2014. március 17., hétfő

Első történet: Szellemes szórakozás


Cím: Szellemes szórakozás

Kulcsok: fekete ribizli; "Remélem, nem fog feltűnést kelteni."

Leírás: Weasleyék padlásszelleméről nem sokat tudunk, csupán annyit, hogy Ron szobája felett lakik, és állandóan a csöveket veri. Én most személyiséget adtam neki, és megpróbáltam elképzelni, milyen lehet, ha egy szellem, egy révész és egy boszorkány partiszervezőnek áll.

Figyelmeztetések: nincs

Korhatár: nincs



− Fred, George, azonnal fejezzétek be a robbantgatást! Megőrülök ettől a zajtól!

Ezúttal egyet kell értenem a házigazda (vagy inkább gazdaasszony) szavaival: a két vörös hajú pokolfajzat még nálam is nagyobb lelkesedéssel hódol feltalálói hajlamainak. Amit ezek az elmúlt három napban leműveltek, mióta hazajöttek, egyszerűen borzalmas. Még engem is majdnem elüldöztek a házból! Mit mondtam volna a drága Fürdőszobaszellem mamának és Pincék Réme papának, ha két ostoba kölyök ilyen egyszerűen túl tud zajongani engem? Engem! Egy hírhedt padlásszellemet, akinek a poltergeistek, vagy hogy a merlinbe hívják a muglik, szóval, köztük párja sem akad!
A répaikrek végül megkímélték kedves családjukat (és engem) a rémtörténetbe illő hangoktól, vagy legalábbis hangszigeteltté varázsolták a szobáikat, mert egy nesz nem sok, annyi sem szűrődött ki innentől kezdve az ajtajuk alatt.
Á, örvendek, kedves Idegen! Bizonyára meglepődtél, hogy máris ilyen izgalmakba csöppentél, habár éppen csak beléptél az Odúba. Hadd vezesselek körbe az én, pontosabban drága, és meglehetősen nagy létszámú családom otthonában!
A ritka alkalmak egyike következett, amikor kirepültem az ablakon, hogy kívülről is megcsodáljam az épületet. Nézd, barátom, íme, szerény hajlékunk! Ugyan az alakja ébreszt némi kétséget afelől, valóban lakható állapotban van-e, de biztosíthatlak, ennél kényelmesebb házikót keresve sem találsz! Barátságos kert, tele kedves kerti törpékkel, amik alkalmasak a feszültség levezetésre, persze, erre az itt élő tyúkok is megfelelnek - igénytől függ, dönts belátásod szerint!

Az ajtón belépve takaros konyha tárul elénk, benne a berendezés bájos összevisszasággal fogad. Az egyetlen biztos pont a nagy étkezőasztal, ahol reggelente összegyűlik gazdám és „kis” családja. Általában heten ülik körbe az asztalt, de ha a két idősebb csirkefogó is hazalátogat, a társaság kilenc főre bővül. Az emeletekre nyikorgó csigalépcső vezet fel, időnként pedig el egy-egy szoba ajtaja mellett. A kis Ginny és bátyjai ezeken a lépcsőkön tanultak meg járni - ezzel párhuzamosan elesni -, itt sajátították el a légdeszkázás, seprűnyélen repülés alapjait is. Micsoda idők voltak azok! A hároméves Ron, miközben sírva rohangál a ronda pókká változtatott medvéjével… Fred, amint élete első seprűjével kanyarodni tanul - aztán az édes kis arca, mikor nekiment a falnak, na, az ilyen életképek felvidítják az embert!
Az én lakrészemről eddig nem esett szó, barátom, így megkérlek, kövess. A lépcső tetején egyetlen ajtó nyílik, ami a legklasszabb helyre visz, amit el tudsz képzelni. Tessék? Nem, nem Disneylandbe! Nem is a Roxfortba! A világ legotthonosabb szobája ez, a padlás! Mi az, hogy dohos és poros? Talán kicsit valóban ki kellene takarítani, ezt nem vitatom, de azért annyira nincs rossz állapotban! Szellembébi-korom óta itt élek, ezeken a csöveken megfigyelheted az életem alakulását. Látod azt a hatalmas kanyart a vízvezetéken? A legelső lebegéspróbálkozásom eredménye. Vagy az a lyuk a falban? A legidősebb Weasley, Bill, éppen a lázadó rocker-korszakát élte, én pedig követtem a példáját, és Walpurgis Lányainak zenéjére tomboltam itthon, megtartottam saját házi koncertjeimet. Pincék Réme papa eddigi háromszázhetven éve alatt összesen nem csapott akkora lármát, mint amit én kamaszszellemként levágtam ezen a padláson! Azóta pedig egyre jobb és jobb vagyok a zajongásban, bár alig cirka százötven év telt el azóta, hogy tinédzserkísértet voltam. Mégsem jöttem ki a formámból, kétszáz évesen is képes voltam Billel együtt ugrálni, akár egy megkergült majom.

***

Már megint ez a szeptember elseji hajtás! Ha képes lennék rá, rég meghaltam volna az izgalomtól, akkora lett a sürgés-forgás ebben az alapjáraton sem túl csendes házban. Én mondom, nem volt jó ötlet idehozni a Potter-kölyköt, hát még a Granger-lányt! Előbbi teszetosza, alig tud valamit a varázsvilágról, utóbbi ellenben a legvastagabb könyveket felülmúlva sorolja, mi micsoda, mire való, vagy éppen melyik történelmi eseménynél használták. Mit mondjak, a kislány kész energiabomba! Remélem, ide nem tervezik feldugni a képüket, különben kapnának pár csövet és régi vacakot a nyakukba, erről kezeskedem! Ahogy látom, elindultak… Végre! Viszlát, családi zűrzavar, üdv néked, csend és nyugalom! Most bizonyára arra gondolsz, miféle padlásszellem szereti a békét, hogyha lételemünk a hangzavarkeltés. Mondjuk úgy, én különleges vagyok - nem mintha alapvetően nem lennék az, de még a különc szellemek közt is kitűnök. Kedvelem a csendet, mert időnként nekünk, kopogószellemeknek is kell egy kis pihenés. Amikor ezt megkapom, újult erővel tudom magam belevetni a feladatomba, de akkor aztán teljes erővel! Kedvenc módszerem a csövek ütlegelése (mindig meg akartam tanulni dobolni), és a különféle hörgésimitációk. Ha lennének, a láncaimat is csörgetném, mint az a fennhéjázó Véres Báró ott a jó öreg Roxfortban. Persze, a pihenés, mint a legtöbb jó dolog, csak mértékkel végezendő. Nem akarok ellustulni, így a csendben töltött időt kompenzálnom kell valahogy. Hamarosan évfordulót ünnepel a szellemvilág, de vajon kiét? Mintha valamelyik vénséges vén szellem halálfordulója lenne… Vagy talán Hóborcé? Mindenesetre a kísértetek bulizni akarnak, már csak meg kellene szerveznie valakinek. Ki vállalja magára azt a feladatot, hogy megszervez egy olyan bulit, ahol mindenki, aki számít, megjelenik, ahol megvan a hangulat, a zene, az ételek íze? Hm… Aki képes lenne ezt véghezvinni, azt valószínűleg bevennék az elit társaságba, legalábbis így lenne logikus, nem? Nézzük, ki rendelkezik azokkal a képességekkel és ismerősökkel, hogy leszervezzen egy ilyen hatalmas eseményt?

Gondolataimat egy apró örvény megjelenése szakította félbe. A levegő egy ponton hullámzani kezdett, majd a világok közti szövet felszakadt, és egy fekete holló repült ki belőle, csőrében borítékkal.
− Te meg mit keresel itt, Árész? − kérdeztem meglepetten. Nos, igen, ő volt a mi postásunk. A szellemek is kiépítették a maguk postaszolgálatát, elvégre úgy, mint a halandók, mi nem kaphattunk levelet. A körülmények nem engedték.
Elvettem Árésztól a borítékot, de az a kezemen át a földre zuhant. Láthatjuk, a hús-vér test hiányának is megvannak a maga hátrányai. Árész a csőrébe vette, és karmos lábaival felbontotta a levelet. Abból füst gomolygott elő, hamarosan emberi alakká állt össze. Egy fiatal fiú lebegett előttem, aki valószínűleg nemrég kerülhetett a futárszolgálathoz, mivel még sosem láttam ezelőtt. Az alak megszólalt, hangja kissé fátyolos volt.
− Vidra St. Capdel, Odú, a Weasley-család padlásszellemének − kezdte. Mi van? Még nevem sincs?! Ezzel később ráérek foglalkozni, figyelmesen hallgattam tovább.
  Kedves Phil! Tudom, hogy valójában nem ez a neved, de mivel nincs kedvem a „Vízvezetékcsövek Nagyszellemét” használni megszólításként, maradnék ennél. Jobban hangzik, nem gondolod? Különben, így is elég fura érzés, hogy a két hús-vér kezemmel egy szellemnek írok levelet, tehát a megszólítás legyen a legnagyobb problémád. Szóval, annyit akartam kérdezni, hogy mi újság? Nálunk az előbb jelent meg egy szellemfutár, olyan, mint aki most nálad van. Azonnal írni akartam Neked, nehogy elfelejtsd, mi lesz idén Halloweenkor! A mi futárunk ugyanezt közölte velem Jack (avagy Szekrénymumus kuzin) hangján, de én nem fizettem annyit ennek, így a saját beszélőkéjén fogja elmondani a levelem tartalmát. Nos, a szellemek közt partiról és halálfordulóról sutyorognak, te nem tudod véletlenül, kié lesz? Alig két hónap múlva valamelyik rég halott pasas, vagy hölgy a nemtudomhanyadik évi kimúlását fogja ünnepelni. Az viszont még senki nem tudja, kiről is van szó. Habár a legtöbbször a Sir Nicholas de Mimsy-Porpington nevét hallottam, így valószínűleg ő a rejtélyes ünnepelt. Mivel még sosem voltam kimúlás-napi partin, arra gondoltam, elmehetnénk együtt… − Szinte láttam magam előtt, ahogy kedves barátom, John, könyörgően pillog rám, már amennyire ezt el lehet képzelni egy huszonöt éves, borostás, majdnem kétméteres fiatal férfiról.
Várom válaszod, John. − A szellemfutár befejezte a szövegelést, és a markát tartotta, hogy kifizetem. Árész segítségével előkotortam öt knútot az egyik régi láda alól, majd a kezébe nyomtam… volna, ha nem lettünk volna mindketten átlátszóak. Így viszont a pénz a padlón landolt.
− Inkább hagyjuk Árészra − javasolta a fiú. Bólintottam, majd nyugodtan figyeltem, ahogyan a holló összeszedi a pénzt, és eltűnik a két világ közti átjáróban, a futár pedig finom porrá válva lebegett tovább a padláson. Takarítani bezzeg nem tudnak, mi?
Szóval, valakinek, feltehetően Sir Nicholasnak, kimúlás-napi partija lesz. Érdekes, felettébb érdekes. Nézzük csak, mit lehet tudni erről a kísértetről? Talán meg kellett volna kérdeznem valamelyik Weasleyt, mielőtt elmennek a Roxfortba, most nem állnék itt ilyen tanácstalanul. Apropó, Roxfort! Egyszer mindenképp el akarok jutni oda, legalább hadd lássam, mielőtt… ó, de ostoba vagyok, hiszen én nem halhatok meg! Most különben sem ez a lényeg, hanem az, hogy nekem kell megszerveznem ezt a bizonyos partit! Hogy miért? A szüleim dicső szellemévei után még kérdezed? Én, aki a legkülöncebb kísértetek közt is a leggázabb vagyok, óriási szégyent hoznék nagyra becsült Pincék Réme apámra, ha nem vállalnám el ezt a nemes feladatot! Valódi kihívás, ráadásul amennyiben sikeres lesz, végre lesz okuk büszkének lenni rám. Mennyi siránkozást hallgattam én végig, amiért „csak” padlásszellemnek születtem! Ennek tudatában az öröklét gondolata sem vonzott egy darabig. Aztán kicsaptak otthonról, és idekerültem. Még emlékszem, micsoda megkönnyebbülés volt számomra az egyedüllét, hogy senki nem szólja le, amit csinálok. Padlásszellemként pedig csupán annyi volt a dolgom, hogy okot szolgáltassak a bosszankodásra - hiszen kísértet, vagy mi volnék!

***

Lassan egy hónapja már, hogy John levele megérkezett. Ez idő alatt én keményen próbálkoztam, hogy sikerüljön begyűjtenem minden egyes információmorzsát a kimúlás-napi partiról, annak házigazdájáról, vendégeiről… De semmi. Az égvilágon semmilyen hír nem szivárgott ki, akkora a homály és a ködösítés körülötte. Végső elkeseredésemben hívtam Árészt, az ő - és Futárfiú - segítségével pedig levelet küldtem a szüleimnek. Az eddig elmondottak alapján képzelhetitek, milyen szívélyes választ kaptam. Még most is beleborzongok, pedig egy hét eltelt azóta. Fürdőszobaszellem mama példának okáért szabályosan hisztériás rohamot kapott, amikor közöltem vele a parti hírét. Pincék Réme papa ugyanígy tett, csupán az indok volt más: ő azon akadt ki, hogy egyedül még információt sem vagyok képes szerezni. Mit is mondott az a mugli fickó? „Szeressük egymást, gyerekek?” Neki bizonyára nem kellett ilyen szülőkkel megküzdenie.
Olyasvalaki mentett meg a végső kétségbeeséstől, akire sosem számítottam volna: házigazdám, Arthur Weasley. Pontosabban a fia, Ron, és a Potter-kölyök. Mint kiderült, az iskola egyik kísértete, bizonyos Félig Fejnélküli Nick meghívta őket az októberbe tartandó kimúlás-napi partijára. Ilyen mázlim az életben nem lesz több! Ha ez a fura nevű (különben is, hogyan lehet valaki félig fejnélküli?) szellem és Sir Mimsy-Porpington egy és ugyanaz a személy, nyert ügyem van. Márpedig erősen érzem, hogy így van, ugyanis a levélben - melynek tartalmát azért ismerem, mert Weasleyné igencsak harsogva olvasta fel férjének - említett Nicket Arthur csak Sir Nicholasként emlegette, miközben a gyerekek tiszteletlenségéről mormogott valamit. Egy terv kezdett körvonalazódni átlátszó fejemben: el kell jutnom a Roxfortba!

− Szóval, megjegyezted az üzenetet? − kérdeztem Futárfiútól szigorúan, mialatt Árész újfent megnyitotta számomra az átjárót. Szellemsorstársam engedelmesen bólogatott, majd a hollóval együtt leléptek, hogy értesítsék Johnt. Ha már értesített, csak nem hagyhatom ki a legjobb részből! Mert mi be fogunk lógni arra a partira, sőt! Mi magunk fogjuk megszervezni!
Ehhez előbb szükségünk volt valami járműre, amivel elmehetünk új életünk kezdetének első állomására, azaz a Roxfortba. Gondolkodjunk… A Roxfort Expressz kilőve ugye, hiszen már október van. Seprű után is feleslegesen kutatnék, elvégre képtelen vagyok ráülni. Autóval hasonló a helyzet, a vonaton nem tervezek riogatni, így marad a jó öreg szél. Viszont akkor John haverom kénytelen lesz előre bejelenteni az érkezését az igazgatónak, mert ő aztán nem épp a pehelysúlyúak táborát erősíti. Néhány órán belül az ő válasza is megérkezett, ezúttal hanggal együtt.
Szevasz, Phil! Édes Istenem, el se hiszem, hogy sikerült rájönnöd! Talán jobb is, ha jelenlegi állapotomban nem látsz, mert sosem viselkedtem kevésbé koromhoz illően, mint most. Szóval, szerinted hogyan jussunk el a Roxfortba? Nekem speciel van egy repülő autóm, azzal elmehetünk, de tudom, hogy nem vagy oda a négykerekűekért. Ebben az esetben motorral szolgálhatok, a szellemeket általában az oldalkocsiban viszem. Vagy marad a csónakom, amihez viszont kötelező felvennem az egyenruhát is. Szerinted beengednek, ha meglátnak a révészszerkómban? Tudjuk, mennyire allergiásak a hozzám hasonlókra a kísértetek… Remélem, nem fog feltűnést kelteni.
Nos igen, egyvalamit elfelejtettem megemlíteni: az én legjobb haverom, egyben kebelbarátom, John Smith, kétszáz éves, és révészként dolgozik a Sztüx-folyón. A szellemek nincsenek oda értük, ami, tekintve, hogy már rég itt kellett volna hagyniuk a világot, miután feldobták a pacskert, nem is annyira meglepő. Viszont én tanúsítom, hogy akadnak kivételek a révészek közt, nem mindegyik házsártos, morc, vagy néz ki úgy, mint akit a temetőben raktak össze újra. Példának okáért, John sem tartozik ebbe a szabványba. Kedves, életerős huszonéves férfinak tűnik (lélekben pedig gyakran fiatalabb egy gimnazistánál), van rendes állása, szép menyasszonya, szóval bejött neki az élet - harmincadjára is. Piszok egy mázlista, nekem meg csak a csövek jutottak egy régi, ütött-kopott épületben, alattam egy nagyhangú családdal. Ámen.
Valószínűleg kiakasztottam Futárfiút, de rohanhatott vissza Johnhoz a válasszal.
A csónak jó lesz. Úgyis Halloweenkor tartják a bulit, észre se veszik majd a sok jelmezes közt!

***

− Te, John… − fordultam feszengve barátomhoz. − Biztos, hogy itt lesz a pasas?
− Ne aggódj már, Phil! − nyugtatott. − Azt mondta, tizenegykor a Nemzeti Galériánál. Még van tíz perce, hogy befusson.
− Mi lesz, ha nem jön?
− Akkor enyém a lelke.
Ilyenkor kicsit tartottam Johntól. Nem nagyon, csak egy egészen kicsit. Végtére is, mi bajom eshet szellemként egy felbőszült lélekrabló révész közelében? Inkább ne válaszoljatok.
Az említett úr, akire vártunk, egy minisztériumi alkalmazott volt, mellékesen a Rejtély- és Misztériumügyi Főosztályról. Vele kellett közölnünk, hogy szükség van John révészcsónakjára, illetve annak használati okát. Utólag közölném, egy halhatatlant nem érdekelnek az ilyen piszlicsáré ügyek, mint holmi Roxfortba utazás. Szó nélkül aláfirkantotta az engedélyt, és közölte velünk, hogyha lebuknánk, ő nem vállalja a felelősséget. Kedves egy fazon, annyi szent.
− És most? − kérdezte barátom, miután az elmésen csövesnek álcázott halhatatlan bebicegett a következő sikátorba, ahonnan visszahoppanált a Minisztériumba.
− Mit gondolsz? Indulunk a kastélyba!
− Máris?! Hiszen még össze sem pakoltunk!
− John, őszintén: egy szellemnek és egy révésznek mi mindenre lehet szüksége az anyagi világból? Nem eszünk - legalábbis én nem -, de ha mégis éhes lennél, kaját Roxmortsban is vehetsz.
John lemondó pillantást lövellt felém.
− És honnan szerzünk hozzá pénzt, nagyokos?
− Ember, neked remek állásod van, azt ne mondd, hogy nem kapsz fizetést!
− Kapok, de… − Habozni kezdett. Ajjaj, ez baj. John sosem habozik.
− De mi? − sürgettem. Volt egy sejtésem arról, mi miatt nem akar most azonnal elindulni, de reméltem, hogy nincs igazam.
− Tudod, Janettel beszéltünk az ilyen kiruccanásokról… − Nem nézett rám. Tudtam! Tudtam, hogy megint a nők közelében keresendő a probléma! Johnnak világéletében meggyűlt a baja a lányokkal, valahogy csak a házisárkány-formáig határozottakat volt képes összeszedni. Így lett belőle a tökéletes papucsférj. Rejtély, hogyan tudta eltitkolni előlük a valódi munkáját, de ez a mostani más volt. Janetet érdekelte John feladata, az, miként történnek a dolgok. Ez eddig egy lány esetében sem fordult elő, így barátom mindent elmondott neki, ezzel saját magát lökve a papucsok medrébe.
− Nem, John, ő nem jön velünk.
− De én nem is…
− Ugyan már, épp eleget meséltél a csajodról, hogy tudjam, milyen kíváncsi természet. Azt hiszed, nem ugrana azonnal a csónakba, és követelné, hogy vigyük magunkkal, amint meghallaná a tervet?
− Jaj, Phil, hallgass már végig! − kiáltott idegesen. − Annyit akartam mondani, hogy Janettel beszéltünk a munkámról, és az azzal kapcsolatos utakról… Arra jutottunk, hogy minden ilyen ügyet megbeszélünk, legyen bármilyen jelentéktelen is.
Hangosan felsóhajtottam.
− Ennyi? Most komolyan, John, eddig is tudtam, hogy papucs vagy, nem kell miatta leharapnod a fejemet. Oké, akkor szólunk neki is, csakhogy ne engem zaklasson, merre vagy.
−Phil, Janet nem is ismer téged.
− Majd megismer most. Elvégre mindent el kell kezdeni valahol, nem?
− Néha úgy orrba vágnálak…
− De mindig rájössz, hogy gyakorlatilag testetlen vagyok. 1-0 a szellemnek! − ugrándoztam vígan, egy pillanattal később hirtelen elnyelt a sötétség.
− John, segíts már!
− Phil, hová tűntél? − hallottam a hangját valahonnan fentről.
A francba! Mi ez a hely? Sötét van, az orromig sem látok! John, szedjél ki innen, de gyorsan!
− Azt hiszem, rájöttem, mi történt − szólt barátom hangja közvetlenül mellettem. Ha képes lennék rá, ott helyben szívrohamot kaptam volna az ijedtségtől, de szerencsére szellem vagyok.
− Felvilágosítanál engem is? − kértem, még az előző sokkhatás miatt idegesen.
− Annyi, hogy bénáztál. Szimplán átestél a járdán.
− Ilyen előfordulhat? − rémültem meg. Otthon sosem történt ilyesmi, érthető, hogy megdöbbentem.
− Ha nem figyelsz oda, könnyen megtörténik. Inkább lebegtél volna, mint más szellemek.
− Ember, én padlásszellem vagyok, és ahogy a nevem utal rá, padláson élek, ahol még egyszer sem estem be Ron Weasley alattam lévő szobájába, pedig elég sokszor megtörténhetett volna! Elmagyaráznád, itt miért történt meg?
− Szerinted, ha tudnám, nem mondanám el most azonnal? Révész vagyok, az isten szerelmére, nem tudós!
− John, legalább kétszáz éve élsz itt. Annyi idő alatt csak ragadt rád valami!
Kívülről furcsának tűnhet a vitánk, de egy időben napi rendszerességgel produkáltunk ilyeneket. Levezettük a feszültséget, és hasonló okok. Egyébként John tényleg kétszáz éves, azonban a történelemmel, matematikával, egyéb tantárgyakkal már az iskolában is hadilábon állt. Amikor felkészítették a feladatára, akkor sem tudott többet például a csillagászatról, mint amit a mugliknak tanítanak. Szegényre rájárt a rúd az elmúlt években…

***

− Szóval, Janet… ezt itt Phil.
− Khm, khm...
− Illetve, Vízvezetékcsövek Nagyszelleme, egy varázslócsalád padlásszelleme, és hobbizenész. Phil, ő Janet.
− Örvendek − nyújtotta a kezét, de aztán rájött, hogy felesleges.
− Úgyszintén. − Inkább rámosolyogtam, nem akartam feszült légkört.
− Milyen érzés testetlennek lenni? − kérdezte felbátorodva. Huh, nem kispályás a csaj, annyi biztos.
− Tudod, tulajdonképpen van testem, csak kicsit… ööö… légiesebb, ha fogalmazhatok így. Érintésre ugyan nem vagyok képes, de a tárgyakat mozgathatom az akaratommal.
− Király. Extra képességeid vannak?
− Mire gondolsz pontosan?
− Hangeffektek, emberek megszállása… ilyesmikre.
Lopva Johnra pillantottam; ez a nő tényleg megszállott. Kezdem érteni, miért bízik meg John annyira benne, bejön a lelkesedése.
− Mivel nem itt ragadt lélek vagyok, csupán egy padlásszellem, nem tudok megszállni embereket. Maradok az ijesztgetésnél, hangeffektként pedig a dobolás jöhet szóba.
− Unalmas.
Mi van?! Az elmúlt évtizedek alatt nagyon jól elvoltam ezen elfoglaltsággal, ha nem tetszik, ne szólj hozzám, kisanyám! John láthatta rajtam, hogy kezdek ideges lenni, így békítő hadműveletbe kezdett.
− Ugyan, Janet, Phil nagyon jófej srác! Néha kicsit szétszórt, de zajongásban verhetetlen! A szülei híres szellemek, nem igaz, öregem? − kacsintott felém.
− Valóban? − csillant fel Janet szeme. − Kicsodák?
− A nagyságos Pincék Réme, és az ördögien szépséges Fürdőszobaszellem. Most meg min röhögsz?
Drága szüleim nevének hatására Janet olyan mértékű röhögőgörcsöt kapott, hogy le kellett ülnie. Johnnal együtt értetlenül figyeltük.
− Bocsánat… bocsánat… − lihegte, miközben próbálta abbahagyni. − De… komolyan képesek vagytok ilyen neveket adni egymásnak? Ne már! Inkább maradnék a Philnél, ha nem gond.
− Tudom, hogy nem éppen szokványosak, de az elmúlt kétszáz év során nagyon is megfeleltek. Hívhatsz Philnek, ha hívhatlak Hisztis libának.
− Mit mondtál? John, a haverod nem normális!
Szegény révész két tűz közé került, így azt tette, amihez a legjobban értett: próbálta játszani a békebírót.
− Ugyan már, fejezzétek be! Nem tízévesek vagytok, Merlin szerelmére! Szóval, Janet, mi lesz? Velünk tartasz a Roxfortba, vagy sem?
Ingerülten közbevágtam.
− John, ezt komolyan gondolod? Hiszen ő egy mugli!
Janet, vagyis Buta liba kimérten vágott vissza.
− Csupán mugliszármazású boszorkány vagyok, te csökött agyú szellem! Nézz körbe; szerinted így néz ki egy mugli ház?
Úgy tettem, ahogy kérte, körülnéztem a nappaliban: vörös-arany színekben pompázó fotelek, egy-két lovagi páncél a sarokban, méretes kandalló, a párkányon egy edényben Hop-port láttam. Néhány festmény is helyet kapott a falakon; az alakok azonban nem mozdulatlanul álldogáltak, hanem kíváncsian figyelték a mi beszélgetésünket.
− Hupsz.
− Hupsz bizony, Phil. Még valami: roxfortos voltam. Nem mintha nem tűnne fel a színvilágomból, de oda jártam.
Legyőztek. Egy csaj ellenem fordította a saját fegyveremet, és a szövegelésével simán padlóra küldött. Most már tényleg el kell jutnom a Roxfortba, csakhogy bebizonyítsam, érek valamit.
− Tudod, mit, John? A csaj jöhet − mondtam végül.
− Komolyan? − néztek rám döbbenten mindketten. Mi olyan meglepő ezen?
− Igen. Janet, mutasd az utat!
− Úgy érted, most azonnal? Arról szó sem lehet: még össze kell pakolnom!
Már megint! Tényleg nem csodálom, hogy összejöttek Johnnal: amíg ezek elindulnak valahová, eltelik száz év!
− Édes, drága Janet − fordultam felé mézesmázosan. Homlokráncolva pillantott vissza, mintha attól tartana, bekattantam. − Nem tűnt fel, hogy… nos, hogy is mondjam… BOSZORKÁNY VAGY? − A végén már kiabáltam, de a hatást elértem; Janet felkapta varázspálcáját a fekete bőrkanapéról. Stílusos. Ezután mindössze öt perc kellett, hogy új barátom, és legjobb haverom készen álljanak az indulásra, viszont nem számoltunk valamivel - illetve valakivel.
− Mi legyen Bundással? − kérdezte Janet, miközben egy narancssárga szőrgombóc zúgott felénk nyávogva a lépcsőről. Úgy festett, mint egy hatalmas, sárga bowlinggolyó, csak jó adag szőrrel megspékelve. A padlócirkáló (vagy inkább anyahajó?)  éles vinnyogás közepette lefékezett a lábunknál, sajnos nem időben: átcsúszott rajtam. Ne már! Átment rajtam! Mintha… mintha nem is léteznék! Már most utálom ezt a szőrpamacsot!
− Mi a fészkes fene…? − pislogtam felháborodottan Johnra. Ő sajnálkozva meredt rám. Kösz, öreg.
− Ő nem fészkes fene, hanem a cicám, Bundás, világos? − vetett felém jeges pillantást a pukkancs gazdi. Remek, egy bolhazsákot is kaptunk a közösbe.
− Mint a nap, de egyezzünk meg: Bundás itthon marad. Bízd rá valamelyik szomszédra, vagy mit tudom én.
− Egész értelmes javaslat egy házi kedvenctől. − Minek nevezett?! John!
− John, a csajod épp most gázolt a lelkembe − szóltam, és teátrálisan az ég felé pillantottam. − Kérlek, védd meg öreg cimborádat.
A révészre nézve láttam, hogy majd megszakadt a visszafojtott röhögéstől. Végül Janet jó erősen fejbe kólintotta, így John ismét az ügyünknek szentelhette magát.
− Jól van, gyerekek… Janet, vidd Bundást Mrs. Flawerhez, aztán indulhatunk. A csónak készen áll.
− Na, végre!
Pár megható búcsúzkodással telt perc múlva mindhárman a csónakban ültünk (esetemben lebegtünk), mögöttünk Janet bőröndnyi holmija, seprűje - vészhelyzet esetére -, és John evezője. Révészünk vezetésével megcéloztuk a felhőket, majd megkezdtük utazásunkat a Roxfort Boszorkány-, és Varázslóképző Szakiskolába. 

***

Meg kell, mondjam, ilyen gyönyörű látványban egyszer sem volt részem eddigi kétszáz évem alatt. És ilyen fárasztó útitársakkal sem kellett még együtt szenvednem. Ezek ketten rosszabbak, mint a Weasley-ikrek, egész úton hallgathattam a lelkes szövegelést a roxforti emlékekről, régi csínyekről, John itteni életéről, arról, milyen csodálatos története is van az egész kastélynak… Azt hittem, ott ájulok el az unalomtól. Szerencsére lefoglalt, hogy megtervezzem bemutatkozásunkat Sir Nicholasnak, illetve azt, hogyan vegyem rá, hogy minket tegyen meg a kimúlás-napi partija főszervezőjének. Nem lesz könnyű megvalósítani, de én készen állok átgázolni bármilyen akadályon.

− Phil, ne bambulj! − hallottam azt az „édes” hangot, ami egész idő alatt a Roxfortról zengett ódákat. Morcosan fordultam Janethez, de John leállított, mielőtt visszavághattam volna.
− Nézzétek, megérkeztünk! − mutatott egy pontra valahol a vaksötétben. Némi szemmeresztgetés után kitisztult a kép, és végre én is láthattam a hatalmas kastélyt; a látványtól torkomra forrt a szó. Az épület méltóságteljesen terpeszkedett a Tiltott Rengeteg és a Fekete-tó közt, ablakok százain fény ömlött az udvarra. Tornyai tekintélyesen törtek az ég felé, óriási tölgyfaajtaját ebből a magasságból is jól láttam. Az udvaron alvó fúriafűz ellenben hirtelen közeledni kezdett. John nem figyelt egy pillanatra, a csónak pedig ennek eredményeképp zuhanórepülésre váltott. Janet annyira szorította a jármű szélét, hogy a keze is elfehéredett, de volt annyi lélekjelenléte, hogy előrántsa a pálcáját, és varázsolni kezdjen.
Vingardium Leviosa! − A pálcát a csónakra szegezte, ami minden előjel nélkül megállt, majd lassan emelkedni kezdett. Szellem létemre én sem mertem levegőt venni, amíg John gond nélkül le nem kormányozta lélekvesztőnket a kastély előtti pázsitra. Ott aztán kiugrottam, és ha megtehettem volna, csókkal tisztelgek a szilárd talaj előtt. Ezt azonban inkább elvetettem, nem akartam merő véletlenségből ismét a föld alá kerülni.

− Egek, John, legközelebb figyelj oda! − morgott dühösen Janet nem messze tőlem. Jellemző, még ilyenkor is hárpiát játszik, ahelyett, hogy élvezné a látványt.
− Sajnálom, srácok, csak elragadtak az emlékeim − mentegetőzött immár mugli ruhában feszítő révészünk.
− John, ezúttal egyet kell értenem a csajoddal. − Meglepetten fordultak felém. Mit mondtam már megint? − Oké, tudom, hogy meglepő, de Janetnek igaza van: figyelj oda! Gondolj bele, mit tett volna velünk a fúriafűz! − mutattam hevesen a békésen pihenő fa felé.
− Miért, mit tett volna? − kérdezte John. Egy pillanatra lefagytam, de aztán eszembe jutott, hogy amikor ő diák volt itt, a fúriafűz még tervben sem volt.
− Csupán annyit, hogy kiszúrja a két szép szemed, eltöri a bordáid, leveri a veséd, leszaggatja a ruháidat − kezdte sorolni helyettem Janet. Vajon honnan ilyen jól értesült?
− Nocsak, úgy tűnik, valaki túl sokszor járt kint takarodó után… − jegyeztem meg kajánul vigyorogva. John továbbra is értetlenül bámult rám, menyasszonyától ellenben kipirult arcot és villámló tekintetet kaptam válaszul.
− Szóval rátapintottam a lényegre, mi? − kérdeztem még mindig mosolyogva. − Ugyan Janet, felesleges lenne tagadni! Különben meg, el sem tudnálak képzelni eminens diákként, hozzád a tekergés illik…
A leendő Mrs. Smith végül felhagyott a vérszomjas bámulással, és bőröndjét megragadva elindult a tölgyfaajtó felé. Mi Johnnal egymásra néztünk, majd követtük. 
− Tudod, lehetnél kedvesebb is − mondta barátom.
− Én? De hát padlásszellem vagyok!

A kastélyba belépve ijesztő némaság fogadott minket. Elbátortalanodva indultunk el a márványlépcső irányába, amikor a semmiből elénk esett egy váza.
− Hóborc, mit művelsz már megint? − fakadt ki Janet hangzatos alliteráció kíséretében. Áh, szóval ez a kisember lenne Hóborc, a hírhedt kopogószellem? Hát… a Weasley-gyerekek elmondása alapján valahogy többet vártam. 
A nagyon is emberinek tűnő kísértet kaján vigyorral lebegett tova felettünk, mit sem törődve Janet szavaival. Érzem, a csaj később még meg fogja ezt torolni, amint alkalma lesz rá, de most fontosabb, hogy megtaláljuk Nicket.
− Megállj, Hóborc! − kiáltottunk a szellem után kórusban. Az megállt, és kíváncsian fordult vissza.
− Merre találjuk Sir Nicholast? − vettem át a vezetést. Talán nekem válaszol, elvégre hasonszőrűek volnánk.
− Sir Nicholast? Az egyetlen Sir Nicholas, akit ismerek, Londonban él, a Westminster Apátságban kísért. Ha őt keresitek, rossz helyen jártok.
Épp kezdtünk elszontyolodni, amikor a falból előjött egy újabb szellem; a szerzetesruhát viselő aggastyán kedvesen mosolygott ránk.
− Hm, ritka alkalom, hogy vendégeink vannak, örvendek! Mr. Smith, Miss Adler, és egy padlásszellem, minek köszönhetjük a látogatásotokat?
− Valami Sir Nicholast keresnek, Fráter − válaszolt Hóborc. − Tudja, azt, aki a Westminster Apátságban lakik.
A másik kísértet lemondóan megrázta a fejét, majd megkért, hogy kövessük. Felmentünk a márványlépcsőn, útközben kedélyesen elbeszélgettünk a szerzetessel. Mint kiderült, ő a Pufók Fráter, a Hugrabug-ház kísértete.
− Ne törődjetek Hóborccal, szereti megtréfálni az embereket. Ha adhatok egy tanácsot, Sir Nicholast a Griffendél-toronyban keressétek.
Janet ekkor a homlokára csapott, mintha megvilágosodott volna.
− Félig Fejnélküli Nickről van szó? Ezt eddig miért nem mondtátok?
− Te ismered? − kérdeztem, mialatt a Fráter csendesen otthagyott minket.
− Mondtam már, roxfortos diák voltam! Félig Fejnélküli Nicket mindenki ismeri, a házam szelleme! Kövessetek, mutatom az utat! − Ezzel a felkiáltással rohanni kezdett a következő lépcső felé. Hosszas sprint következett, amit megnehezítettek az önkényesen ide-oda lengő lépcsősorok, de végül csak feljutottunk a torony bejáratáig. Ott egy festmény fogadott minket, rajta egy giccses rózsaszín ruhát viselő, alapjáraton nem kisméretű asszonysággal.
− Jó estét, Dáma! − köszönt udvariasan Janet. A nő először meglepődött képet vágott, amit szép lassan gúnyos mosoly váltott fel, mikor megismerte a régi diákot.
− Á, Miss Adler! Mi szél hozta vissza ide?
− Jól sejtem, hogy hiányoztam?
− Mint tükörnek a magas C, angyalkám − válaszolt negédes mosollyal a Kövér Dáma, ahogy John lesúgta nekem. Nagyon passzol hozzá.
− Kérem a jelszót − váltott hivatalos hangnemre a hölgy. Mi, férfiak zavarba jöttünk, de Janetet nem lehetett kibillenteni.
− Fogadjunk, hogy harmadik próbálkozásra kitalálom − kacsintott a Dámára Janet. Túl magabiztosnak tűnt; tuti nem tudja megcsinálni. A kövér hölgy azonban elfogadta a kihívást.
− Legyen.
− Kutyaláb.
− Nem talált.
− Kutyaláb, Janet? Komolyan? Tudsz te ennél jobbat is! − háborogtam a háttérből. Janet oda se bagózott, homlokráncolva koncentrált. Én azonban nem tudtam csendben megülni.
− Alea iacta est.
− Nem.
− Hogy jön ide a latin? − értetlenkedtem. John csak hallgatott, de láttam, majd felrobban, amiért nem tudja befogni a számat. Janet eközben továbbra is agyalt, szinte hallottam a fogaskerekeket az agyában.
− Nem lehet igaz, hogy egy nőtől függ a tervünk sikere! Ha képes lennék rá, most leinnám magam, csak ne kelljen látnom a szerencsétlenkedésedet! Hallod?
− Hallgass már el, Phil! − üvöltötte le a nemlétező hajat a fejemről a házsártos feleségjelölt. Aztán hirtelen elmosolyodott.
− Mit is mondtál az előbb?
− Tessék? − Megzavart a hangulatváltozása, elvesztettem a fonalat.
− Mit tennél, ha képes lennél rá? − noszogatott ismét.
− Ööö… lerészegednék.
− Ez az, Phil! Köszönöm! − hálálkodott vigyorogva.
− Drága Dáma, még mindig összejár Violet barátnőjével? − kérdezte látszólag könnyed stílusban. A rózsaszín asszonyság azonban érezhetett belőle valamit, mert csalódottság ült ki az arcára.
− Igen. Miért fontos ez?
− És még mindig ugyanazt az ízletes Odgen-féle Lángnyelv-whiskyt isszák az ilyen alkalmakkor? − tette fel a pontot az i-re Janet.
A festmény előrelendült, orrba vágta Johnt, mi pedig Mrs. Smith-szel diadalmasan beléptünk a Griffendél klubhelyiségébe. Egy rakás különböző korú kölyök meredt ránk bambán, elsősöktől kezdve a végzősökig mindenki minket figyelt… és ebben a helyzetben Janet csak annyit kérdezett:
− Hol fogunk aludni?

***

A szállást végül könnyedén elintéztük, csak egy kicsit kellett alkudozni a griffendéles bandával. Janet seprűjéért cserébe megkaptuk a végzősök szobáját, ők addig befurakodtak a kisebbekhez (vagy épp a lányokhoz, ki tudja?). Két nappal később eljutottunk Dumbledore professzor irodájába, összeakadtunk Friccsel és rühes macskájával, a sokat emlegetett - nagyrészt szidott - Piton professzorral… Mozgalmas negyvennyolc óra volt, de Nickre még mindig nem bukkantunk rá. Valahogy sikerült mindig elkerülnünk egymást, a Halloween pedig egyre közeledett.
Végül a harmadik napon Janet sikoltása ébresztette a Griffendél-ház diákjait. John a révészköpenyét és evezőjét maga után húzva robogott le a lépcsőn, hogy megnézze, nem esett-e komolyabb baja menyasszonyának. Az ok egyszerű volt: Janet átsétált a sokat kutatott Félig Fejnélküli Nicken. Egyből felébredtünk, mikor megláttuk a szellemet, aki, miután bemutatta nekünk, mit is jelent pontosan félig fejnélkülinek lenni, nagyon kedves beszélgetőpartnernek mutatkozott. Elmesélte tragikus lefejezésének történetét, a szégyent, amit akkor érzett, amikor nem akarták bevenni a Fejvesztett Futamba, és persze a roxfortbeli életéről is beszélt. Én érdeklődve hallgattam, mennyiben különbözik az Odúban megszokott életstílustól az itteni szellemeké. Büszke voltam, mikor elmondta, milyen hírük van itt a Weasley-ikreknek, meg úgy alapból a Weasley-családnak, és örültem, hogy velük élek.
− Az én gazdáim! − hangoztattam lelkesen.
− Jézusom, te meg hogy kerülsz ide?! − kiáltott valaki mögöttem. A következő pillanatban egyszerre hárman ugrottak körém, hogy eltakarjanak. A vörös üstökökből kitaláltam, kivel hozott össze a sors.
− Á, sziasztok, srácok! − köszöntem nekik vidáman. Ron, Fred és George semmit sem változtak, mióta eljöttek. Most azonban próbálkoztak olyan gyorsan és feltűnőmentesen elrejteni, ahogy csak tudtak, ami a tömegnek köszönhetően sikerült is.
− Mit keresel itt? − kérdezte megrovóan Ron. Az ikrek közben ide-oda pislogtak, nehogy észrevegye valaki, hogy velem társalognak. Kínos lenne egy otthonról érkező üzenet, mi?
− Csak erre jártam − kezdtem ártatlan képpel. Tekintetük láttán inkább meggondoltam magam, és annyit mondtam:
− Na jó, igazából anyátok küldött… Ron, mielőtt elfelejtenéd, az alsógatyáid a ládád alján vannak.
Fred és George majd’ hasra estek a nevetéstől, de őket sem kíméltem.
− George − fordultam következő áldozatom felé. − Apád üzeni, hogy az a csillagszóró jó szolgálatot tett a miniszter születésnapján… − Most ő kámpicsorodott el. Még nem fejeztem be, Fredre pillantottam.
− Ismét anyád üzen: ki az az Angelina Johnson? − Másodpercek alatt olyan vörös lett az arca, mint a haja, és lehajtott fejjel maga után rángatta ikertestvérét.
− Szóval, Sir Nicholas, hol is tartottunk? − kérdeztem Nicktől, aki döbbenettel vegyes elismeréssel nézett rám.
− Ezt hogyan…
− Ez? Ugyan, ez semmiség. De mivel még nem láttak olyan sokszor, nem tudják, mire is vagyok még képes, ha szívatós kedvemben találnak.
− Hadd gratuláljak: a Roxfort két szószátyárjának a szavuk is elállt tőled! Akármit kérsz is, megteszem!
Felvillanyozódva vigyorogtam a folyosó végén közeledő Johnra és Janetre, miközben Nick csak a válaszomra várt.
− Nos, lenne valami… − kezdtem félénken.
− Csak tessék, megteszem!
− Hallottam, hogy a napokban lesz az 500. kimúlás-napi partid… Arra gondoltam, hogy…
− Folytasd − kérte, miközben gyanakodva nézett rám.
− Arra gondoltam, hogy Janet, John és én megszervezhetnénk neked. Mit gondolsz?
− Tudod, mit? Nem ismerlek, de a barátaidat igen, és az alapján, amiket róluk tudok… legyen! Kezet rá!
− Komolyan?! − kérdeztem hitetlenkedve. Még a világ is forogni kezdett velem, John és Janet alig bírtak leállítani. Istenem, milyen boldog vagyok! El sem hiszem! Anyáék végre büszkék lesznek rám! Hogy is mondják a muglik? Megvan: GERONIMO!

Ezzel kezdetét vette a szervezés. Janet felelt a díszítésért, John a vendéglistáért, jómagam a menüt kaptam. A beszélgetéseink ezalatt a két hét alatt nagyjából ennyiből álltak:
− Fekete függönyhöz nem sok a fekete gyertya? − így Janet.
− Szerintetek Sir és Lady Bolton jót tenne a társaságnak, vagy inkább maradjunk a canterbury érsek szelleménél? − így John.
− Srácok, a feketeribizlinek milyen íze van? Csakhogy érdemes-e rátenni az étlapra − így én. Mozgalmas időszak volt, elismerem, de minden pillanatát kiélveztem. Főkóstolókat béreltem, mégpedig Futárfiú és Árész személyében, akik hozzám hasonló lelkesedéssel vetették bele magukat a munkába.
− Állj le, Árész, abból még hagynod kell nekünk is! − kiáltottuk olykor-olykor.

− Banyek, Hóborc, vidd innen azt a vödröt, ha jót akarsz magadnak! − Ez legtöbbször Janet szájából hangzott el, aki szívét-lelkét kitette a dekorációért. Meg kell hagyni, a csajnak jó ízlése volt, sikerült megalkotnia a tökéletes gyászkompozíciót. Fekete függöny, fekete gyertyák, az egyik pincehelyiséget szemelte ki helyszínnek… Én mondom, haláli buli lesz.

− Phil, szerinted Nick örülne a Sir Delaney-Podmore-nak? − fordult hozzám valamelyik nap John, miközben én egy hatalmas tál rothadt gyümölcsöt próbáltam leejtés nélkül az asztalra lebegtetni.
− A Fejvesztett Futamos Delaney-Podmore? Ha nem akarsz az örökkévalóságig egy elbénázott lefejezésről szóló történetet hallgatni Nicktől, akkor nem hívod meg.
− Köszi. És Lady Podmore?
− Micsoda? − kaptam fel a fejem. − Azt nem tudtam, hogy Lady Podmore is van… Szerintem ő nyugodtan jöhet. A szüleimet felírtad?
− Nem, miért?
− Talán, mert eredetileg azért vagyunk itt, hogy bekerüljünk az elit társaságba? − kérdeztem vissza jelentőségteljes pillantás kíséretében.
− Erőltették, mi?
− Naná. Mindketten sikítófrászt kaptak, csak más okból. De ha eljönnek, és meglátják, milyen jól sikerült, talán büszkék lesznek rám.
− Akkor csak a te kedvedért, Phil. És utólag is részvétem, hogy ilyen degenerált szüleid vannak.
− Köszi.
Békésen folytattuk tovább a pakolászást.

− Mit akarsz azzal, Janet? − kérdeztem a lánytól, aki egy hosszú létra tetején egyensúlyozva próbálta felakasztani a „Boldog 500. kimúlás-napot, Nick!”-feliratú transzparens másik végét is, azonban a kőfalon nem akadt alkalmas kiszögellés, amire sikerült volna rögzíteni.
− Minek tűnik? − vágott vissza élesen.
− Már megint elhagytad a pálcád? − kérdezte John; aggódva figyelte, hogyan billeg a létra, ahogy Janet jobbra-balra hajlong, hátha talál egy alkalmas szeget, vagy gyertyatartót.
− Ott van lent. Feldobnád, szivi? − fordult hátra a dekorációfelelős, de ekkor a létra megadta magát, és felborult, ő pedig ott lógott a feliraton, mint macska a függönyön.
− Jézusom, Janet, tarts ki! − kiáltotta révészünk, majd a semmiből elővarázsolt evezőjén felrepült menyasszonyához, és együtt szálltak le. Janet hálásan megcsókolta megmentőjét, és úgy látszott, nem akarják abbahagyni. Akár egy csöpögős filmbeli jelenet. Mindjárt hányok.
− Gyerekek, ezt majd később, most munka van! − szakítottam ki őket az álomvilágból. A következő pillanatban két tál rothadt gyümölcs zúgott át a testemen. Hé, ti gazemberek!
− Tudjátok, mennyit dolgoztam azzal a rohadt tállal?!
− Ne rinyálj már − hűtött le Janet. − Segítünk összetakarítani.
Egy pálcaintés, és a gyümölcsök a helyükre kerültek - kivéve a feketeribizlit. Az ugyanott maradt, ahová barátaim dobták.
− Nézzétek, arra nem hatott! − mutattam elképedve a mélyvörös foltra, ami a kőpadlón maradt.
− Az lehetetlen − rázta a fejét Janet. − Mindenre hatnia kellett a varázsigének.
− Akkor ez valami lázadó ribizli, mert nem repült vissza a helyére − válaszoltam durcásan.
− Végülis, ez a sok fekete valóban elég metál-őrült hatást kelt, Janet… − szólalt meg halkan John.
− Mivel ez nem szülinap, hanem kimúlás-nap, a fekete evidens, szivi! Ezt révészként tudnod kellene.
Alig három napon belül elkészültünk, október huszonkilencedikén minden pedánsan várta, hogy a kísértetvendégek megérkezzenek. A zenészekkel egyeztettünk, a meghívókat már régen elküldtük, az ételek megfelelően rothadtak voltak, hogy érezni lehessen az ízüket… El sem akartam hinni, hogy mindezt mi hoztuk össze hárman. John és Janet is büszkén néztek végig a remekművünkön, ahol egyetlen megoldatlan - de jól elrejtett - probléma feketéllett, köszönhetően a három padlón töltött napnak. A feketeribizli folt ugyanott virított, eltüntetni egyikünk sem tudta. Talán nem kellett volna a Weasley-ikreket megkérni, hogy szerezzék be Roxmortsban a gyümölcsöket… Mindenesetre a szőnyeg tökéletesen eltakarta, így a végeredmény tényleg tökéletesnek tűnt. Még a végén félni kezdek, hogy valami történni fog, mert ilyen egyszerűen nem létezik!

***

Ma van Halloween napja. Barátaimmal számoltuk a hátralévő órákat, és este hétkor elindultunk a pince felé. Itt az idő.
John és menyasszonya egymás kezét fogva léptek be, én mellettük lebegtem. A helyiség zsúfolásig megtelt, áttetsző alakok százai beszélgettek, iszogattak és néha eszegettek; ez volt az igazi elit. Koronás fők, királynék, egyszerű közemberek, roxforti kísértetek, mindenki, aki számít, megjelent itt, sokfelől hallottam, amint dicsérik a dekorációt, és az ételeket.
− Hát ezek meg hogy kerültek ide? − kérdezte hirtelen John, és előremutatott. Követtem a tekintetét, és megláttam a Potter-bandát. A kis túlélő, Ron, és a Granger-kislány félszegen sétáltak a vendégsereg tagjai közt, illetve át rajtuk. Végül megállapodtak az ünnepelt mellett, és vele kezdtek társalogni. Megnyugodtam; a szívemre vettem volna, ha valaki nem érzi jól magát itt, halandóknak pedig különösen kellemetlen lehet, mikor szó szerint a képükbe vágják a szellem életstílust. A partin egyébként minden flottul ment. Egyszer-egyszer előbukkant egy idegesítő diáklány szelleme, bizonyos Hisztis Myrtle, de gyakran összefutottunk a Pufók Fráterrel, a Hollóhát Szürke Hölgyével, és egyéb előkelő kísértetekkel is.
Aztán megláttam őket. Pincék Réme papa és Fürdőszobaszellem mama kedélyesen beszélgettek a zenekar tagjaival, néha csatlakozott hozzájuk egy érsek, vagy nemesember szelleme. Olyan boldognak tűntek, mint még soha. Jézusom, észrevettek!
− Merlinem, most segíts meg! − imádkoztam halkan, de Janet így is meghallotta. Bátorító mosolyt küldött felém.
− Ha emiatt nem büszkék rád, tényleg degeneráltak. Ne is foglalkozz velük, inkább élvezd ki, amit összehoztunk.
Őszintén meglepődtem a kedvességén, azonban nem kellett sokáig várnom a megszokott stílusára.
− Persze, ha olyan gyáva vagy, hogy félsz tőlük, akkor bújj csak el. Majd John fedez.
Erre persze csak azért is-alapon megembereltem magam, és elindultam szüleim felé. Hű, a gyomromban mintha zombilepkék kergetőznének… Nyugalom, Vízvezetékcsövek Nagyszelleme, ennyit kibírsz velük! Tettessük, hogy nem félünk!
− Nos, anyám, mit gondolsz? − kérdeztem tettetett lazasággal. Csillogó szemeket kaptam válaszul, de az öregem hozta a formáját.
− Gratulálok, fiam. Végül csak sikerült összehoznod valami értelmeset. Köszönd meg Johnnak és a kislánynak a nevemben is.
− Nézd, apám, elmondanám, hogy az én ötletem volt, hogy megszervezzük − kezdtem. Némi bátorsággyűjtés után beszéltem tovább. − Eddig féltem attól, mit gondolsz rólam, ezért kerestem fel Sir Nicholast. De mostanra megváltozott a hozzáállásom: nem érdekel, mit gondolsz, csak élvezni akarom, amit a barátaimmal együtt hoztunk össze.
Nem hinném, hogy felfogta, mit is akarok pontosan mondani ezzel; őszintén szólva magasról teszek rá. Ha mindig be lennék tojva apámtól, hogy szórakozzam ebben a klassz buliban? Mert ugye, fő a szerénység…

Éreztem én, hogy minden túl tökéletes, és hogy ez sosem jó jel. A sejtésem akkor bizonyosodott be, amikor John homlokráncolva hajolt közelebb hozzám.
− Phil… nos, a nadrágoddal akadt egy kis probléma − suttogta idegesen. Akaratlanul is hátranyúltam, és valami nedveset éreztem. Visszahúzva a kezeimet, az első, amit megláttam, egy vörös folyadék volt, ami az ujjaim közt szivárgott.
− Merlin szakállára! Vérzem! − kiáltottam rémülten. Nyomban néma csend lett, a zenekar elhallgatott, a beszélgetés megszűnt. Mindenki engem bámult, én pedig bambán bámultam a vörös foltokat. Ez meg hogy lehetséges? Hiszen testem sincs! A vér nem hazudtolhatja meg a fizika törvényeit, hacsak… Ó!
− Semmi gond, emberek, mehet a buli tovább! − nyugtattam meg a tömeget. Ujjamat a magasba emelve mosolyogtam. − Csak feketeribizli volt.
VÉGE

8 megjegyzés:

  1. Olyan jól indult ez a történet, aztán elszomorodtam, mikor kiderült, hogy nem a Odúban fog játszódni és nem a Weasley-k lesznek a főszereplők. Jók lettek a saját szereplőid, de jobban bevonhattad volna Rowling karaktereit is, mert így könyvhű volt ugyan a történet, de olyan érzésem volt néha, mintha nem is HP ficet olvasnék. Kellemes, olvasmányos a stílusod, az tetszett nagyon. A főszereplő "állattal" bajban vagyok, mert nem is állat igazán, de ez nem a te hibád. A kulcsok fel lettek használva, de egyik sem mozdított túl sokat a cselekményen. Összességében nem volt rossz történet, de nem is tetszett annyira. Jelenleg közepes pontokat adnék rá, de megvárom, hogy felkerüljön a többi írás is és azoktól függően pontozok majd. Vagyis akár még szép pontok is születhetnek ebből. :-)

    VálaszTörlés
  2. Kedves Író!
    Itt is vannak a pontjaim, remélem megfelel majd az indoklás is. :)

    I. Mennyire tetszett általában a történet? (Történetvezetés, szerkezet, megfogalmazás, olvasmányosság: 0–10 pont)
    A történetvezetés logikus volt, nem maradt elvarratlan szál. A stílusod is tetszett, meg minden. A történet is nagyon klassz a maga módján, de én kicsit untam. :/ 7/10

    II. Mennyire tetszett a főszereplő állat karaktere? (Mennyire karakterhű, ill. mennyire állja meg a helyét főszereplőként. 0–10 pont)
    Hát ez sehogy sem volt állat, de ez nem a te hibád. Szerintem jól kialakítottad a jellemét, személyiségét, nekem bejött. :) 10/10

    III. Mennyire tetszettek a mellékszereplők? (Karakterhűség, kidolgozottság – utóbbi főleg saját szereplők esetén. 0–10 pont)
    Ezzel is minden rendben. Jól kidolgoztad a saját szereplőidet is. 10/10

    IV. Mennyire volt könyvhű a történet? (Könyvhű, ha nem kerül ellentmondásba a rowlingi történettel. 0–10 pont)
    Könyvhűnek az volt, de azért némiképp furcsa is volt. Néha nekem is azt az érzetet keltette, hogy nem is a HP univerzumban történik. 8/10

    V. Mennyire használta fel jól az író a kapott kulcsot? (Mennyire játszik fontos szerepet, ill. mennyire kreatív és ötletes a felhasználása. 0–10 pont)
    A fekete ribizli felhasználása nagyon tetszett. A másik... hát, annyira nem maradt meg bennem. A történet elolvasása után, meg kellett keressem, hogy hol volt, mert nem emlékeztem rá. Maga a felhasználás jó lett, de elhanyagolható, hamar elfelejtettem. 7/10

    Szép pontokat neked, és csak így tovább!

    Üdv, WitchCat!

    VálaszTörlés
  3. Kedves Író! :)

    Mennyire tetszett általában a történet? 10/8 pont
    – Nekem kicsit kapkodósnak hatott, illetve inkább illene saját világban játszódó történetnek, mint egy HP ficnek. Nem maradtak elvarratlan szálak, jól felépítetted a cselekményt, viszont nagyon sok tárgyi tévedés volt benne, ami rányomja a bélyegét az értékelésemre – kezdve a varázslénnyel, amivel nagyon mellé lőttél. Néhány összetett mondatnál nem passzolt az eleje és a vége (pl.: „hogy szükség van John révészcsónakjára, illetve annak használati okát.”; „Levezettük a feszültséget, és hasonló okok.”), ezeket majd javítsd utólag.

    Mennyire tetszett a főszereplő állat karaktere? 10/4 pont
    – Sajnos ez számomra egyáltalán nem volt meggyőző, ugyanis nem ártott volna kicsit utánanézni, hogy mi is a padlásszellem. Ha felcsapod a „Legendás állatok és megfigyelésük” kötetet (az internetnek hála, akár online is), akkor ezt a lényt a „Padlásszörny” (Ghoul az eredeti neve, nem tudható, miért szerepel más néven a HP könyvekben és ebben a kiegészítőben) címszó alatt találod meg, és a leírása teljesen eltér attól, amit te megjelenítettél. Ettől függetlenül a hetedik kötetben is bővebben tájékozódhatsz róla, amikor beöltöztetik Ronnak, és ott is kiderül, hogy nem egy sima szellemről van szó, aki röpköd vagy kísértetként viselkedik. Illetve az, hogy kopogószellemként jellemzed többször is: Hóborc a kopogószellem, Weasleyéknél teljesen más lakik.
    Ettől a hibától eltekintve jól kidolgoztad a karaktert, de sajnos nem a kulcsodnak megfelelő „állatot” használtad. (A kulcsod egy varázslény volt, nem pedig egy szellem, ami érthető okokból nem sorolható állat kategóriába.)

    Mennyire tetszettek a mellékszereplők? 10/8 pont
    – Érdekesek voltak, szerintem itt az a probléma részemről, hogy nem nagyon jön be az ilyen poénosra vett stílus, kicsit komolytalannak hatott tőlük az egész. Jobb lett volna, ha kicsit több canon szereplőt is feltüntetsz, beszédesebb szerepben, mert ettől nagyon originalnak hatott az egész, de ezt bővebben majd a következő pontban.

    Mennyire volt könyvhű a történet? 10/8 pont
    – A történet stílusa és a sok saját elem miatt gyakran éreztem az olvasás közben, hogy egy teljesen original novellát olvasok, aminek nem sok köze van az eredeti könyvekhez. Emellett akadtak benne fandomhűtlen elemek is: Disneyland, „Édes Istenem”, „Ámen”, (ezeken gondolom nincs mit magyarázni) és „Odgen-féle Lángnyelv-whiskyt isszák az ilyen alkalmakkor?” – Ogden a whisky neve, a Dámáék pedig csokilikőrt isznak a negyedik kötetben.

    Mennyire használta fel jól az író a kapott kulcsot? 10/10 pont
    – A mondatot nagyon jól beleillesztetted a cselekménybe, nem éreztem erőltetettnek, és a gyümölcsöt is jól felhasználtad, bár nem teljesen értettem, hogy tudja összefogni a szellemet, ha korábban képtelen volt tárgyak megérintésérére. Ez egy pici ellentmondás volt.

    Köszönöm, hogy olvashattam!
    Üdvözlettel,
    Clarey
    (Kritika Klub tag – Megtalálsz minket a Merengő Fórumán.)

    VálaszTörlés
  4. Szia!

    A legnagyobb gondom a sztorival az, hogy a végére sem tudtam rájönni, miképp lehet levezetni a feszültséget a tyúkokon.

    Mennyire tetszett általában a történet? (Történetvezetés, szerkezet, megfogalmazás, olvasmányosság: 0–10 pont) A történetvezetés kusza volt. Az elején elindultunk egy bemutatással, ahol megismertük a helyet, ahol Phil él, aki nem is él, mert szerinted egy szellem, meg nem is Phil, mert nem ez a neve, és aztán nem is itt játszódott a sztori. Hát már itt egy olyan kavarodás van, hogy az ember csak kapkodja a fejét, sajnos utána sem tisztult ki semmi. Ha jól értem, a történet annyi, hogy a padlásszellem elmegy a Roxfortba megszervezni Nick kimúlásnapi partiját… Miért?!

    Biztos van, akinek olvasmányos ez a történet, engem nagyon fárasztottak a poénok és a párbeszédek, amik ugyancsak kuszák voltak. Rengeteg logikai baki volt benne, kicsit olyan, mintha nem is olvastad volna a könyveket. A sztori maga olyan hatást keltett, mintha három tiniről olvastam volna. 5 pont

    Mennyire tetszett a főszereplő állat karaktere? (Mennyire karakterhű, ill. mennyire állja meg a helyét főszereplőként. 0–10 pont) Kidolgoztad a karakterét, azzal nincs gond, csak csináltál belőle egy saját emberi szereplőt, amivel viszont már van. A padlásszellem az igazából nem szellem, nem egy halott ember lelkének lenyomata, hanem egy házikedvenc, pontosan ezt a szerepet tölti be Weasleyéknél is, szerintem itt lehet egy kis kavarodás a fejedben. Érdemes lett volna utána olvasni a padlásszörnynek (kicsit úgy érzem, én jobban utánakerestem a főszereplődnek, mint te magad, ami végképp nem szerencsés, főleg nem egy kihíváson), nem pedig csak valami alapján elindulni és megformálni valamilyennek, ami teljesen ellentétes a padlásszellemek természetével. (A padlásszellemnek egyébként semmi köze a kopogószellemhez, annak ellenére, hogy szeret a fűtéscsöveken kopogni… A szellemek korábban emberi lények voltak, a kopogószellem a káosz maga, de nem igazi szellem, a padlásszellem pedig egy varázslény, aki ronda, de ártalmatlan, és szeret zajt csapni, és a kopogószellemhez hasonlóan sosem volt korábban ember. Szerintem a fordítás miatt lehet zavar a rendszerben, az angolban ez a három név elkülönül [ghost, ghoul, poltergeist], nálunk meg mindnél ott a szellem szó, de attól itt három különböző lényről van szó.) Így meg felemás lett a főszereplőd. 6 pont

    Mennyire tetszettek a mellékszereplők? (Karakterhűség, kidolgozottság – utóbbi főleg saját szereplők esetén. 0–10 pont) Nem voltak valami szimpatikusak, de ez az én egyéni problémám, egyébként kidolgoztad őket, szóval ez okés volt. 8 pont

    Mennyire volt könyvhű a történet? (Könyvhű, ha nem kerül ellentmondásba a rowlingi történettel. 0–10 pont) Nem volt könyvhű, bár azt hiszem, a legnagyobb bakit magával a padlásszörnnyel vétetted, és utána mint a domino dőlt le minden. Meg voltak benne apró bakik is, amik ellentmondottak a könyveknek. Legyen 6 pont.

    Mennyire használta fel jól az író a kapott kulcsot?
    Nem volt kulcsszerepük, ami a mondatnál nem is baj, de a ribizlivel lehetett volna mit kezdeni. Ennek ellenére nincs bajom a felhasználással. 10 pont.

    Üdv,
    MP.

    VálaszTörlés
  5. Most olvasom a többi kritikát, és látom, többen írjátok, hogy nem az ő hibája, hogy nem állat a főszereplője. Ajánlom figyelmetekbe a Legendás állatok és megfigyelésük könyvet, illetve a HP wikit valamint a HP Lexicont, ezeken a helyeken mindenhol megtaláljátok a padlásszellem (vagy ahogy Clarey is írja, padlásszörny=ghoul) leírását, amiből egyértelműen kitűnik, hogy a padlásszörny NEM szellem, hiszen nem ember, és sosem volt az, hanem egy varázslény. Csak ennyit szerettem volna hozzáfűzni a korábbihoz.

    VálaszTörlés
  6. Kedves író! :)

    Mennyire tetszett általában a történet? (Történetvezetés, szerkezet, megfogalmazás, olvasmányosság: 0–10 pont)

    A megfogalmazás és az olvasmányosság, ezzel együtt a stílus tetszett, könnyed kis történet volt egy gyakorlott író „tollából”. Számomra e tetszés hatalmas meglepetés, mert nem szeretem, sőt, kifejezetten utálom, ha valami vicces, aranyos, kedves; az én ízlésemnek ezek elég visszataszítónak tudnak hatni és általában pár bekezdés után feladom az olvasását. Nálad furcsa mód meg éppen az ellenkezője történt: az eleje nagyon megvett, beszívott, magával ragadt. Tetszettek a poénok, a párbeszédek, a visszaemlékezések, aztán hihetetlen mód unni kezdtem… Egy idő után már nem nagyon történt semmi, a vicces részek ellaposodtak, mi több, feleslegessé váltak. Egész végig az járt a fejemben, hogy a kevesebb néha több. Szó mi szó, összességében tetszett, de egy rövidebb verzió szerintem jobban betalált volna. Oh, igen… sajnáltam, hogy nem az Odúban játszódik a történeted és, hogy nem a „vöröskék” voltak a főszereplők. {{8 pont}}

    Mennyire tetszett a főszereplő állat karaktere? (Mennyire karakterhű, ill. mennyire állja meg a helyét főszereplőként. 0–10 pont)

    Jól eltaláltad, imádtam a gondolatait, de inkább képzeltem őt embernek az olvasás közben, semmint valamiféle kis házi kedvencnek. Ha jól értelmezem a kihívás lényegét, itt állatokkal kellett volna játszani. Ez szerintem nem zárja ki azt, hogy egy szellemfélének add a főszerepet, de a gondolatai, érzései nagyon emberiek, ami viszont borítja az egészet. Talán, ha Phil kissé butácskább lett volna, tényleg, mint valami csintalan kölyökkutya, akkor jobban tetszene, de így nem igazán éreztem hitelesnek. {{5 pont}}

    Mennyire tetszettek a mellékszereplők? (Karakterhűség, kidolgozottság – utóbbi főleg saját szereplők esetén. 0–10 pont)

    Mivel saját karaktereket hoztál, úgy építetted fel őket, ahogy számodra kedves volt, nyilván ez esetben nem lehet könyvhűségről beszélni a szó szoros értelmében. A révész sajátos sutasága tetszett, a nő viszont nagyon idegesített, de ez nem hiba, szóval: {{10 pont}}

    Mennyire volt könyvhű a történet? (Könyvhű, ha nem kerül ellentmondásba a rowlingi történettel. 0–10 pont)

    Könyvhű volt, hiszen nem vittél a Roxfortba egy felfújható, zsiráfos légvárat, ellenben a szófordulataid nem illettek bele a világba (Disneyland és társai). Fentebb már írták, hogy néha igencsak eltávolodtál a HP univerzumtól és ebben igazat kell adnom nekik. Nem attól lesz valami hű a könyvhöz, ha olyan helyszínen játszódik, ahol az írónő képzelete is alkotott; a hangulatát, a varázsát kell visszahozni, ügyesen megragadni, ami neked nem nagyon ment. Kivéve az Odúnál, azon a szálon kellett volna megmaradnod, és szerintem zseniálisat pötyögtél volna :) Így is minden elismerésem, mert nem tudtam volna egy szellemfélét hasonlóképpen mozgatni, de összességében kevés volt az a tipikus Harry Potter hangulat. {{6 pont}}

    Mennyire használta fel jól az író a kapott kulcsot? (Mennyire játszik fontos szerepet, ill. mennyire kreatív és ötletes a felhasználása. 0–10 pont)

    Ötletes és kreatív, azt meg kell hagyni, de nagy hangsúly nincsen rajtuk, ezen szerintem lehetett volna még gondolkodni. Most meg ez lehet, hogy az én tudatlanságom, le se vonok érte pontot, de hogy tudott beleülni a ribizlibe, ha a levél meg átesik a kezén? {{8 pont}}

    Sok-sok építőjellegű kritikát kívánok neked, no meg szép pontokat :)

    Üdvvel;
    Zajec

    VálaszTörlés
  7. Kedves Író!

    Egészen ellentétes érzelmeket és gondolatokat váltott ki belőlem a történeted.

    A fogalmazásmódoddal alapvetően nincsen semmiféle probléma (leszámítva néhány kisebb-nagyobb félrepötyögést), viszont a vicces-személyeskedős stílust kissé erőltetettnek éreztem, elvégre mégiscsak egy minimum két-háromszáz éves padlásszellemről van szó. Eltanulhatott néhány szleng-szagú kifejezést a Weasley-családtól, ezt elismerem, de kétlem, hogy ezek alkotnák a szókincsének zömét. Az első bekezdésekben még szórakoztatott, később azonban már kifejezetten zavart.

    Ennél sokkal nagyobb gond viszont, hogy a cselekmény sem lopta be magát a szívembe, és nem csak a logikai bukfencek miatt. Tulajdonképpen akkor szomorodtam el, amikor a lényeg elérkezett: a padlásszellem összejön a "haverjával" meg a "kiscsajjal", és elindulnak együtt a kimúlásnapi partira. Szívesebben olvastam volna a mindennapjairól, vagy a család mindennapjairól az ő szemszögéből (az életképek nagyon tetszettek, mosolyogtatóak és kedvesek voltak). Talán kevésbé lett volna mozgalmas a mű, nem nagyon jelenhettek volna meg a saját szereplőid, de ezáltal megteremthetted volna azt az igazi Odú-hangulatot, illatokkal és csínyekkel és nevetéssel és más effélékkel, ami annyira jellemzi ezt a kis társaságot. Sajnálom, hogy elkanyarodtál ettől a vonaltól.

    Másrészről ötletesen oldottad meg a feladatot: az, hogy külön személyiséggel ruháztad fel a főszereplő "állatodat", igazán remek fogás volt (hozzá kell tennem, nincs viszonyítási alapom, a Te történeted az első, amit olvastam ezen a kihíváson), s a hobbija is szépen illeszkedett a karakterébe. A mellékszereplőid is elég kidolgozottak voltak, jóllehet engem a révész és a boszorkány néha rémesen idegesítettek. Oh, és Hóborc lehetett volna egy kicsit virgoncabb és szemtelenebb... (Csak zárójelben: a whisky mint jelszó picit durva egy iskolába, nem gondolod? ^^'')

    Mit is akartam még? *Remie elgondolkozik* Jaj, igen! Nagyon megragadott a másik világ megjelenése, Árész és szellemfutár, kreatívnak találtam.

    A könyvhűségbe nem tudok "belekötni", nem kerültél ellentmondásba a rowlingi történettel (ezzel szemben bevallom, nem igazán éreztem azt a bizonyos HP-utóízt), a kulcsoknak viszont nem volt nagy jelentőségük, nem vitték előrébb a cselekményt.

    A fentiek fényében a pontok:
    Történet: 5 pont
    Főszereplő: 7 pont
    Mellékszereplők: 6 pont
    Könyvhűség: 10 pont
    Kulcsok: 7 pont

    Puszi,
    Remie, Kritika Klub (Megtalálsz minket a Merengő Fórumán!)

    VálaszTörlés
  8. A kihívás olvasói szakasza és a pontozás ezennel lezárul, köszönöm mindenkinek az értékelést!
    Eredményhirdetés holnap délután.

    VálaszTörlés