent látja a Csillogó Porszemeket, mert nem vakítja el saját fénye úgy, mint itt lent az Egészen Nagy Világot. Így gondolatban megkérte a Gömböt, hogy adja át üdvözletét az ő Porszemeinek. Gondosan hozzátette még, hogy természetesen várja mindannyiukat a következő Hosszú Sötétség alatt is, mint mindig, a tönkön. Azután – megbizonyosodva, hogy ismét megpaskolta Szilvabácsit – lemászott, és számára is kezdetét vette a Rövid Világosság.

Noha még egészen korán volt, a Ronda Göcsörtös Bódé csendben várta az összeomlást, de már minden törpe talpon sertepertélt. Nem is csoda, hiszen dolog akadt elég; különösen ilyen hideg időben kellett ügyelni mindenre, amiben Élet volt, nehogy akár egyet is elveszítsenek közülük. A Törpeség számára minden élő ugyanúgy számított.

Külön okként a tüsténkedésre éppen aznapra esett a Hosszú Sötétség Fényessége, az otthon melegének ünnepe. A szokás réges-régről származott – a legvénségesebb törpék úgy tartották, azokból az időkből, amikor még bizalomban éltek együtt a Magasokkal. Noha ezzel Gorgiás nem volt teljesen tisztában, azt mindenesetre tudta, hogy a Szőrös Sárgarépák ilyenkor ugyanúgy gyertyát gyújtanak és énekelnek, mint ahogy ők szokták, amikor még Szilvabácsi állt és virult, a gyökerek alatt a gombaasztalt pedig négyen ülték körül. Azóta a legszeretettebbek elköltöztek a Sötétkék Mennyezetre, a törpefiú pedig egyszer sem merészkedett vissza régi otthonába, a szilvafa gyökérzete alkotta kis odúba, ahol a családja a halálát lelte a fa kivágásakor. Ő maga sem volt messze, amikor Szilvabácsi hosszú haláltusája után kimúlt – de el sem tudta képzelni, a szülei és a testvére mit élhettek át, amikor hallgatniuk és érezniük kellett szeretett fájuk halálát. Bár a Törpetanács megállapította, hogy mindhárman megfulladtak, Gorgiás mélyen belül tudta az igazat: a Szilvafiak szíve megszakadt, és ezért lobbant el bennük az Élet lángja, az a láng, amit oly’ hosszú időn át megosztottak Szilvabácsival, aki nem csak otthonuk volt, hanem szívük és lelkük is. Egy kívülálló számára felfoghatatlan volt az a kötelék, ami egy fatörpe és a fája között alakult ki az idők során.

Éppen emiatt a fiatal törpének keserű volt a hangulata és felettébb szomorú az ábrázata, amikor a hajnali ködben a tönktől a Kristálypalota felé igyekezett. Minden világosság kezdetekor ott ült össze a Törpetanács, a családok legidősebb tagjai által alkotott döntéshozó társaság, amelynek Gorgiás maga is részét képezte, lévén ő volt az utolsó megmaradt Szilvafi. Ilyenkor, a nap kezdetén összeszedték az aznapi teendőket, be is osztották azokat, meghatározták, melyik törpékre esik a röptetés és vitatkoztak néhány jelentéktelen, csip-csup ügyről, mint például, hogy a Tökvakarékoknak vagy a Szederszemszedegetőknek jár-e több napraforgómag. A kis törpefiú szinte soha nem szólt bele az ülésekbe, mert úgysem hallgattak volna rá, fiatalsága miatt pedig sohasem osztották be felügyelőnek semelyik ágyás mellé. Így a napjai mindig ezzel a szükséges-szükségtelen eseménnyel kezdődtek.

A Hosszú Sötétség Fényességének reggelén a szokottnál is hangosabban kiabáltak a családfők. Gorgiás már messziről hallotta a Kristálypalotából kiszűrődő, szüntelen zsongást, amelyet az okozott, hogy az idősödő törpék hallása már nem volt a régi, így akkor is ordítoztak egymással, ha az éves – rendkívül bő – áfonyatermésről csevegtek kedélyesen. Most azonban – az alapzajból elég gyakran felharsanó élesebb közbeszólásokból ítélve – komolyabb vita bontakozhatott ki a Tanácsban.

-          …nem, nem és nem! Még egyszer nem egyezem bele – harsogta a pocakos Epres Morgács. Amúgy is tikkelő bal szeme szinte folyamatosan rángott az idegességtől. – Az előző Fényesség alatt is a fiam volt a felügyelő a Palotában, a mostanit szeretném vele tölteni! Együtt az egész családdal!

A dühödt közbeszólót egy apró, nagyon ráncos törpenéni, Köszméte Margaréta próbálta lecsendesíteni hideg észérvekkel („Ugyan, vén agyaszottyadt, a mufurc agglegény fiad csak a büszkeségednek hiányzik, nem a családi estebédnél hibádzik az üres széke! Ha így folytatja, minden Fényesség alatt ő lesz a felügyelő, mert az a bolond menyecske nem született még meg, és nem is fog, aki Epres Kazimirhez hozzámegy!”), ám vajmi kevés sikert ért el. Rövidesen mind egyszerre kiabáltak, hosszú perceken keresztül, Gorgiás pedig igyekezett minél kisebbre összehúzódni, nehogy véletlenül valakinek feltűnjön, hogy ő is ott van.

A nagy akarásnak nyögés lett a vége. A kis Szilvafi alatt megingott a magasított szék, néhány kétségbeesett pillanat után pedig hatalmas csörömpöléssel zuhant hátra. Szerencsére nem ütötte meg magát komolyabban, ámde pont az ellenkezőjét érte el annak, amit akart, ugyanis rövidesen az összes tanácstag köré gyűlt, ő maga meg lentről pislogott rájuk.

Az amúgy is paprikás hangulatban levő Epres Morgács nem épp barátságosan érdeklődött a hogyléte felől.

-          Kölyök! Mi a megposhadt édesburgonyát keresel te itt?

Gorgiás megszeppenten, dadogva válaszolt.

-          Én… én csak… tanácskozom, izé…

-          Hah! – folytatta a morgolódást a vén Epres. – Még hogy tanácskozol! Hát mióta vesznek részt csírazabáló taknyosok a Törpetanácson, hm?

-          Mióta Gorgiás az utolsó Szilvafi, Morgács – csendült egy határozott hang valahol a háttérben. A törpefiú fellélegzett – egy csapásra felismerte Barackfi Szidónia csilingelő szopránját.

A Ronda Göcsörtös Bódé Kisvilágán a Szilvafi családon kívül egyedül a Barackfik büszkélkedhettek azzal, hogy egy fa befogadta őket a gyökerei közé. Ez nagy megtiszteltetésnek számított – a többi törpecsaládnak csupán alantasabb növények, bokrok, cserjék vagy egynyáriak jutottak. Azonban, noha szemtől-szemben tényleg alázatosabban viselkedtek a fatörpékkel, a hátuk mögött fennhéjázó, képmutató népségnek gondolták őket. Amikor pedig Szilvabácsi életét vesztette és Gorgiás egyedül maradt, a Törpeség úgy érezte, bizonyítékot kapott, hogy a „fások” sem különbek náluk.

Szegény kis Szilvafinak attól fogva – a családja elvesztése mellett – azzal is meg kellett küzdenie, hogy a többi törpe módszeresen kezdte megkeseríteni a mindennapjait. Főként a fiatalabbak, de az idősebbek sem kímélték. Barátai természetesen nem maradtak – nem mintha azelőtt sokan lettek volna -, ám a szükségben a Barackfik befogadták. A sudár, elegáns, ám még mindig hajadon Szidónia egyedül élt idős nagyanyókájával, és csak azért ő képviselte a családja maradékát a Tanácsban, mert az anyóka elvesztette a szeme világát, és a hallása sem volt éppen tökéletesnek mondható.

-          Gyere, kisfiam – nyújtotta a kezét Szidónia a még mindig a földön heverő Gorgiás felé. – Nagyon megütötted magad? – érdeklődött kedvesen, és letörölt egy könnycseppet a pici arcocskáról. A törpefiú megrázta a fejét és lesütötte a szemét, amiben nem a fájdalom, hanem a szégyen égett.

Szidónia erőteljes fellépése miatt senki sem mert ellenkezni vele, így a Tanácsban csakhamar visszaállt a rend; bár sokan éles oldalpillantásokat vetettek a megszeppenten ücsörgő Szilvafi felé. A vita folyt tovább, és nemsokára visszatértek az eredeti témához: ki legyen a Kristálypalota felügyelője a Hosszú Sötétség Fényessége alatt.

Epres Morgács egészen addig sértett csendben, karba tett kézzel duzzogott, ám hirtelen Gorgiásra villant a tekintete – és gonoszul elmosolyodott.

-          Kedves Tanácstörpék, nekem van egy meglehetősen kompromisszumképes ötletem – kezdte a vén Epres, arcán még mindig azzal a rosszat sejtető vigyorral. - Mivel az idei fogcsikorgató Hideg Időszak miatt a Kristálypalota sokkal sebezhetőbb, a növények könnyebben megfagyhatnak, úgy vélem, célszerű lenne, ha nem kevesebbre, mint közülünk valakire bíznánk az éjszakai felügyeletet.

Szavait egyetértő morgás követte; csupán Barackfi Szidónia sápadt el látványosan és nyitotta szólásra a száját.

-          Egyetértek veled, Morgács. Önként vállalom a felügyeletet, ha ez mindenkinek megfelel. – A törpehölgy gyorsan körbenézett, és több helyeslő bólogatással találta szemben magát; senkinek sem akaródzott ugyanis a helyébe lépni.

Csupán Epres Morgács ciccegett.

-          De Szidónia, hát magára hagynád drága nagyanyókádat, a mindannyiunk által szeretett Petronellát? Nem, kedvesem, ezt nem engedhetjük – tette össze kezeit színpadiasan a cselszövő Epres. – Én úgy látom, a legalkalmasabb a feladatra Szilvafi Gorgiás lenne.

Mély, döbbent csend állt be. Az idősödő tanácstagok zavartan néztek össze; ilyesmire még nem volt példa, hogy egy gyereket nevezzenek ki felügyelőnek a Fényesség idejére.

-          De hát… - kezdte volna a tiltakozást Köszméte Margaréta, ám a magát nyeregben érző Epres Morgács leintette.

-          Ahogyan én látom, Szilvafi Gorgiás a Törpetanács teljes jogú tagja, emellett a legfiatalabb közöttünk, tehát a legkönnyebben és a legnagyobb fürgeséggel végezheti el a feladatát. Vagy szeretnél a helyébe lépni, Margaréta, a rohadtretek-kóros lábaiddal?

A megfélemlített hölgy hevesen ingatta a fejét.

-          Továbbá, sajnálatos körülmény, de az ifjú Szilvafi az egyetlen, akinek nincs családja, vagyis senki sem fogja hiányolni őt a Fényesség alatt. Van bárkinek ellenvetése az ötlet ellen?

Morgács immár jókedvűen és elégedetten dőlt hátra a székében. Úgy érezte, csatát nyert, a büszkeségét kiütéssel megvédte azzal az éretlen, zöldtermés-képű Gorgiással szemben. Azt azonban álmában sem gondolta volna, hogy a kölyök rögtön el is ássa magát a tanácstagokkal szemben örökre, és egyúttal véget vet a fatörpék mély tiszteletének, amit az Epresek mindig is meglehetősen értetlenül fogadtak. Elvégre, az ő sötétvörös, lédús és zamatos gyümölcsük ugyan miért kevesebb egy savanyú, kemény szilvánál? Morgács egész életében azért küzdött, hogy ezen az általános felfogáson változtasson, az ölébe hullott lehetőséget igyekezett maradéktalanul kihasználni; egy Szilvafi hathatós segítségét nem fogja visszautasítani. 

A kis törpefiú ugyanis fejét lehorgasztva hallgatta végig a róla folyó eszmecserét. Nem mert, és nem is akart közbeszólni egészen addig, amíg Morgács ki nem jelentette: nincs családja. Ekkor ugyanis elfutotta a méreg: arca paradicsomvörösbe váltott és kis öklével az asztalra csapva felpattant.

-          Még hogy nincs! A Csillogó Porszemek akkor mik?

-          A micsodák? – értetlenkedett az egyik tanácstörpe. – Drága fiam, miről beszélsz?

-          A Csillogó Porszemekről a Sötétkék Mennyezeten. Ott vannak mind, Mamóka, Apóka és a Húgocskám is! Megjelentek, miután… - szipogott Gorgiás -… miután Szilvabácsi meghalt.

Epres Morgács kegyetlen hahotázásba kezdett, és apránként a többiek is csatlakoztak hozzá. Meglehetősen udvariatlanul, és korukhoz nem méltóan kacagtak, ujjal mutogatva a halkan pityergő kicsi törpére.

-          A kis bolond…

-          Micsoda sületlenség!

-          Én mindig is mondtam… - emelte fel a hangját Epres úr. – A fatörpéknek meglágyult a feje, amíg a gyökerek között ücsörögtek.

-          Nem vagyok agyalágyult – hüppögött halkan, erőtlenül Gorgiás. – Igenis ott vannak fent, pislantanak, ha észrevesznek. Nagymamóka még mesélni is szokott mindenfélét… azt mondta, a Leghosszabb Álom nem is olyan sötét és hideg.

-          Na most már aztán fogd be a szád, kölyök! – süvöltött Köszméte Margaréta, elfeledve, hogy néhány perccel korábban még a kisfiú pártját próbálta fogni. – Ilyen ökörséget! Jól jegyezd meg: akiből elszáll az Élet, az halott. Jéghideg, mozdulatlan, és ezért visszaadjuk az anyaföldnek. Nem lesz belőle Csillogó Porszem, és legfőképpen nem mesél nekünk.

-          Úgy van – tette hozzá egy másik éltes matróna a Sütőtökalja-famíliából, aki alatt a szék keservesen megnyikordult minden egyes mozdulatánál. – Most már biztos, hogy a Fényesség alatti felügyelet a tiéd, ifjú úr, ez lesz a büntetés, amiért ilyen ostobaságokat beszélsz.

-          Meg ne lássuk, hogy a többi aprótörpe fejét a képzelgéseiddel tömöd, Szilvafi! – csatlakozott a feddéshez Epres Morgács. – Sőt, ha lehet, tartsd távol magad tőlük. Üldögélj csak a szilvafa tönkjén, egyedül. Reggel pedig minden répa meglegyen hiánytalanul a Kristálypalotában, mert elszámolunk!

A Törpetanács lassan feloszlott, ahogy a tagoknak nem akadt más mondanivalójuk a magába roskadt Gorgiás számára. A törpefiút kétségek gyötörték: lehetséges volna, hogy tényleg csak képzelte, hogy a Csillogó Porszemek beszéltek hozzá? A remény űzött vele csalfa játékot, hogy szerettei talán mégsem tűntek el nyomtalanul az életéből? A válaszra mindenesetre várnia kellett: aznap a Hosszú Sötétség alatt a Sötétkék Mennyezet el lesz előle zárva, a Kristálypalota ablakain nem lehetett keresztül látni.

Tetézve rossz hangulatát, ott volt még a felügyelet is. Ezek után a kis törpe senkinek sem vallotta volna be, de világéletében tartott a rövidéletű, satnyább növények szeszélyességétől. A fákkal mindig is jól kijött, lassú megfontoltságuk és bölcsességük biztonságérzettel töltötték el, ha a közelükben volt. A Kisvilág Kristálypalotájában még mágikus zöldségek is nőttek; csoda hát, ha az ifjú Szilvafi félt az előtte álló Sötétségtől?

Mivel késő délután már mindenki elvonult otthonába, hogy szeretteivel tölthesse a legszebb Hosszú Sötétséget, így Gorgiásnak muszáj volt még a Nagy Fényes Gömb eltűnése előtt bevackolnia magát a Kristálypalotába. A felügyelőknek fenntartottak egy kisebb földhányást az egyik sarokban, barátságosan berendezve, amit a Magas Szőrös Sárgarépák sosem vettek észre. Azonban – mintegy célzásként – ágy nem volt a kis kalyibában, így a kicsi törpe az egyik székre pakolta le szűkös holmiját, amit Barackfi Szidónia szedett össze neki – lekvár, gyökerek és magok, valamint sűrű szövésű lentakaró, ha netalán fázna. Miután lehetőségeihez mérten belakta a kuckót, felderítőútra indult a Palotában, hogy legalább világosban lássa, mivel kell majd sötétben szembenéznie.

A néhány perccel későbbi események meggyőzték Gorgiást arról, hogy valóban nincs rosszabb dolog annál, mint ha a törpe fiának egyedül kell felügyelnie a Kristálypalota épségére és háborítatlanságára. Az még rendben is lett volna, ha kártevőket kell elhessegetnie a téli elemózsiáról; ezt amúgy is szinte mindennap megtette Szilvabácsi tönkjével. De arról senki sem szólt, hogy mi a teendő, ha valamelyik Szőrös Sárgarépa hatol be a területre.

Az egyik Rövidszőrű hamiskásan dudorászva lépett be a kinti mélyülő sötétségből. Léptei egyenesen a répaágyás felé vitték, a felé a zöldség felé, ami a Törpeség legfőbb táplálékának bizonyult a hidegben. A kis Szilvafi az egyik bozontosabb petrezselyem alatt kuporgott a szomszédos sorban, a vére dobogott a fülében. Nem tudta, mitévő legyen; a Magas pedig csak szedte-szedte az élelmüket. Egyre közelebb ért a búvóhelyéhez.

„Reggel pedig minden répa meglegyen hiánytalanul a Kristálypalotában, mert elszámolunk!”

Valamit tenni kell.

Huss. Gorgiás ugrott.

A Szőrös Sárgarépa üvöltött, a törpefiú harapott, aztán a mennyezet és a föld helyet cserélt, majd hirtelen sötét lett. Langyos, mindent körülvevő, monoton feketeség.

__~*^*~__

-          Ez undorító, Fred.

George Weasley ujjai között egy különösen ronda és göcsörtös krumpli himbálódzott, legalábbis első ránézésre a valami annak tűnt. Másodjára azonban, ha jól megnézte az ember, észrevehette, hogy a burgonya fejhez, kézhez és lábhoz hasonlító kinövésekkel rendelkezik; arra azonban már csupán csak egy varázsló jött volna rá, hogy az illető gumó nem zöldség, hanem egy kertitörpe.

-          Minek szedted össze? Anya miszlikbe átkoz minket, ha meglátja…

-          Nem látja meg.

-          Hát, én pedig ki nem dobom az ablakon. Nézd, milyen kicsi, összetöri magát – emelte George szemmagasságba a kábult varázslényt. – Mihez kezdjünk vele?

-          Szerinted csak úgy, heccből csempésztem be? Emlékszel, hogy tavaly eltörtük Anya kedvenc aranyangyalkáját, amit mindig a karácsonyfa tetejére akasztott? – kérdezte a másik iker. – Megígértette velünk, hogy beszerzünk neki egy újat.

-          Persze. De felhívnám a figyelmedet, hogy Te törted el, és Te ígérted meg, hogy veszel másikat a zsebpénzedből.

-          Hogyne, de ez mellékes, George. A lényeg, hogy itt a megoldás. Kézenfekvő, sehová sem kell menni érte, és ráadásul grátisz.

-          Aha. Na, és zsenikém, megmondanád, hogy ez itt – lóbálta meg szerencsétlen áldozatukat az örök kétkedő George – mennyire hasonlít egy aranyszínű, szöszke, pufók angyalra?

-          Körülbelül annyira, mint Ginny, felkelés után Francicára, teljes báli puccban – vágta rá készségesen Fred. – De a probléma könnyen orvosolható…

-          Te is arra gondolsz, amire én? – A George szemében megcsillanó huncut fény semmi jót nem ígért, az meg pláne nem, hogy egy pillanattal később Fred tekintete hasonlóan megvillant.

-          Hát mire másra tudnék?

-          RON! – üvöltötték egyszerre. – Megvan még a gyerekkori festékkészleted?

__~*^*~__

Túl meleg volt, amihez nem illett a félhomály. Ráadásul valahonnan lógott, érezte, hogy a derekánál van felkötve, a lábai tehetetlenül kalimpáltak a levegőben, a hátát pedig sok apró tüske szúrta. A bőre húzódott minden mozdulatnál, és borzasztó szagot árasztott. Orrába ellenben valami oda nem illő is bekúszott, amitől kicsit jobban érezte magát – fenyő semmivel össze nem téveszthető, Élettel teli aromája.

Azonkívül szokatlan hangokat hallott: folytonos duruzsolást, Romboló Tűz pattogását, csoszogásokat, túl hangos nevetést. A Törpeség egyik tagja sem kacag ilyen hangosan. Úgy döntött, a legegyszerűbb lesz, ha kinyitja a szemét, és megbizonyosodik, hogy nem ott van, ahol gondolja, hogy van.

Tévedett. Bármennyire is nem szerette volna, első kézből megtapasztalhatta, milyen a Ronda Göcsörtös Bódé belülről.

Valamilyen központi helyiségben lehetett felkötözve Fenyőkisasszony egyik fajtársára, búzaaranyszínűre mázolva, tollas madárszárnyakkal felékesítve, nevetségessé téve. A szobában az összes Magas Szőrös Sárgarépát észrevette, köztük Szilvabácsi gyilkosait is, valamint másmilyen Magasokat is, Barna Szőrösöket meg Sárga Szőrösöket. Az egyik, ráncosabb Barna is ott volt, amikor a családja végleg lefeküdt álmodni.

-          „Összegyűltek, hogy megünnepeljék a megölésüket – gondolta Gorgiás. – Mind mosolyognak és beszélgetnek. Kivágtak még egy fát, engem meg idekötöztek, a tetejére, és most majd mi következünk. Ott ni, abban a zugban már készítik is elő nekünk a Rombolót. Jó forró lesz, mire rádobnak.”

Szilvafi Gorgiás megborzongott. Mind minden törpe, ő is félt a tűztől, aki kegyetlenül felfal mindent, amiben Élet van, és semmi mást nem hagy utána, mint szürke, foszlós port. Az elmúlt nyáron is akkora volt a forróság, hogy a tűz egyszer csak ott termett, a száraz fűben született, és ők nem tehettek ellene semmit.

Tartott a Szőrösektől, a bódéjuk pedig túl idegennek, hatalmasnak, és különös tárgyaival és neszeivel fenyegetőnek hatott számára. Az előtte álló veszedelmek pedig csak még jobban felnagyították előtte a Magasok környezetének veszélyeit.

De még ezeknél a dolgoknál is jobban félt attól, hogy többé nem látja viszont Szilvabácsi tönkjét, hogy nem beszélgethet a Porszemekkel, akik majd várni fogják ott fent a Sötétkék Mennyezeten, és nem bizonyíthatja be Epres Morgácsnak, hogy a fatörpék igenis a legnagyobbak a Törpeségben.

Nem, nem adja fel küzdelem nélkül. De nem önmagáért fog harcolni, hanem azért, hogy a becsületüket védje, a sajátját, és minden kertitörpéét, meg hogy megmutassa, nem lehet a Szőrös Sárgarépáknak kényük-kedvük szerint játszani a törpékkel, akik megvédik a növényvilágukat a kártevők ellen.

Óvatosan mozgatni kezdte a kezeit, hogy kiszabaduljon.

__~*^*~__

Az este a körülményekhez képest meghittre és családiasra sikerült az Odúban. Éjfél felé járt, lassan mindenki nyugovóra tért, a nappaliban csupán az ikrek és Mr. Weasley maradtak – utóbbi az Esti Próféta tüzetes áttanulmányozása céljából, míg előbbiek édesapjuk távozását várták, ugyanis szerették volna szabadjára engedni a kertitörpe-angyalkájukat. Szegénynek elég lehetett egyetlen este karácsonyfadíszként, és bár Mrs. Weasleynek rendkívül tetszett az új dísz („… milyen rusztikus, mintha Afrikából származna. Jaj, fiúk, biztos egy vagyonba került, igazán nem kellett volna, beérem én a hagyományos angol angyalkával is.”), úgy döntöttek, inkább elviselnek még egy szitokáradatot, amiért megint eltörték és kidobták anyjuk új kedvencét, mint hogy megkockáztassák a lelepleződést és egy sokkal hosszadalmasabb, oktató-nevelő célzatú monológot a varázslények veszélyességéről és saját ostobaságukról.

Édesapjuknak azonban nem nagyon akaródzott lefeküdnie, mert hiába jegyezte meg Fred már számtalanszor, hogy „Nagyon későre jár, a Mikulás lassan ideér, ideje lenne aludni.”, és hiába ásítozott George feltűnően, Mr. Weasleyre nem hatott a szuggerálás.

-          Fiúk, ha ennyire álmosak vagytok, menjetek fel. Nekem még van vissza néhány oldal.

Az ikrek összenéztek, majd George megrázta a fejét. Nem, a szobatörpe ötlete mellett még a mindig higgadt és a fiait az anyjuk előtt fedező Arthur Weasley sem menne el szó nélkül. Nem tudtak mást tenni, mint várni, ameddig tiszta lesz a levegő.

-          Ugyan, Apa, élénkebbek vagyunk, mint Ron csokievés után. Csak azt szeretnénk elkerülni, hogy meglepődj… - itt George bokán rúgta Fredet, aki csúnyán pillantott vissza rá, és dacosan befejezte megkezdett mondatát - … a Mikuláson.

-          Miért is lepődnék én meg az öreg nagyszakállún? – nézett fel növekvő érdeklődéssel a Próféta mögül az édesapjuk.

-          Hát, tudod. Olyan piros.

-          Lehet, hogy rémálmaid lennének a szín intenzitásától.

Mr. Weasley ezután roppant gyanakvón hajolt előre; tekintete vizslatóan járt ide-oda az ikrek között.

-          Egészen pontosan miben is sántikáltok ti ketten?

Válaszolni a fiúk azonban nem tudtak, mert amint George szólásra nyitotta a száját, a semmiből a nyakában termett a karácsonyfa csúcsdísze, az aranyszínűre pingált kertitörpe. A meglepődött fiú épphogy ordítani kezdett volna, ikertestvére és édesapja egyszerre vetették rá magukat, két tenyérrel betapasztva a száját, minekutána mindhárman elestek, a támadó lény pedig eliszkolt.

-          Nehogy Molly felébredjen – sziszegett Mr. Weasley. – Merlin szerelmére, mi a jóságos szalamandrapikkelyt szereztetek ti dísznek?

-          Hát… az egy kertitörpe. A kertből – jegyezte meg Fred elmésen.

-          Remek. Ha elkószál a házban, mindhármunkat megnyuvasztanak. – Mr Weasley feltápászkodott, és körülnézett. – Ott van – suttogta a karácsonyfa felé mutatva. – Mozognak az ágak.

Az amúgy is a padlón hasaló George kúszva megközelítette a törpe búvóhelyét, majd igyekezett minél tüzetesebben átfésülni azt. Persze, nem számolt a milliónyi fenyőtűvel, amely a széles mozdulatok következtében a hajába és a hátára hullottak.

-          Merlin háromnapos gatyája… - Végül nagy nyögésekkel sikerült kikecmeregnie a fa alól. – Nincs meg. Bemászott alá, nem tudom kiszedni.

-           Pedig muszáj lesz – vakarta a fejét Arthur. – Próbáljuk meg kizavarni onnan.

Együttes erővel rázogatni kezdték a jobb napokat is megélt karácsonyfát, ami tehetetlenül hullajtotta a tüskéit tovább, egyenesen a Weasleyk papucstalan lábujjai közé. A sziszegések kórusába Fred egyszerre belesivított, nem törődve azzal, kit ébreszt fel.

-          Megharapott! Juj, vérzik! – kapott a bokájához, ám ezzel együtt elengedte a fát, amely vészesen dőlni kezdett.

George és Mr. Weasley utánakaptak, de zuhanásában nem tudták megállítani a feldíszített fenyőt, amely végül éktelen nagy puffanással padlót fogott. A három törpekutató összenézett, majd egyszerre ugrottak oda, hogy legörgessék a súlyos fatörzset a minden bizonnyal alászorult varázslényről. Néhány percnyi vonszolás után még mindig nem találták sehol a kis pórul jártat.

-          Mi folyik itt, Arthur? – csendült a lépcső felől Mrs. Weasley álomittas, ámbár meglehetősen bosszús, és fenyegető hangja. – Már megint mi a csudát műveltetek…?

Amint a csatatérré változott nappali teljes egészében a szeme elé tárult, a mindig bőbeszédű asszonyban benne akadt a szó. Tenyerét összecsapva, elkerekedett szemmel járta körül a fenyőtűkkel tűzdelt szőnyeget, a két felborult karosszéket és a megtépázott karácsonyfát. Utóbbinál megállt, néhány pillanatig döbbenten szemlélt valamit a talpa környékén, majd egész egyszerűen elájult. Férje még időben ugrott oda, hogy elkapja.

-          Túl sok volt ez neki, szegénykémnek. Fred, George, most igazán elvetettétek a sulykot. Hát soha, soha nem tanultok? – méltatlankodott Mr. Weasley, miközben felesége haját simogatta. – Molly, ébredj! Szívem…

-          Apa, szerintem még ne ébreszd fel – motyogta Fred.

-          Mi az, hogy… - Arthur Weasley hangja elfúlt a haraggal vegyes döbbenettől. – Most már aztán igazán elég!

-          Ne, Apa, tényleg ne. Előbb takarítsunk össze, és ássuk el – csendesedett el George is.

-          Takarítani? Persze, de majd csak ti ketten! De elásni, mégis mit?

-          Őt.

Fred kiemelt valamit a fa alól. Ahogy rávetült a kandalló fénye, aranyszínben csillant meg a mozdulatlan test.

-          Szentséges Merlin…

Azon a hajnalon mindannyian a nyáron kivágott szilvafa tönkje mellett álltak, mialatt az ikrek megásták a piciny sírt, és Molly belehelyezte a kis testet, hogy ott aludja örök álmát. A helyhez Arthur ragaszkodott, emlékezve még a különös élményre a síró törpével. Maguk sem értették, de egytől-egyig mélyen megrendültek a számukra értéktelen, sőt kártevő varázslény halálán, aki azonban, ha tudtukon kívül is, de közel hozzájuk, szinte velük együtt élte le rövidke kis életét. Karácsony napján találkozni az elmúlás egy ilyen értelmetlen formájával… ez mélységesen felkavarta öket, és rájuk telepedett a háború nyomasztó előérzete, a kilátástalanság és a tehetetlenség.

__~*^*~__

Amikor felébredt, és kinyitotta a szemét, vakító világossággal találta szembe magát, ám az erőszakos fény csakhamar fehérséggé szelídült. A hátán feküdt, valami ismeretlen, puha és selymes anyagon. Langymeleg szellőt érzett az arcán, amely szilvaillatot hozott magával.

Erre felült és körülnézett. Hatalmas kertben volt, körülötte növények változatos dzsungele; itt retek, ott szederbokor, amott cukkíniágyás, mind szép rendben. Távolabb fák látszottak, hatalmas lombkoronájuk lágyan hajladozott. Az egyik olyan ismerősnek tűnt… a törzs formája, az ágak elrendezése, mintha már látta volna valahol, és azok a törpék, akik feléje igyekeztek, szintén derengtek neki valahonnan, régről. Egy másik életből.

Amint odaértek hozzá, ő már talpon volt, és mosolyogva fogadta őket. Nem szóltak egymáshoz, nem volt rá szükség. Sorban ölelte őket, Nagyapókát, Nagyanyókát, Apókát, Mamókát és Húgocskát, ők visszaölelték, és nevettek, nevettek, amitől megolvadt a világ és a szomorúság lefolyt róla, átadva a helyét a végtelen örömnek és boldogságnak. Tudta, hogy most már örökre így lesz, mert a Leghosszabb Álmában ébredt, és itt már soha többé nem kell lefeküdnie egyiküknek sem, mindig együtt maradnak, a sudár Szilvabácsival együtt, aki szintén velük volt, a messzeségig nyúló, hibátlan kert túlsó felén.

Amikor pedig odalent leszáll az éj, lámpást fognak, és kivilágítják a Mennyezetet, hogy kicsi és nagy, törpe és Magas lássa, hogy őrködnek felettük, nem engedik, hogy a sötétség alászálljon, sem a Kisvilágra, sem a Nagyobbvilágra, sem az Egészen Nagy Világra. Reményt adnak, és utat mutatnak; és bár egyesével csak Porszemek, együtt ők az ég csillagai, léteznek és létezni is fognak, mindaddig, míg odalenn akár csak egyetlen Élő is felnéz rájuk, és bennük keresi az erőt a folytatáshoz, tűnjön bármilyen kilátástalannak is a harc a szeretteikért.

VÉGE