Cím: Szellemes szórakozás
Kulcsok: fekete ribizli; "Remélem, nem fog feltűnést kelteni."
Leírás: Weasleyék padlásszelleméről nem sokat tudunk, csupán annyit, hogy Ron szobája felett lakik, és állandóan a csöveket veri. Én most személyiséget adtam neki, és megpróbáltam elképzelni, milyen lehet, ha egy szellem, egy révész és egy boszorkány partiszervezőnek áll.
Figyelmeztetések: nincs
Korhatár: nincs
− Fred, George, azonnal
fejezzétek be a robbantgatást! Megőrülök ettől a zajtól!
Ezúttal egyet kell értenem a
házigazda (vagy inkább gazdaasszony) szavaival: a két vörös hajú pokolfajzat
még nálam is nagyobb lelkesedéssel hódol feltalálói hajlamainak. Amit ezek az
elmúlt három napban leműveltek, mióta hazajöttek, egyszerűen borzalmas. Még
engem is majdnem elüldöztek a házból! Mit mondtam volna a drága
Fürdőszobaszellem mamának és Pincék Réme papának, ha két ostoba kölyök ilyen
egyszerűen túl tud zajongani engem? Engem! Egy hírhedt padlásszellemet, akinek
a poltergeistek, vagy hogy a merlinbe hívják a muglik, szóval, köztük párja sem
akad!
A répaikrek végül megkímélték
kedves családjukat (és engem) a rémtörténetbe illő hangoktól, vagy legalábbis
hangszigeteltté varázsolták a szobáikat, mert egy nesz nem sok, annyi sem
szűrődött ki innentől kezdve az ajtajuk alatt.
Á, örvendek, kedves Idegen! Bizonyára
meglepődtél, hogy máris ilyen izgalmakba csöppentél, habár éppen csak beléptél
az Odúba. Hadd vezesselek körbe az én, pontosabban drága, és meglehetősen nagy
létszámú családom otthonában!
A ritka alkalmak egyike
következett, amikor kirepültem az ablakon, hogy kívülről is megcsodáljam az
épületet. Nézd, barátom, íme, szerény hajlékunk! Ugyan az alakja ébreszt némi
kétséget afelől, valóban lakható állapotban van-e, de biztosíthatlak, ennél
kényelmesebb házikót keresve sem találsz! Barátságos kert, tele kedves kerti
törpékkel, amik alkalmasak a feszültség levezetésre, persze, erre az itt élő
tyúkok is megfelelnek - igénytől függ, dönts belátásod szerint!
Az ajtón belépve takaros konyha
tárul elénk, benne a berendezés bájos összevisszasággal fogad. Az egyetlen
biztos pont a nagy étkezőasztal, ahol reggelente összegyűlik gazdám és „kis”
családja. Általában heten ülik körbe az asztalt, de ha a két idősebb csirkefogó
is hazalátogat, a társaság kilenc főre bővül. Az emeletekre nyikorgó
csigalépcső vezet fel, időnként pedig el egy-egy szoba ajtaja mellett. A kis
Ginny és bátyjai ezeken a lépcsőkön tanultak meg járni - ezzel párhuzamosan
elesni -, itt sajátították el a légdeszkázás, seprűnyélen repülés alapjait is.
Micsoda idők voltak azok! A hároméves Ron, miközben sírva rohangál a ronda
pókká változtatott medvéjével… Fred, amint élete első seprűjével kanyarodni
tanul - aztán az édes kis arca, mikor nekiment a falnak, na, az ilyen életképek
felvidítják az embert!
Az én lakrészemről eddig nem
esett szó, barátom, így megkérlek, kövess. A lépcső tetején egyetlen ajtó
nyílik, ami a legklasszabb helyre visz, amit el tudsz képzelni. Tessék? Nem,
nem Disneylandbe! Nem is a Roxfortba! A világ legotthonosabb szobája ez, a
padlás! Mi az, hogy dohos és poros? Talán kicsit valóban ki kellene takarítani,
ezt nem vitatom, de azért annyira nincs rossz állapotban! Szellembébi-korom óta
itt élek, ezeken a csöveken megfigyelheted az életem alakulását. Látod azt a
hatalmas kanyart a vízvezetéken? A legelső lebegéspróbálkozásom eredménye. Vagy
az a lyuk a falban? A legidősebb Weasley, Bill, éppen a lázadó rocker-korszakát
élte, én pedig követtem a példáját, és Walpurgis Lányainak zenéjére tomboltam
itthon, megtartottam saját házi koncertjeimet. Pincék Réme papa eddigi
háromszázhetven éve alatt összesen nem csapott akkora lármát, mint amit én
kamaszszellemként levágtam ezen a padláson! Azóta pedig egyre jobb és jobb
vagyok a zajongásban, bár alig cirka százötven év telt el azóta, hogy
tinédzserkísértet voltam. Mégsem jöttem ki a formámból, kétszáz évesen is képes
voltam Billel együtt ugrálni, akár egy megkergült majom.
***
Már megint ez a szeptember elseji
hajtás! Ha képes lennék rá, rég meghaltam volna az izgalomtól, akkora lett a
sürgés-forgás ebben az alapjáraton sem túl csendes házban. Én mondom, nem volt
jó ötlet idehozni a Potter-kölyköt, hát még a Granger-lányt! Előbbi teszetosza,
alig tud valamit a varázsvilágról, utóbbi ellenben a legvastagabb könyveket
felülmúlva sorolja, mi micsoda, mire való, vagy éppen melyik történelmi
eseménynél használták. Mit mondjak, a kislány kész energiabomba! Remélem, ide
nem tervezik feldugni a képüket, különben kapnának pár csövet és régi vacakot a
nyakukba, erről kezeskedem! Ahogy látom, elindultak… Végre! Viszlát, családi zűrzavar,
üdv néked, csend és nyugalom! Most bizonyára arra gondolsz, miféle
padlásszellem szereti a békét, hogyha lételemünk a hangzavarkeltés. Mondjuk
úgy, én különleges vagyok - nem mintha alapvetően nem lennék az, de még a
különc szellemek közt is kitűnök. Kedvelem a csendet, mert időnként nekünk,
kopogószellemeknek is kell egy kis pihenés. Amikor ezt megkapom, újult erővel
tudom magam belevetni a feladatomba, de akkor aztán teljes erővel! Kedvenc
módszerem a csövek ütlegelése (mindig meg akartam tanulni dobolni), és a
különféle hörgésimitációk. Ha lennének, a láncaimat is csörgetném, mint az a
fennhéjázó Véres Báró ott a jó öreg Roxfortban. Persze, a pihenés, mint a
legtöbb jó dolog, csak mértékkel végezendő. Nem akarok ellustulni, így a
csendben töltött időt kompenzálnom kell valahogy. Hamarosan évfordulót ünnepel
a szellemvilág, de vajon kiét? Mintha valamelyik vénséges vén szellem
halálfordulója lenne… Vagy talán Hóborcé? Mindenesetre a kísértetek bulizni
akarnak, már csak meg kellene szerveznie valakinek. Ki vállalja magára azt a
feladatot, hogy megszervez egy olyan bulit, ahol mindenki, aki számít,
megjelenik, ahol megvan a hangulat, a zene, az ételek íze? Hm… Aki képes lenne
ezt véghezvinni, azt valószínűleg bevennék az elit társaságba, legalábbis így lenne
logikus, nem? Nézzük, ki rendelkezik azokkal a képességekkel és ismerősökkel,
hogy leszervezzen egy ilyen hatalmas eseményt?
Gondolataimat egy apró örvény
megjelenése szakította félbe. A levegő egy ponton hullámzani kezdett, majd a
világok közti szövet felszakadt, és egy fekete holló repült ki belőle, csőrében
borítékkal.
− Te meg mit keresel itt, Árész?
− kérdeztem meglepetten. Nos, igen, ő volt a mi postásunk. A szellemek is
kiépítették a maguk postaszolgálatát, elvégre úgy, mint a halandók, mi nem
kaphattunk levelet. A körülmények nem engedték.
Elvettem Árésztól a borítékot, de
az a kezemen át a földre zuhant. Láthatjuk, a hús-vér test hiányának is
megvannak a maga hátrányai. Árész a csőrébe vette, és karmos lábaival
felbontotta a levelet. Abból füst gomolygott elő, hamarosan emberi alakká állt
össze. Egy fiatal fiú lebegett előttem, aki valószínűleg nemrég kerülhetett a
futárszolgálathoz, mivel még sosem láttam ezelőtt. Az alak megszólalt, hangja
kissé fátyolos volt.
− Vidra St. Capdel, Odú, a Weasley-család
padlásszellemének − kezdte. Mi van? Még nevem sincs?! Ezzel később ráérek
foglalkozni, figyelmesen hallgattam tovább.
−
Kedves Phil! Tudom, hogy valójában
nem ez a neved, de mivel nincs kedvem a „Vízvezetékcsövek Nagyszellemét”
használni megszólításként, maradnék ennél. Jobban hangzik, nem gondolod?
Különben, így is elég fura érzés, hogy a két hús-vér kezemmel egy szellemnek
írok levelet, tehát a megszólítás legyen a legnagyobb problémád. Szóval, annyit
akartam kérdezni, hogy mi újság? Nálunk az előbb jelent meg egy szellemfutár,
olyan, mint aki most nálad van. Azonnal írni akartam Neked, nehogy elfelejtsd,
mi lesz idén Halloweenkor! A mi futárunk ugyanezt közölte velem Jack (avagy
Szekrénymumus kuzin) hangján, de én nem fizettem annyit ennek, így a saját
beszélőkéjén fogja elmondani a levelem tartalmát. Nos, a szellemek közt
partiról és halálfordulóról sutyorognak, te nem tudod véletlenül, kié lesz?
Alig két hónap múlva valamelyik rég halott pasas, vagy hölgy a nemtudomhanyadik
évi kimúlását fogja ünnepelni. Az viszont még senki nem tudja, kiről is van
szó. Habár a legtöbbször a Sir Nicholas de Mimsy-Porpington nevét hallottam,
így valószínűleg ő a rejtélyes ünnepelt. Mivel még sosem voltam kimúlás-napi
partin, arra gondoltam, elmehetnénk együtt… − Szinte láttam magam előtt,
ahogy kedves barátom, John, könyörgően pillog rám, már amennyire ezt el lehet
képzelni egy huszonöt éves, borostás, majdnem kétméteres fiatal férfiról.
− Várom válaszod, John. − A szellemfutár befejezte a szövegelést, és
a markát tartotta, hogy kifizetem. Árész segítségével előkotortam öt knútot az
egyik régi láda alól, majd a kezébe nyomtam… volna, ha nem lettünk volna
mindketten átlátszóak. Így viszont a pénz a padlón landolt.
− Inkább hagyjuk Árészra − javasolta
a fiú. Bólintottam, majd nyugodtan figyeltem, ahogyan a holló összeszedi a
pénzt, és eltűnik a két világ közti átjáróban, a futár pedig finom porrá válva
lebegett tovább a padláson. Takarítani bezzeg nem tudnak, mi?
Szóval, valakinek, feltehetően
Sir Nicholasnak, kimúlás-napi partija lesz. Érdekes, felettébb érdekes. Nézzük
csak, mit lehet tudni erről a kísértetről? Talán meg kellett volna kérdeznem
valamelyik Weasleyt, mielőtt elmennek a Roxfortba, most nem állnék itt ilyen
tanácstalanul. Apropó, Roxfort! Egyszer mindenképp el akarok jutni oda,
legalább hadd lássam, mielőtt… ó, de ostoba vagyok, hiszen én nem halhatok meg!
Most különben sem ez a lényeg, hanem az, hogy nekem kell megszerveznem ezt a
bizonyos partit! Hogy miért? A szüleim dicső szellemévei után még kérdezed? Én,
aki a legkülöncebb kísértetek közt is a leggázabb vagyok, óriási szégyent
hoznék nagyra becsült Pincék Réme apámra, ha nem vállalnám el ezt a nemes
feladatot! Valódi kihívás, ráadásul amennyiben sikeres lesz, végre lesz okuk
büszkének lenni rám. Mennyi siránkozást hallgattam én végig, amiért „csak”
padlásszellemnek születtem! Ennek tudatában az öröklét gondolata sem vonzott
egy darabig. Aztán kicsaptak otthonról, és idekerültem. Még emlékszem, micsoda
megkönnyebbülés volt számomra az egyedüllét, hogy senki nem szólja le, amit
csinálok. Padlásszellemként pedig csupán annyi volt a dolgom, hogy okot
szolgáltassak a bosszankodásra - hiszen kísértet, vagy mi volnék!
***
Lassan egy hónapja már, hogy John
levele megérkezett. Ez idő alatt én keményen próbálkoztam, hogy sikerüljön
begyűjtenem minden egyes információmorzsát a kimúlás-napi partiról, annak
házigazdájáról, vendégeiről… De semmi. Az égvilágon semmilyen hír nem szivárgott
ki, akkora a homály és a ködösítés körülötte. Végső elkeseredésemben hívtam
Árészt, az ő - és Futárfiú - segítségével pedig levelet küldtem a szüleimnek.
Az eddig elmondottak alapján képzelhetitek, milyen szívélyes választ kaptam.
Még most is beleborzongok, pedig egy hét eltelt azóta. Fürdőszobaszellem mama
példának okáért szabályosan hisztériás rohamot kapott, amikor közöltem vele a
parti hírét. Pincék Réme papa ugyanígy tett, csupán az indok volt más: ő azon
akadt ki, hogy egyedül még információt sem vagyok képes szerezni. Mit is
mondott az a mugli fickó? „Szeressük egymást, gyerekek?” Neki bizonyára nem
kellett ilyen szülőkkel megküzdenie.
Olyasvalaki mentett meg a végső
kétségbeeséstől, akire sosem számítottam volna: házigazdám, Arthur Weasley. Pontosabban
a fia, Ron, és a Potter-kölyök. Mint kiderült, az iskola egyik kísértete,
bizonyos Félig Fejnélküli Nick meghívta őket az októberbe tartandó kimúlás-napi
partijára. Ilyen mázlim az életben nem lesz több! Ha ez a fura nevű (különben
is, hogyan lehet valaki félig fejnélküli?) szellem és Sir Mimsy-Porpington egy
és ugyanaz a személy, nyert ügyem van. Márpedig erősen érzem, hogy így van,
ugyanis a levélben - melynek tartalmát azért ismerem, mert Weasleyné igencsak
harsogva olvasta fel férjének - említett Nicket Arthur csak Sir Nicholasként
emlegette, miközben a gyerekek tiszteletlenségéről mormogott valamit. Egy terv
kezdett körvonalazódni átlátszó fejemben: el kell jutnom a Roxfortba!
− Szóval, megjegyezted az
üzenetet? − kérdeztem Futárfiútól szigorúan, mialatt Árész újfent megnyitotta
számomra az átjárót. Szellemsorstársam engedelmesen bólogatott, majd a hollóval
együtt leléptek, hogy értesítsék Johnt. Ha már értesített, csak nem hagyhatom
ki a legjobb részből! Mert mi be fogunk lógni arra a partira, sőt! Mi magunk
fogjuk megszervezni!
Ehhez előbb szükségünk volt
valami járműre, amivel elmehetünk új életünk kezdetének első állomására, azaz a
Roxfortba. Gondolkodjunk… A Roxfort Expressz kilőve ugye, hiszen már október
van. Seprű után is feleslegesen kutatnék, elvégre képtelen vagyok ráülni.
Autóval hasonló a helyzet, a vonaton nem tervezek riogatni, így marad a jó öreg
szél. Viszont akkor John haverom kénytelen lesz előre bejelenteni az érkezését
az igazgatónak, mert ő aztán nem épp a pehelysúlyúak táborát erősíti. Néhány
órán belül az ő válasza is megérkezett, ezúttal hanggal együtt.
− Szevasz, Phil! Édes Istenem, el se hiszem, hogy sikerült rájönnöd!
Talán jobb is, ha jelenlegi állapotomban nem látsz, mert sosem viselkedtem
kevésbé koromhoz illően, mint most. Szóval, szerinted hogyan jussunk el a
Roxfortba? Nekem speciel van egy repülő autóm, azzal elmehetünk, de tudom, hogy
nem vagy oda a négykerekűekért. Ebben az esetben motorral szolgálhatok, a
szellemeket általában az oldalkocsiban viszem. Vagy marad a csónakom, amihez
viszont kötelező felvennem az egyenruhát is. Szerinted beengednek, ha meglátnak
a révészszerkómban? Tudjuk, mennyire allergiásak a hozzám hasonlókra a
kísértetek… Remélem, nem fog feltűnést kelteni.
Nos igen, egyvalamit elfelejtettem
megemlíteni: az én legjobb haverom, egyben kebelbarátom, John Smith, kétszáz
éves, és révészként dolgozik a Sztüx-folyón. A szellemek nincsenek oda értük,
ami, tekintve, hogy már rég itt kellett volna hagyniuk a világot, miután
feldobták a pacskert, nem is annyira meglepő. Viszont én tanúsítom, hogy
akadnak kivételek a révészek közt, nem mindegyik házsártos, morc, vagy néz ki
úgy, mint akit a temetőben raktak össze újra. Példának okáért, John sem
tartozik ebbe a szabványba. Kedves, életerős huszonéves férfinak tűnik
(lélekben pedig gyakran fiatalabb egy gimnazistánál), van rendes állása, szép
menyasszonya, szóval bejött neki az élet - harmincadjára is. Piszok egy
mázlista, nekem meg csak a csövek jutottak egy régi, ütött-kopott épületben,
alattam egy nagyhangú családdal. Ámen.
Valószínűleg kiakasztottam
Futárfiút, de rohanhatott vissza Johnhoz a válasszal.
− A csónak jó lesz. Úgyis Halloweenkor tartják a bulit, észre se veszik
majd a sok jelmezes közt!
***
− Te, John… − fordultam feszengve barátomhoz. − Biztos, hogy
itt lesz a pasas?
− Ne aggódj már, Phil! − nyugtatott. − Azt mondta,
tizenegykor a Nemzeti Galériánál. Még van tíz perce, hogy befusson.
− Mi lesz, ha nem jön?
− Akkor enyém a lelke.
Ilyenkor kicsit tartottam Johntól. Nem nagyon, csak egy
egészen kicsit. Végtére is, mi bajom eshet szellemként egy felbőszült
lélekrabló révész közelében? Inkább ne válaszoljatok.
Az említett úr, akire vártunk, egy minisztériumi alkalmazott
volt, mellékesen a Rejtély- és Misztériumügyi Főosztályról. Vele kellett
közölnünk, hogy szükség van John révészcsónakjára, illetve annak használati
okát. Utólag közölném, egy halhatatlant nem érdekelnek az ilyen piszlicsáré
ügyek, mint holmi Roxfortba utazás. Szó nélkül aláfirkantotta az engedélyt, és
közölte velünk, hogyha lebuknánk, ő nem vállalja a felelősséget. Kedves egy
fazon, annyi szent.
− És most? − kérdezte barátom, miután az elmésen csövesnek
álcázott halhatatlan bebicegett a következő sikátorba, ahonnan visszahoppanált
a Minisztériumba.
− Mit gondolsz? Indulunk a kastélyba!
− Máris?! Hiszen még össze sem pakoltunk!
− John, őszintén: egy szellemnek és egy révésznek mi
mindenre lehet szüksége az anyagi világból? Nem eszünk - legalábbis én nem -,
de ha mégis éhes lennél, kaját Roxmortsban is vehetsz.
John lemondó pillantást lövellt felém.
− És honnan szerzünk hozzá pénzt, nagyokos?
− Ember, neked remek állásod van, azt ne mondd, hogy nem
kapsz fizetést!
− Kapok, de… − Habozni kezdett. Ajjaj, ez baj. John sosem
habozik.
− De mi? − sürgettem. Volt egy sejtésem arról, mi miatt nem
akar most azonnal elindulni, de reméltem, hogy nincs igazam.
− Tudod, Janettel beszéltünk az ilyen kiruccanásokról… − Nem
nézett rám. Tudtam! Tudtam, hogy megint a nők közelében keresendő a probléma!
Johnnak világéletében meggyűlt a baja a lányokkal, valahogy csak a
házisárkány-formáig határozottakat volt képes összeszedni. Így lett belőle a
tökéletes papucsférj. Rejtély, hogyan tudta eltitkolni előlük a valódi
munkáját, de ez a mostani más volt. Janetet érdekelte John feladata, az, miként
történnek a dolgok. Ez eddig egy lány esetében sem fordult elő, így barátom mindent
elmondott neki, ezzel saját magát lökve a papucsok medrébe.
− Nem, John, ő nem jön velünk.
− De én nem is…
− Ugyan már, épp eleget meséltél a csajodról, hogy tudjam,
milyen kíváncsi természet. Azt hiszed, nem ugrana azonnal a csónakba, és
követelné, hogy vigyük magunkkal, amint meghallaná a tervet?
− Jaj, Phil, hallgass már végig! − kiáltott idegesen. −
Annyit akartam mondani, hogy Janettel beszéltünk a munkámról, és az azzal
kapcsolatos utakról… Arra jutottunk, hogy minden ilyen ügyet megbeszélünk,
legyen bármilyen jelentéktelen is.
Hangosan felsóhajtottam.
− Ennyi? Most komolyan, John, eddig is tudtam, hogy papucs
vagy, nem kell miatta leharapnod a fejemet. Oké, akkor szólunk neki is,
csakhogy ne engem zaklasson, merre vagy.
−Phil, Janet nem is ismer téged.
− Majd megismer most. Elvégre mindent el kell kezdeni
valahol, nem?
− Néha úgy orrba vágnálak…
− De mindig rájössz, hogy gyakorlatilag testetlen vagyok.
1-0 a szellemnek! − ugrándoztam vígan, egy pillanattal később hirtelen elnyelt
a sötétség.
− John, segíts már!
− Phil, hová tűntél? − hallottam a hangját valahonnan
fentről.
A francba! Mi ez a hely? Sötét van, az orromig sem látok!
John, szedjél ki innen, de gyorsan!
− Azt hiszem, rájöttem, mi történt − szólt barátom hangja
közvetlenül mellettem. Ha képes lennék rá, ott helyben szívrohamot kaptam volna
az ijedtségtől, de szerencsére szellem vagyok.
− Felvilágosítanál engem is? − kértem, még az előző
sokkhatás miatt idegesen.
− Annyi, hogy bénáztál. Szimplán átestél a járdán.
− Ilyen előfordulhat? − rémültem meg. Otthon sosem történt
ilyesmi, érthető, hogy megdöbbentem.
− Ha nem figyelsz oda, könnyen megtörténik. Inkább lebegtél
volna, mint más szellemek.
− Ember, én padlásszellem vagyok, és ahogy a nevem utal rá,
padláson élek, ahol még egyszer sem estem be Ron Weasley alattam lévő
szobájába, pedig elég sokszor megtörténhetett volna! Elmagyaráznád, itt miért
történt meg?
− Szerinted, ha tudnám, nem mondanám el most azonnal? Révész
vagyok, az isten szerelmére, nem tudós!
− John, legalább kétszáz éve élsz itt. Annyi idő alatt csak
ragadt rád valami!
Kívülről furcsának tűnhet a vitánk, de egy időben napi
rendszerességgel produkáltunk ilyeneket. Levezettük a feszültséget, és hasonló
okok. Egyébként John tényleg kétszáz éves, azonban a történelemmel,
matematikával, egyéb tantárgyakkal már az iskolában is hadilábon állt. Amikor
felkészítették a feladatára, akkor sem tudott többet például a csillagászatról,
mint amit a mugliknak tanítanak. Szegényre rájárt a rúd az elmúlt években…
***
− Szóval, Janet… ezt itt Phil.
− Khm, khm...
− Illetve, Vízvezetékcsövek
Nagyszelleme, egy varázslócsalád padlásszelleme, és hobbizenész. Phil, ő Janet.
− Örvendek − nyújtotta a kezét,
de aztán rájött, hogy felesleges.
− Úgyszintén. − Inkább
rámosolyogtam, nem akartam feszült légkört.
− Milyen érzés testetlennek
lenni? − kérdezte felbátorodva. Huh, nem kispályás a csaj, annyi biztos.
− Tudod, tulajdonképpen van
testem, csak kicsit… ööö… légiesebb, ha fogalmazhatok így. Érintésre ugyan nem
vagyok képes, de a tárgyakat mozgathatom az akaratommal.
− Király. Extra képességeid
vannak?
− Mire gondolsz pontosan?
− Hangeffektek, emberek
megszállása… ilyesmikre.
Lopva Johnra pillantottam; ez a
nő tényleg megszállott. Kezdem érteni, miért bízik meg John annyira benne,
bejön a lelkesedése.
− Mivel nem itt ragadt lélek
vagyok, csupán egy padlásszellem, nem tudok megszállni embereket. Maradok az
ijesztgetésnél, hangeffektként pedig a dobolás jöhet szóba.
− Unalmas.
Mi van?! Az elmúlt évtizedek
alatt nagyon jól elvoltam ezen elfoglaltsággal, ha nem tetszik, ne szólj
hozzám, kisanyám! John láthatta rajtam, hogy kezdek ideges lenni, így békítő
hadműveletbe kezdett.
− Ugyan, Janet, Phil nagyon jófej
srác! Néha kicsit szétszórt, de zajongásban verhetetlen! A szülei híres
szellemek, nem igaz, öregem? − kacsintott felém.
− Valóban? − csillant fel Janet
szeme. − Kicsodák?
− A nagyságos Pincék Réme, és az
ördögien szépséges Fürdőszobaszellem. Most meg min röhögsz?
Drága szüleim nevének hatására
Janet olyan mértékű röhögőgörcsöt kapott, hogy le kellett ülnie. Johnnal együtt
értetlenül figyeltük.
− Bocsánat… bocsánat… − lihegte,
miközben próbálta abbahagyni. − De… komolyan képesek vagytok ilyen neveket adni
egymásnak? Ne már! Inkább maradnék a Philnél, ha nem gond.
− Tudom, hogy nem éppen
szokványosak, de az elmúlt kétszáz év során nagyon is megfeleltek. Hívhatsz
Philnek, ha hívhatlak Hisztis libának.
− Mit mondtál? John, a haverod
nem normális!
Szegény révész két tűz közé
került, így azt tette, amihez a legjobban értett: próbálta játszani a
békebírót.
− Ugyan már, fejezzétek be! Nem
tízévesek vagytok, Merlin szerelmére! Szóval, Janet, mi lesz? Velünk tartasz a
Roxfortba, vagy sem?
Ingerülten közbevágtam.
− John, ezt komolyan gondolod?
Hiszen ő egy mugli!
Janet, vagyis Buta liba kimérten
vágott vissza.
− Csupán mugliszármazású
boszorkány vagyok, te csökött agyú szellem! Nézz körbe; szerinted így néz ki
egy mugli ház?
Úgy tettem, ahogy kérte,
körülnéztem a nappaliban: vörös-arany színekben pompázó fotelek, egy-két lovagi
páncél a sarokban, méretes kandalló, a párkányon egy edényben Hop-port láttam.
Néhány festmény is helyet kapott a falakon; az alakok azonban nem mozdulatlanul
álldogáltak, hanem kíváncsian figyelték a mi beszélgetésünket.
− Hupsz.
− Hupsz bizony, Phil. Még valami:
roxfortos voltam. Nem mintha nem tűnne fel a színvilágomból, de oda jártam.
Legyőztek. Egy csaj ellenem
fordította a saját fegyveremet, és a szövegelésével simán padlóra küldött. Most
már tényleg el kell jutnom a Roxfortba, csakhogy bebizonyítsam, érek valamit.
− Tudod, mit, John? A csaj jöhet
− mondtam végül.
− Komolyan? − néztek rám
döbbenten mindketten. Mi olyan meglepő ezen?
− Igen. Janet, mutasd az utat!
− Úgy érted, most azonnal? Arról
szó sem lehet: még össze kell pakolnom!
Már megint! Tényleg nem csodálom,
hogy összejöttek Johnnal: amíg ezek elindulnak valahová, eltelik száz év!
− Édes, drága Janet − fordultam
felé mézesmázosan. Homlokráncolva pillantott vissza, mintha attól tartana,
bekattantam. − Nem tűnt fel, hogy… nos, hogy is mondjam… BOSZORKÁNY VAGY? − A
végén már kiabáltam, de a hatást elértem; Janet felkapta varázspálcáját a
fekete bőrkanapéról. Stílusos. Ezután mindössze öt perc kellett, hogy új
barátom, és legjobb haverom készen álljanak az indulásra, viszont nem
számoltunk valamivel - illetve valakivel.
− Mi legyen Bundással? − kérdezte
Janet, miközben egy narancssárga szőrgombóc zúgott felénk nyávogva a lépcsőről.
Úgy festett, mint egy hatalmas, sárga bowlinggolyó, csak jó adag szőrrel
megspékelve. A padlócirkáló (vagy inkább anyahajó?) éles vinnyogás közepette lefékezett a
lábunknál, sajnos nem időben: átcsúszott rajtam. Ne már! Átment rajtam! Mintha…
mintha nem is léteznék! Már most utálom ezt a szőrpamacsot!
− Mi a fészkes fene…? − pislogtam
felháborodottan Johnra. Ő sajnálkozva meredt rám. Kösz, öreg.
− Ő nem fészkes fene, hanem a
cicám, Bundás, világos? − vetett felém jeges pillantást a pukkancs gazdi.
Remek, egy bolhazsákot is kaptunk a közösbe.
− Mint a nap, de egyezzünk meg:
Bundás itthon marad. Bízd rá valamelyik szomszédra, vagy mit tudom én.
− Egész értelmes javaslat egy
házi kedvenctől. − Minek nevezett?! John!
− John, a csajod épp most gázolt
a lelkembe − szóltam, és teátrálisan az ég felé pillantottam. − Kérlek, védd
meg öreg cimborádat.
A révészre nézve láttam, hogy
majd megszakadt a visszafojtott röhögéstől. Végül Janet jó erősen fejbe
kólintotta, így John ismét az ügyünknek szentelhette magát.
− Jól van, gyerekek… Janet, vidd
Bundást Mrs. Flawerhez, aztán indulhatunk. A csónak készen áll.
− Na, végre!
Pár megható búcsúzkodással telt
perc múlva mindhárman a csónakban ültünk (esetemben lebegtünk), mögöttünk Janet
bőröndnyi holmija, seprűje - vészhelyzet esetére -, és John evezője. Révészünk
vezetésével megcéloztuk a felhőket, majd megkezdtük utazásunkat a Roxfort
Boszorkány-, és Varázslóképző Szakiskolába.
***
Meg kell, mondjam, ilyen gyönyörű
látványban egyszer sem volt részem eddigi kétszáz évem alatt. És ilyen fárasztó
útitársakkal sem kellett még együtt szenvednem. Ezek ketten rosszabbak, mint a
Weasley-ikrek, egész úton hallgathattam a lelkes szövegelést a roxforti
emlékekről, régi csínyekről, John itteni életéről, arról, milyen csodálatos
története is van az egész kastélynak… Azt hittem, ott ájulok el az unalomtól.
Szerencsére lefoglalt, hogy megtervezzem bemutatkozásunkat Sir Nicholasnak,
illetve azt, hogyan vegyem rá, hogy minket tegyen meg a kimúlás-napi partija
főszervezőjének. Nem lesz könnyű megvalósítani, de én készen állok átgázolni
bármilyen akadályon.
− Phil, ne bambulj! − hallottam
azt az „édes” hangot, ami egész idő alatt a Roxfortról zengett ódákat. Morcosan
fordultam Janethez, de John leállított, mielőtt visszavághattam volna.
− Nézzétek, megérkeztünk! −
mutatott egy pontra valahol a vaksötétben. Némi szemmeresztgetés után
kitisztult a kép, és végre én is láthattam a hatalmas kastélyt; a látványtól
torkomra forrt a szó. Az épület méltóságteljesen terpeszkedett a Tiltott
Rengeteg és a Fekete-tó közt, ablakok százain fény ömlött az udvarra. Tornyai
tekintélyesen törtek az ég felé, óriási tölgyfaajtaját ebből a magasságból is
jól láttam. Az udvaron alvó fúriafűz ellenben hirtelen közeledni kezdett. John
nem figyelt egy pillanatra, a csónak pedig ennek eredményeképp zuhanórepülésre
váltott. Janet annyira szorította a jármű szélét, hogy a keze is elfehéredett,
de volt annyi lélekjelenléte, hogy előrántsa a pálcáját, és varázsolni kezdjen.
− Vingardium Leviosa! − A pálcát a csónakra szegezte, ami minden
előjel nélkül megállt, majd lassan emelkedni kezdett. Szellem létemre én sem
mertem levegőt venni, amíg John gond nélkül le nem kormányozta lélekvesztőnket
a kastély előtti pázsitra. Ott aztán kiugrottam, és ha megtehettem volna,
csókkal tisztelgek a szilárd talaj előtt. Ezt azonban inkább elvetettem, nem
akartam merő véletlenségből ismét a föld alá kerülni.
− Egek, John, legközelebb figyelj
oda! − morgott dühösen Janet nem messze tőlem. Jellemző, még ilyenkor is
hárpiát játszik, ahelyett, hogy élvezné a látványt.
− Sajnálom, srácok, csak
elragadtak az emlékeim − mentegetőzött immár mugli ruhában feszítő révészünk.
− John, ezúttal egyet kell
értenem a csajoddal. − Meglepetten fordultak felém. Mit mondtam már megint? −
Oké, tudom, hogy meglepő, de Janetnek igaza van: figyelj oda! Gondolj bele, mit
tett volna velünk a fúriafűz! − mutattam hevesen a békésen pihenő fa felé.
− Miért, mit tett volna? −
kérdezte John. Egy pillanatra lefagytam, de aztán eszembe jutott, hogy amikor ő
diák volt itt, a fúriafűz még tervben sem volt.
− Csupán annyit, hogy kiszúrja a
két szép szemed, eltöri a bordáid, leveri a veséd, leszaggatja a ruháidat −
kezdte sorolni helyettem Janet. Vajon honnan ilyen jól értesült?
− Nocsak, úgy tűnik, valaki túl
sokszor járt kint takarodó után… − jegyeztem meg kajánul vigyorogva. John
továbbra is értetlenül bámult rám, menyasszonyától ellenben kipirult arcot és
villámló tekintetet kaptam válaszul.
− Szóval rátapintottam a
lényegre, mi? − kérdeztem még mindig mosolyogva. − Ugyan Janet, felesleges
lenne tagadni! Különben meg, el sem tudnálak képzelni eminens diákként, hozzád
a tekergés illik…
A leendő Mrs. Smith végül
felhagyott a vérszomjas bámulással, és bőröndjét megragadva elindult a
tölgyfaajtó felé. Mi Johnnal egymásra néztünk, majd követtük.
− Tudod, lehetnél kedvesebb is −
mondta barátom.
− Én? De hát padlásszellem
vagyok!
A kastélyba belépve ijesztő
némaság fogadott minket. Elbátortalanodva indultunk el a márványlépcső irányába,
amikor a semmiből elénk esett egy váza.
− Hóborc, mit művelsz már megint?
− fakadt ki Janet hangzatos alliteráció kíséretében. Áh, szóval ez a kisember
lenne Hóborc, a hírhedt kopogószellem? Hát… a Weasley-gyerekek elmondása
alapján valahogy többet vártam.
A nagyon is emberinek tűnő
kísértet kaján vigyorral lebegett tova felettünk, mit sem törődve Janet
szavaival. Érzem, a csaj később még meg fogja ezt torolni, amint alkalma lesz
rá, de most fontosabb, hogy megtaláljuk Nicket.
− Megállj, Hóborc! − kiáltottunk
a szellem után kórusban. Az megállt, és kíváncsian fordult vissza.
− Merre találjuk Sir Nicholast? −
vettem át a vezetést. Talán nekem válaszol, elvégre hasonszőrűek volnánk.
− Sir Nicholast? Az egyetlen Sir
Nicholas, akit ismerek, Londonban él, a Westminster Apátságban kísért. Ha őt
keresitek, rossz helyen jártok.
Épp kezdtünk elszontyolodni,
amikor a falból előjött egy újabb szellem; a szerzetesruhát viselő aggastyán
kedvesen mosolygott ránk.
− Hm, ritka alkalom, hogy
vendégeink vannak, örvendek! Mr. Smith, Miss Adler, és egy padlásszellem, minek
köszönhetjük a látogatásotokat?
− Valami Sir Nicholast keresnek,
Fráter − válaszolt Hóborc. − Tudja, azt, aki a Westminster Apátságban lakik.
A másik kísértet lemondóan
megrázta a fejét, majd megkért, hogy kövessük. Felmentünk a márványlépcsőn,
útközben kedélyesen elbeszélgettünk a szerzetessel. Mint kiderült, ő a Pufók
Fráter, a Hugrabug-ház kísértete.
− Ne törődjetek Hóborccal,
szereti megtréfálni az embereket. Ha adhatok egy tanácsot, Sir Nicholast a
Griffendél-toronyban keressétek.
Janet ekkor a homlokára csapott,
mintha megvilágosodott volna.
− Félig Fejnélküli Nickről van
szó? Ezt eddig miért nem mondtátok?
− Te ismered? − kérdeztem,
mialatt a Fráter csendesen otthagyott minket.
− Mondtam már, roxfortos diák
voltam! Félig Fejnélküli Nicket mindenki ismeri, a házam szelleme! Kövessetek,
mutatom az utat! − Ezzel a felkiáltással rohanni kezdett a következő lépcső
felé. Hosszas sprint következett, amit megnehezítettek az önkényesen ide-oda lengő
lépcsősorok, de végül csak feljutottunk a torony bejáratáig. Ott egy festmény
fogadott minket, rajta egy giccses rózsaszín ruhát viselő, alapjáraton nem
kisméretű asszonysággal.
− Jó estét, Dáma! − köszönt
udvariasan Janet. A nő először meglepődött képet vágott, amit szép lassan
gúnyos mosoly váltott fel, mikor megismerte a régi diákot.
− Á, Miss Adler! Mi szél hozta
vissza ide?
− Jól sejtem, hogy hiányoztam?
− Mint tükörnek a magas C,
angyalkám − válaszolt negédes mosollyal a Kövér Dáma, ahogy John lesúgta nekem.
Nagyon passzol hozzá.
− Kérem a jelszót − váltott
hivatalos hangnemre a hölgy. Mi, férfiak zavarba jöttünk, de Janetet nem
lehetett kibillenteni.
− Fogadjunk, hogy harmadik
próbálkozásra kitalálom − kacsintott a Dámára Janet. Túl magabiztosnak tűnt;
tuti nem tudja megcsinálni. A kövér hölgy azonban elfogadta a kihívást.
− Legyen.
− Kutyaláb.
− Nem talált.
− Kutyaláb, Janet? Komolyan?
Tudsz te ennél jobbat is! − háborogtam a háttérből. Janet oda se bagózott,
homlokráncolva koncentrált. Én azonban nem tudtam csendben megülni.
− Alea iacta est.
− Nem.
− Hogy jön ide a latin? −
értetlenkedtem. John csak hallgatott, de láttam, majd felrobban, amiért nem
tudja befogni a számat. Janet eközben továbbra is agyalt, szinte hallottam a
fogaskerekeket az agyában.
− Nem lehet igaz, hogy egy nőtől
függ a tervünk sikere! Ha képes lennék rá, most leinnám magam, csak ne kelljen
látnom a szerencsétlenkedésedet! Hallod?
− Hallgass már el, Phil! −
üvöltötte le a nemlétező hajat a fejemről a házsártos feleségjelölt. Aztán
hirtelen elmosolyodott.
− Mit is mondtál az előbb?
− Tessék? − Megzavart a
hangulatváltozása, elvesztettem a fonalat.
− Mit tennél, ha képes lennél rá?
− noszogatott ismét.
− Ööö… lerészegednék.
− Ez az, Phil! Köszönöm! −
hálálkodott vigyorogva.
− Drága Dáma, még mindig összejár
Violet barátnőjével? − kérdezte látszólag könnyed stílusban. A rózsaszín
asszonyság azonban érezhetett belőle valamit, mert csalódottság ült ki az
arcára.
− Igen. Miért fontos ez?
− És még mindig ugyanazt az
ízletes Odgen-féle Lángnyelv-whiskyt isszák
az ilyen alkalmakkor? − tette fel a pontot az i-re Janet.
A festmény előrelendült, orrba
vágta Johnt, mi pedig Mrs. Smith-szel diadalmasan beléptünk a Griffendél
klubhelyiségébe. Egy rakás különböző korú kölyök meredt ránk bambán, elsősöktől
kezdve a végzősökig mindenki minket figyelt… és ebben a helyzetben Janet csak
annyit kérdezett:
− Hol fogunk aludni?
***
A szállást végül könnyedén
elintéztük, csak egy kicsit kellett alkudozni a griffendéles bandával. Janet
seprűjéért cserébe megkaptuk a végzősök szobáját, ők addig befurakodtak a
kisebbekhez (vagy épp a lányokhoz, ki tudja?). Két nappal később eljutottunk
Dumbledore professzor irodájába, összeakadtunk Friccsel és rühes macskájával, a
sokat emlegetett - nagyrészt szidott - Piton professzorral… Mozgalmas
negyvennyolc óra volt, de Nickre még mindig nem bukkantunk rá. Valahogy
sikerült mindig elkerülnünk egymást, a Halloween pedig egyre közeledett.
Végül a harmadik napon Janet
sikoltása ébresztette a Griffendél-ház diákjait. John a révészköpenyét és
evezőjét maga után húzva robogott le a lépcsőn, hogy megnézze, nem esett-e
komolyabb baja menyasszonyának. Az ok egyszerű volt: Janet átsétált a sokat
kutatott Félig Fejnélküli Nicken. Egyből felébredtünk, mikor megláttuk a
szellemet, aki, miután bemutatta nekünk, mit is jelent pontosan félig
fejnélkülinek lenni, nagyon kedves beszélgetőpartnernek mutatkozott. Elmesélte
tragikus lefejezésének történetét, a szégyent, amit akkor érzett, amikor nem
akarták bevenni a Fejvesztett Futamba, és persze a roxfortbeli életéről is
beszélt. Én érdeklődve hallgattam, mennyiben különbözik az Odúban megszokott
életstílustól az itteni szellemeké. Büszke voltam, mikor elmondta, milyen hírük
van itt a Weasley-ikreknek, meg úgy alapból a Weasley-családnak, és örültem,
hogy velük élek.
− Az én gazdáim! − hangoztattam
lelkesen.
− Jézusom, te meg hogy kerülsz
ide?! − kiáltott valaki mögöttem. A következő pillanatban egyszerre hárman
ugrottak körém, hogy eltakarjanak. A vörös üstökökből kitaláltam, kivel hozott
össze a sors.
− Á, sziasztok, srácok! −
köszöntem nekik vidáman. Ron, Fred és George semmit sem változtak, mióta
eljöttek. Most azonban próbálkoztak olyan gyorsan és feltűnőmentesen elrejteni,
ahogy csak tudtak, ami a tömegnek köszönhetően sikerült is.
− Mit keresel itt? − kérdezte
megrovóan Ron. Az ikrek közben ide-oda pislogtak, nehogy észrevegye valaki,
hogy velem társalognak. Kínos lenne egy otthonról érkező üzenet, mi?
− Csak erre jártam − kezdtem
ártatlan képpel. Tekintetük láttán inkább meggondoltam magam, és annyit
mondtam:
− Na jó, igazából anyátok
küldött… Ron, mielőtt elfelejtenéd, az alsógatyáid a ládád alján vannak.
Fred és George majd’ hasra estek
a nevetéstől, de őket sem kíméltem.
− George − fordultam következő
áldozatom felé. − Apád üzeni, hogy az a csillagszóró jó szolgálatot tett a
miniszter születésnapján… − Most ő kámpicsorodott el. Még nem fejeztem be,
Fredre pillantottam.
− Ismét anyád üzen: ki az az
Angelina Johnson? − Másodpercek alatt olyan vörös lett az arca, mint a haja, és
lehajtott fejjel maga után rángatta ikertestvérét.
− Szóval, Sir Nicholas, hol is
tartottunk? − kérdeztem Nicktől, aki döbbenettel vegyes elismeréssel nézett
rám.
− Ezt hogyan…
− Ez? Ugyan, ez semmiség. De
mivel még nem láttak olyan sokszor, nem tudják, mire is vagyok még képes, ha
szívatós kedvemben találnak.
− Hadd gratuláljak: a Roxfort két
szószátyárjának a szavuk is elállt tőled! Akármit kérsz is, megteszem!
Felvillanyozódva vigyorogtam a
folyosó végén közeledő Johnra és Janetre, miközben Nick csak a válaszomra várt.
− Nos, lenne valami… − kezdtem
félénken.
− Csak tessék, megteszem!
− Hallottam, hogy a napokban lesz
az 500. kimúlás-napi partid… Arra gondoltam, hogy…
− Folytasd − kérte, miközben gyanakodva
nézett rám.
− Arra gondoltam, hogy Janet,
John és én megszervezhetnénk neked. Mit gondolsz?
− Tudod, mit? Nem ismerlek, de a
barátaidat igen, és az alapján, amiket róluk tudok… legyen! Kezet rá!
− Komolyan?! − kérdeztem
hitetlenkedve. Még a világ is forogni kezdett velem, John és Janet alig bírtak
leállítani. Istenem, milyen boldog vagyok! El sem hiszem! Anyáék végre büszkék
lesznek rám! Hogy is mondják a muglik? Megvan: GERONIMO!
Ezzel kezdetét vette a szervezés.
Janet felelt a díszítésért, John a vendéglistáért, jómagam a menüt kaptam. A
beszélgetéseink ezalatt a két hét alatt nagyjából ennyiből álltak:
− Fekete függönyhöz nem sok a
fekete gyertya? − így Janet.
− Szerintetek Sir és Lady Bolton
jót tenne a társaságnak, vagy inkább maradjunk a canterbury érsek szelleménél?
− így John.
− Srácok, a feketeribizlinek
milyen íze van? Csakhogy érdemes-e rátenni az étlapra − így én. Mozgalmas
időszak volt, elismerem, de minden pillanatát kiélveztem. Főkóstolókat
béreltem, mégpedig Futárfiú és Árész személyében, akik hozzám hasonló
lelkesedéssel vetették bele magukat a munkába.
− Állj le, Árész, abból még
hagynod kell nekünk is! − kiáltottuk olykor-olykor.
− Banyek, Hóborc, vidd innen azt
a vödröt, ha jót akarsz magadnak! − Ez legtöbbször Janet szájából hangzott el,
aki szívét-lelkét kitette a dekorációért. Meg kell hagyni, a csajnak jó ízlése
volt, sikerült megalkotnia a tökéletes gyászkompozíciót. Fekete függöny, fekete
gyertyák, az egyik pincehelyiséget szemelte ki helyszínnek… Én mondom, haláli
buli lesz.
− Phil, szerinted Nick örülne a
Sir Delaney-Podmore-nak? − fordult hozzám valamelyik nap John, miközben én egy
hatalmas tál rothadt gyümölcsöt próbáltam leejtés nélkül az asztalra
lebegtetni.
− A Fejvesztett Futamos
Delaney-Podmore? Ha nem akarsz az örökkévalóságig egy elbénázott lefejezésről
szóló történetet hallgatni Nicktől, akkor nem hívod meg.
− Köszi. És Lady Podmore?
− Micsoda? − kaptam fel a fejem.
− Azt nem tudtam, hogy Lady Podmore is van… Szerintem ő nyugodtan jöhet. A
szüleimet felírtad?
− Nem, miért?
− Talán, mert eredetileg azért
vagyunk itt, hogy bekerüljünk az elit társaságba? − kérdeztem vissza
jelentőségteljes pillantás kíséretében.
− Erőltették, mi?
− Naná. Mindketten sikítófrászt
kaptak, csak más okból. De ha eljönnek, és meglátják, milyen jól sikerült,
talán büszkék lesznek rám.
− Akkor csak a te kedvedért,
Phil. És utólag is részvétem, hogy ilyen degenerált szüleid vannak.
− Köszi.
Békésen folytattuk tovább a
pakolászást.
− Mit akarsz azzal, Janet? −
kérdeztem a lánytól, aki egy hosszú létra tetején egyensúlyozva próbálta
felakasztani a „Boldog 500. kimúlás-napot, Nick!”-feliratú transzparens másik
végét is, azonban a kőfalon nem akadt alkalmas kiszögellés, amire sikerült volna
rögzíteni.
− Minek tűnik? − vágott vissza
élesen.
− Már megint elhagytad a pálcád?
− kérdezte John; aggódva figyelte, hogyan billeg a létra, ahogy Janet
jobbra-balra hajlong, hátha talál egy alkalmas szeget, vagy gyertyatartót.
− Ott van lent. Feldobnád, szivi?
− fordult hátra a dekorációfelelős, de ekkor a létra megadta magát, és
felborult, ő pedig ott lógott a feliraton, mint macska a függönyön.
− Jézusom, Janet, tarts ki! −
kiáltotta révészünk, majd a semmiből elővarázsolt evezőjén felrepült menyasszonyához,
és együtt szálltak le. Janet hálásan megcsókolta megmentőjét, és úgy látszott,
nem akarják abbahagyni. Akár egy csöpögős filmbeli jelenet. Mindjárt hányok.
− Gyerekek, ezt majd később, most
munka van! − szakítottam ki őket az álomvilágból. A következő pillanatban két
tál rothadt gyümölcs zúgott át a testemen. Hé, ti gazemberek!
− Tudjátok, mennyit dolgoztam
azzal a rohadt tállal?!
− Ne rinyálj már − hűtött le
Janet. − Segítünk összetakarítani.
Egy pálcaintés, és a gyümölcsök a
helyükre kerültek - kivéve a feketeribizlit. Az ugyanott maradt, ahová barátaim
dobták.
− Nézzétek, arra nem hatott! −
mutattam elképedve a mélyvörös foltra, ami a kőpadlón maradt.
− Az lehetetlen − rázta a fejét
Janet. − Mindenre hatnia kellett a varázsigének.
− Akkor ez valami lázadó ribizli,
mert nem repült vissza a helyére − válaszoltam durcásan.
− Végülis, ez a sok fekete
valóban elég metál-őrült hatást kelt, Janet… − szólalt meg halkan John.
− Mivel ez nem szülinap, hanem
kimúlás-nap, a fekete evidens, szivi! Ezt révészként tudnod kellene.
Alig három napon belül
elkészültünk, október huszonkilencedikén minden pedánsan várta, hogy a
kísértetvendégek megérkezzenek. A zenészekkel egyeztettünk, a meghívókat már
régen elküldtük, az ételek megfelelően rothadtak voltak, hogy érezni lehessen
az ízüket… El sem akartam hinni, hogy mindezt mi hoztuk össze hárman. John és
Janet is büszkén néztek végig a remekművünkön, ahol egyetlen megoldatlan - de
jól elrejtett - probléma feketéllett, köszönhetően a három padlón töltött napnak.
A feketeribizli folt ugyanott virított, eltüntetni egyikünk sem tudta. Talán
nem kellett volna a Weasley-ikreket megkérni, hogy szerezzék be Roxmortsban a
gyümölcsöket… Mindenesetre a szőnyeg tökéletesen eltakarta, így a végeredmény
tényleg tökéletesnek tűnt. Még a végén félni kezdek, hogy valami történni fog,
mert ilyen egyszerűen nem létezik!
***
Ma van Halloween napja.
Barátaimmal számoltuk a hátralévő órákat, és este hétkor elindultunk a pince
felé. Itt az idő.
John és menyasszonya egymás kezét
fogva léptek be, én mellettük lebegtem. A helyiség zsúfolásig megtelt, áttetsző
alakok százai beszélgettek, iszogattak és néha eszegettek; ez volt az igazi
elit. Koronás fők, királynék, egyszerű közemberek, roxforti kísértetek,
mindenki, aki számít, megjelent itt, sokfelől hallottam, amint dicsérik a
dekorációt, és az ételeket.
− Hát ezek meg hogy kerültek ide? − kérdezte hirtelen John, és előremutatott. Követtem a tekintetét, és megláttam a Potter-bandát. A kis túlélő, Ron, és a Granger-kislány félszegen sétáltak a vendégsereg tagjai közt, illetve át rajtuk. Végül megállapodtak az ünnepelt mellett, és vele kezdtek társalogni. Megnyugodtam; a szívemre vettem volna, ha valaki nem érzi jól magát itt, halandóknak pedig különösen kellemetlen lehet, mikor szó szerint a képükbe vágják a szellem életstílust. A partin egyébként minden flottul ment. Egyszer-egyszer előbukkant egy idegesítő diáklány szelleme, bizonyos Hisztis Myrtle, de gyakran összefutottunk a Pufók Fráterrel, a Hollóhát Szürke Hölgyével, és egyéb előkelő kísértetekkel is.
Aztán megláttam őket. Pincék Réme papa és Fürdőszobaszellem mama kedélyesen beszélgettek a zenekar tagjaival, néha csatlakozott hozzájuk egy érsek, vagy nemesember szelleme. Olyan boldognak tűntek, mint még soha. Jézusom, észrevettek!
− Hát ezek meg hogy kerültek ide? − kérdezte hirtelen John, és előremutatott. Követtem a tekintetét, és megláttam a Potter-bandát. A kis túlélő, Ron, és a Granger-kislány félszegen sétáltak a vendégsereg tagjai közt, illetve át rajtuk. Végül megállapodtak az ünnepelt mellett, és vele kezdtek társalogni. Megnyugodtam; a szívemre vettem volna, ha valaki nem érzi jól magát itt, halandóknak pedig különösen kellemetlen lehet, mikor szó szerint a képükbe vágják a szellem életstílust. A partin egyébként minden flottul ment. Egyszer-egyszer előbukkant egy idegesítő diáklány szelleme, bizonyos Hisztis Myrtle, de gyakran összefutottunk a Pufók Fráterrel, a Hollóhát Szürke Hölgyével, és egyéb előkelő kísértetekkel is.
Aztán megláttam őket. Pincék Réme papa és Fürdőszobaszellem mama kedélyesen beszélgettek a zenekar tagjaival, néha csatlakozott hozzájuk egy érsek, vagy nemesember szelleme. Olyan boldognak tűntek, mint még soha. Jézusom, észrevettek!
− Merlinem, most segíts meg! −
imádkoztam halkan, de Janet így is meghallotta. Bátorító mosolyt küldött felém.
− Ha emiatt nem büszkék rád,
tényleg degeneráltak. Ne is foglalkozz velük, inkább élvezd ki, amit
összehoztunk.
Őszintén meglepődtem a kedvességén, azonban nem kellett sokáig várnom a megszokott stílusára.
Őszintén meglepődtem a kedvességén, azonban nem kellett sokáig várnom a megszokott stílusára.
− Persze, ha olyan gyáva vagy,
hogy félsz tőlük, akkor bújj csak el. Majd John fedez.
Erre persze csak azért is-alapon
megembereltem magam, és elindultam szüleim felé. Hű, a gyomromban mintha
zombilepkék kergetőznének… Nyugalom, Vízvezetékcsövek Nagyszelleme, ennyit
kibírsz velük! Tettessük, hogy nem félünk!
− Nos, anyám, mit gondolsz? − kérdeztem
tettetett lazasággal. Csillogó szemeket kaptam válaszul, de az öregem hozta a
formáját.
− Gratulálok, fiam. Végül csak
sikerült összehoznod valami értelmeset. Köszönd meg Johnnak és a kislánynak a
nevemben is.
− Nézd, apám, elmondanám, hogy az
én ötletem volt, hogy megszervezzük − kezdtem. Némi bátorsággyűjtés után
beszéltem tovább. − Eddig féltem attól, mit gondolsz rólam, ezért kerestem fel
Sir Nicholast. De mostanra megváltozott a hozzáállásom: nem érdekel, mit
gondolsz, csak élvezni akarom, amit a barátaimmal együtt hoztunk össze.
Nem hinném, hogy felfogta, mit is
akarok pontosan mondani ezzel; őszintén szólva magasról teszek rá. Ha mindig be
lennék tojva apámtól, hogy szórakozzam ebben a klassz buliban? Mert ugye, fő a
szerénység…
Éreztem én, hogy minden túl
tökéletes, és hogy ez sosem jó jel. A sejtésem akkor bizonyosodott be, amikor
John homlokráncolva hajolt közelebb hozzám.
− Phil… nos, a nadrágoddal akadt
egy kis probléma − suttogta idegesen. Akaratlanul is hátranyúltam, és valami
nedveset éreztem. Visszahúzva a kezeimet, az első, amit megláttam, egy vörös
folyadék volt, ami az ujjaim közt szivárgott.
− Merlin szakállára! Vérzem! −
kiáltottam rémülten. Nyomban néma csend lett, a zenekar elhallgatott, a
beszélgetés megszűnt. Mindenki engem bámult, én pedig bambán bámultam a vörös
foltokat. Ez meg hogy lehetséges? Hiszen testem sincs! A vér nem hazudtolhatja
meg a fizika törvényeit, hacsak… Ó!
− Semmi gond, emberek, mehet a
buli tovább! − nyugtattam meg a tömeget. Ujjamat a magasba emelve mosolyogtam.
− Csak feketeribizli volt.
VÉGE
Olyan jól indult ez a történet, aztán elszomorodtam, mikor kiderült, hogy nem a Odúban fog játszódni és nem a Weasley-k lesznek a főszereplők. Jók lettek a saját szereplőid, de jobban bevonhattad volna Rowling karaktereit is, mert így könyvhű volt ugyan a történet, de olyan érzésem volt néha, mintha nem is HP ficet olvasnék. Kellemes, olvasmányos a stílusod, az tetszett nagyon. A főszereplő "állattal" bajban vagyok, mert nem is állat igazán, de ez nem a te hibád. A kulcsok fel lettek használva, de egyik sem mozdított túl sokat a cselekményen. Összességében nem volt rossz történet, de nem is tetszett annyira. Jelenleg közepes pontokat adnék rá, de megvárom, hogy felkerüljön a többi írás is és azoktól függően pontozok majd. Vagyis akár még szép pontok is születhetnek ebből. :-)
VálaszTörlésKedves Író!
VálaszTörlésItt is vannak a pontjaim, remélem megfelel majd az indoklás is. :)
I. Mennyire tetszett általában a történet? (Történetvezetés, szerkezet, megfogalmazás, olvasmányosság: 0–10 pont)
A történetvezetés logikus volt, nem maradt elvarratlan szál. A stílusod is tetszett, meg minden. A történet is nagyon klassz a maga módján, de én kicsit untam. :/ 7/10
II. Mennyire tetszett a főszereplő állat karaktere? (Mennyire karakterhű, ill. mennyire állja meg a helyét főszereplőként. 0–10 pont)
Hát ez sehogy sem volt állat, de ez nem a te hibád. Szerintem jól kialakítottad a jellemét, személyiségét, nekem bejött. :) 10/10
III. Mennyire tetszettek a mellékszereplők? (Karakterhűség, kidolgozottság – utóbbi főleg saját szereplők esetén. 0–10 pont)
Ezzel is minden rendben. Jól kidolgoztad a saját szereplőidet is. 10/10
IV. Mennyire volt könyvhű a történet? (Könyvhű, ha nem kerül ellentmondásba a rowlingi történettel. 0–10 pont)
Könyvhűnek az volt, de azért némiképp furcsa is volt. Néha nekem is azt az érzetet keltette, hogy nem is a HP univerzumban történik. 8/10
V. Mennyire használta fel jól az író a kapott kulcsot? (Mennyire játszik fontos szerepet, ill. mennyire kreatív és ötletes a felhasználása. 0–10 pont)
A fekete ribizli felhasználása nagyon tetszett. A másik... hát, annyira nem maradt meg bennem. A történet elolvasása után, meg kellett keressem, hogy hol volt, mert nem emlékeztem rá. Maga a felhasználás jó lett, de elhanyagolható, hamar elfelejtettem. 7/10
Szép pontokat neked, és csak így tovább!
Üdv, WitchCat!
Kedves Író! :)
VálaszTörlésMennyire tetszett általában a történet? 10/8 pont
– Nekem kicsit kapkodósnak hatott, illetve inkább illene saját világban játszódó történetnek, mint egy HP ficnek. Nem maradtak elvarratlan szálak, jól felépítetted a cselekményt, viszont nagyon sok tárgyi tévedés volt benne, ami rányomja a bélyegét az értékelésemre – kezdve a varázslénnyel, amivel nagyon mellé lőttél. Néhány összetett mondatnál nem passzolt az eleje és a vége (pl.: „hogy szükség van John révészcsónakjára, illetve annak használati okát.”; „Levezettük a feszültséget, és hasonló okok.”), ezeket majd javítsd utólag.
Mennyire tetszett a főszereplő állat karaktere? 10/4 pont
– Sajnos ez számomra egyáltalán nem volt meggyőző, ugyanis nem ártott volna kicsit utánanézni, hogy mi is a padlásszellem. Ha felcsapod a „Legendás állatok és megfigyelésük” kötetet (az internetnek hála, akár online is), akkor ezt a lényt a „Padlásszörny” (Ghoul az eredeti neve, nem tudható, miért szerepel más néven a HP könyvekben és ebben a kiegészítőben) címszó alatt találod meg, és a leírása teljesen eltér attól, amit te megjelenítettél. Ettől függetlenül a hetedik kötetben is bővebben tájékozódhatsz róla, amikor beöltöztetik Ronnak, és ott is kiderül, hogy nem egy sima szellemről van szó, aki röpköd vagy kísértetként viselkedik. Illetve az, hogy kopogószellemként jellemzed többször is: Hóborc a kopogószellem, Weasleyéknél teljesen más lakik.
Ettől a hibától eltekintve jól kidolgoztad a karaktert, de sajnos nem a kulcsodnak megfelelő „állatot” használtad. (A kulcsod egy varázslény volt, nem pedig egy szellem, ami érthető okokból nem sorolható állat kategóriába.)
Mennyire tetszettek a mellékszereplők? 10/8 pont
– Érdekesek voltak, szerintem itt az a probléma részemről, hogy nem nagyon jön be az ilyen poénosra vett stílus, kicsit komolytalannak hatott tőlük az egész. Jobb lett volna, ha kicsit több canon szereplőt is feltüntetsz, beszédesebb szerepben, mert ettől nagyon originalnak hatott az egész, de ezt bővebben majd a következő pontban.
Mennyire volt könyvhű a történet? 10/8 pont
– A történet stílusa és a sok saját elem miatt gyakran éreztem az olvasás közben, hogy egy teljesen original novellát olvasok, aminek nem sok köze van az eredeti könyvekhez. Emellett akadtak benne fandomhűtlen elemek is: Disneyland, „Édes Istenem”, „Ámen”, (ezeken gondolom nincs mit magyarázni) és „Odgen-féle Lángnyelv-whiskyt isszák az ilyen alkalmakkor?” – Ogden a whisky neve, a Dámáék pedig csokilikőrt isznak a negyedik kötetben.
Mennyire használta fel jól az író a kapott kulcsot? 10/10 pont
– A mondatot nagyon jól beleillesztetted a cselekménybe, nem éreztem erőltetettnek, és a gyümölcsöt is jól felhasználtad, bár nem teljesen értettem, hogy tudja összefogni a szellemet, ha korábban képtelen volt tárgyak megérintésérére. Ez egy pici ellentmondás volt.
Köszönöm, hogy olvashattam!
Üdvözlettel,
Clarey
(Kritika Klub tag – Megtalálsz minket a Merengő Fórumán.)
Szia!
VálaszTörlésA legnagyobb gondom a sztorival az, hogy a végére sem tudtam rájönni, miképp lehet levezetni a feszültséget a tyúkokon.
Mennyire tetszett általában a történet? (Történetvezetés, szerkezet, megfogalmazás, olvasmányosság: 0–10 pont) A történetvezetés kusza volt. Az elején elindultunk egy bemutatással, ahol megismertük a helyet, ahol Phil él, aki nem is él, mert szerinted egy szellem, meg nem is Phil, mert nem ez a neve, és aztán nem is itt játszódott a sztori. Hát már itt egy olyan kavarodás van, hogy az ember csak kapkodja a fejét, sajnos utána sem tisztult ki semmi. Ha jól értem, a történet annyi, hogy a padlásszellem elmegy a Roxfortba megszervezni Nick kimúlásnapi partiját… Miért?!
Biztos van, akinek olvasmányos ez a történet, engem nagyon fárasztottak a poénok és a párbeszédek, amik ugyancsak kuszák voltak. Rengeteg logikai baki volt benne, kicsit olyan, mintha nem is olvastad volna a könyveket. A sztori maga olyan hatást keltett, mintha három tiniről olvastam volna. 5 pont
Mennyire tetszett a főszereplő állat karaktere? (Mennyire karakterhű, ill. mennyire állja meg a helyét főszereplőként. 0–10 pont) Kidolgoztad a karakterét, azzal nincs gond, csak csináltál belőle egy saját emberi szereplőt, amivel viszont már van. A padlásszellem az igazából nem szellem, nem egy halott ember lelkének lenyomata, hanem egy házikedvenc, pontosan ezt a szerepet tölti be Weasleyéknél is, szerintem itt lehet egy kis kavarodás a fejedben. Érdemes lett volna utána olvasni a padlásszörnynek (kicsit úgy érzem, én jobban utánakerestem a főszereplődnek, mint te magad, ami végképp nem szerencsés, főleg nem egy kihíváson), nem pedig csak valami alapján elindulni és megformálni valamilyennek, ami teljesen ellentétes a padlásszellemek természetével. (A padlásszellemnek egyébként semmi köze a kopogószellemhez, annak ellenére, hogy szeret a fűtéscsöveken kopogni… A szellemek korábban emberi lények voltak, a kopogószellem a káosz maga, de nem igazi szellem, a padlásszellem pedig egy varázslény, aki ronda, de ártalmatlan, és szeret zajt csapni, és a kopogószellemhez hasonlóan sosem volt korábban ember. Szerintem a fordítás miatt lehet zavar a rendszerben, az angolban ez a három név elkülönül [ghost, ghoul, poltergeist], nálunk meg mindnél ott a szellem szó, de attól itt három különböző lényről van szó.) Így meg felemás lett a főszereplőd. 6 pont
Mennyire tetszettek a mellékszereplők? (Karakterhűség, kidolgozottság – utóbbi főleg saját szereplők esetén. 0–10 pont) Nem voltak valami szimpatikusak, de ez az én egyéni problémám, egyébként kidolgoztad őket, szóval ez okés volt. 8 pont
Mennyire volt könyvhű a történet? (Könyvhű, ha nem kerül ellentmondásba a rowlingi történettel. 0–10 pont) Nem volt könyvhű, bár azt hiszem, a legnagyobb bakit magával a padlásszörnnyel vétetted, és utána mint a domino dőlt le minden. Meg voltak benne apró bakik is, amik ellentmondottak a könyveknek. Legyen 6 pont.
Mennyire használta fel jól az író a kapott kulcsot?
Nem volt kulcsszerepük, ami a mondatnál nem is baj, de a ribizlivel lehetett volna mit kezdeni. Ennek ellenére nincs bajom a felhasználással. 10 pont.
Üdv,
MP.
Most olvasom a többi kritikát, és látom, többen írjátok, hogy nem az ő hibája, hogy nem állat a főszereplője. Ajánlom figyelmetekbe a Legendás állatok és megfigyelésük könyvet, illetve a HP wikit valamint a HP Lexicont, ezeken a helyeken mindenhol megtaláljátok a padlásszellem (vagy ahogy Clarey is írja, padlásszörny=ghoul) leírását, amiből egyértelműen kitűnik, hogy a padlásszörny NEM szellem, hiszen nem ember, és sosem volt az, hanem egy varázslény. Csak ennyit szerettem volna hozzáfűzni a korábbihoz.
VálaszTörlésKedves író! :)
VálaszTörlésMennyire tetszett általában a történet? (Történetvezetés, szerkezet, megfogalmazás, olvasmányosság: 0–10 pont)
A megfogalmazás és az olvasmányosság, ezzel együtt a stílus tetszett, könnyed kis történet volt egy gyakorlott író „tollából”. Számomra e tetszés hatalmas meglepetés, mert nem szeretem, sőt, kifejezetten utálom, ha valami vicces, aranyos, kedves; az én ízlésemnek ezek elég visszataszítónak tudnak hatni és általában pár bekezdés után feladom az olvasását. Nálad furcsa mód meg éppen az ellenkezője történt: az eleje nagyon megvett, beszívott, magával ragadt. Tetszettek a poénok, a párbeszédek, a visszaemlékezések, aztán hihetetlen mód unni kezdtem… Egy idő után már nem nagyon történt semmi, a vicces részek ellaposodtak, mi több, feleslegessé váltak. Egész végig az járt a fejemben, hogy a kevesebb néha több. Szó mi szó, összességében tetszett, de egy rövidebb verzió szerintem jobban betalált volna. Oh, igen… sajnáltam, hogy nem az Odúban játszódik a történeted és, hogy nem a „vöröskék” voltak a főszereplők. {{8 pont}}
Mennyire tetszett a főszereplő állat karaktere? (Mennyire karakterhű, ill. mennyire állja meg a helyét főszereplőként. 0–10 pont)
Jól eltaláltad, imádtam a gondolatait, de inkább képzeltem őt embernek az olvasás közben, semmint valamiféle kis házi kedvencnek. Ha jól értelmezem a kihívás lényegét, itt állatokkal kellett volna játszani. Ez szerintem nem zárja ki azt, hogy egy szellemfélének add a főszerepet, de a gondolatai, érzései nagyon emberiek, ami viszont borítja az egészet. Talán, ha Phil kissé butácskább lett volna, tényleg, mint valami csintalan kölyökkutya, akkor jobban tetszene, de így nem igazán éreztem hitelesnek. {{5 pont}}
Mennyire tetszettek a mellékszereplők? (Karakterhűség, kidolgozottság – utóbbi főleg saját szereplők esetén. 0–10 pont)
Mivel saját karaktereket hoztál, úgy építetted fel őket, ahogy számodra kedves volt, nyilván ez esetben nem lehet könyvhűségről beszélni a szó szoros értelmében. A révész sajátos sutasága tetszett, a nő viszont nagyon idegesített, de ez nem hiba, szóval: {{10 pont}}
Mennyire volt könyvhű a történet? (Könyvhű, ha nem kerül ellentmondásba a rowlingi történettel. 0–10 pont)
Könyvhű volt, hiszen nem vittél a Roxfortba egy felfújható, zsiráfos légvárat, ellenben a szófordulataid nem illettek bele a világba (Disneyland és társai). Fentebb már írták, hogy néha igencsak eltávolodtál a HP univerzumtól és ebben igazat kell adnom nekik. Nem attól lesz valami hű a könyvhöz, ha olyan helyszínen játszódik, ahol az írónő képzelete is alkotott; a hangulatát, a varázsát kell visszahozni, ügyesen megragadni, ami neked nem nagyon ment. Kivéve az Odúnál, azon a szálon kellett volna megmaradnod, és szerintem zseniálisat pötyögtél volna :) Így is minden elismerésem, mert nem tudtam volna egy szellemfélét hasonlóképpen mozgatni, de összességében kevés volt az a tipikus Harry Potter hangulat. {{6 pont}}
Mennyire használta fel jól az író a kapott kulcsot? (Mennyire játszik fontos szerepet, ill. mennyire kreatív és ötletes a felhasználása. 0–10 pont)
Ötletes és kreatív, azt meg kell hagyni, de nagy hangsúly nincsen rajtuk, ezen szerintem lehetett volna még gondolkodni. Most meg ez lehet, hogy az én tudatlanságom, le se vonok érte pontot, de hogy tudott beleülni a ribizlibe, ha a levél meg átesik a kezén? {{8 pont}}
Sok-sok építőjellegű kritikát kívánok neked, no meg szép pontokat :)
Üdvvel;
Zajec
Kedves Író!
VálaszTörlésEgészen ellentétes érzelmeket és gondolatokat váltott ki belőlem a történeted.
A fogalmazásmódoddal alapvetően nincsen semmiféle probléma (leszámítva néhány kisebb-nagyobb félrepötyögést), viszont a vicces-személyeskedős stílust kissé erőltetettnek éreztem, elvégre mégiscsak egy minimum két-háromszáz éves padlásszellemről van szó. Eltanulhatott néhány szleng-szagú kifejezést a Weasley-családtól, ezt elismerem, de kétlem, hogy ezek alkotnák a szókincsének zömét. Az első bekezdésekben még szórakoztatott, később azonban már kifejezetten zavart.
Ennél sokkal nagyobb gond viszont, hogy a cselekmény sem lopta be magát a szívembe, és nem csak a logikai bukfencek miatt. Tulajdonképpen akkor szomorodtam el, amikor a lényeg elérkezett: a padlásszellem összejön a "haverjával" meg a "kiscsajjal", és elindulnak együtt a kimúlásnapi partira. Szívesebben olvastam volna a mindennapjairól, vagy a család mindennapjairól az ő szemszögéből (az életképek nagyon tetszettek, mosolyogtatóak és kedvesek voltak). Talán kevésbé lett volna mozgalmas a mű, nem nagyon jelenhettek volna meg a saját szereplőid, de ezáltal megteremthetted volna azt az igazi Odú-hangulatot, illatokkal és csínyekkel és nevetéssel és más effélékkel, ami annyira jellemzi ezt a kis társaságot. Sajnálom, hogy elkanyarodtál ettől a vonaltól.
Másrészről ötletesen oldottad meg a feladatot: az, hogy külön személyiséggel ruháztad fel a főszereplő "állatodat", igazán remek fogás volt (hozzá kell tennem, nincs viszonyítási alapom, a Te történeted az első, amit olvastam ezen a kihíváson), s a hobbija is szépen illeszkedett a karakterébe. A mellékszereplőid is elég kidolgozottak voltak, jóllehet engem a révész és a boszorkány néha rémesen idegesítettek. Oh, és Hóborc lehetett volna egy kicsit virgoncabb és szemtelenebb... (Csak zárójelben: a whisky mint jelszó picit durva egy iskolába, nem gondolod? ^^'')
Mit is akartam még? *Remie elgondolkozik* Jaj, igen! Nagyon megragadott a másik világ megjelenése, Árész és szellemfutár, kreatívnak találtam.
A könyvhűségbe nem tudok "belekötni", nem kerültél ellentmondásba a rowlingi történettel (ezzel szemben bevallom, nem igazán éreztem azt a bizonyos HP-utóízt), a kulcsoknak viszont nem volt nagy jelentőségük, nem vitték előrébb a cselekményt.
A fentiek fényében a pontok:
Történet: 5 pont
Főszereplő: 7 pont
Mellékszereplők: 6 pont
Könyvhűség: 10 pont
Kulcsok: 7 pont
Puszi,
Remie, Kritika Klub (Megtalálsz minket a Merengő Fórumán!)
A kihívás olvasói szakasza és a pontozás ezennel lezárul, köszönöm mindenkinek az értékelést!
VálaszTörlésEredményhirdetés holnap délután.