2014. április 30., szerda

Eredményhirdetés


Kedves Mindnyájan!

Hát ez is eljött; lezárult a második kihívás. Először is szeretném megköszönni a részvételt mindenkinek: az íróknak a történeteket, az olvasóknak pedig, hogy elmondták a véleményüket az írásokról, és értékelték őket.
Nem is szaporítom tovább a szót, következzenek az eredmények:

I. helyezett:
(48,4 pont)

II. helyezett:
(44,0 pont)

III. helyezett: 
(37,2 pont)

IV. helyezett:
(32,1 pont)

Gratulálok mindenkinek!
A történeteiteket innen kezdve szabadon publikálhatjátok, csak azt kérem, hogy tüntessétek fel, hogy a kihívásra készült.

Legelőször is az íróknak szeretném átadni az emlékbannereket:









Egy kihívás létezhet a történeteket értékelő olvasók nélkül. Szeretném külön megköszönni azoknak a munkáját, akik mind a négy történetet értékelték:
Clarey, Midnights Prophet, Nu Zajec és Remie.
 







A kihívás írói szakasza alatt egypercesíró játékra hívtam az olvasókat, amire ketten válaszoltak:
Tigi Giti és Ariana Black.



Még egyszer köszönöm mindenkinek a munkát, a történeteket és a kritikákat, s további sok sikert kívánok Nektek!
Zsuzsi

2014. március 23., vasárnap

Negyedik történet: „Hullongó tollak voltunk egyedül - szárnyak lettünk egymással…”



Cím: Hullongó tollak voltunk egyedül - szárnyak lettünk egymással…”
Kulcs: Sirius postamadarai - gránátalma - "Ne vigyorogj, egyáltalán nem vicces."
Szereplők: Sirius Black, Remus Lupin, saját szereplő, továbbá Harry Potter és Vernon Dursley egy rövidke cameo erejéig
Korhatár: 16
Figyelmeztetések: SLASH, ebből kifolyólag AU, de passzol a könyvbe, OOC karakterek, erotikus tartalom, durva nyelvezet
Jogok: A Harry Potter könyvek világa J. K. Rowling tulajdona, minden jog őt és az általa meghatalmazott társaságokat illeti. A történet megírásából anyagi hasznom nem származik.
Tartalom: Aztán betoppant Remus - elnyűtt ruháival, ősz hajszálaival, koravén arcával és szomorkás kis mosolyával, és a magával hozott zord valósággal egy csapásra megfertőzte a nyugalmas, napsütéses édent. … Sirius némán bólintott, mielőtt megcsókolta a cserepes ajkakat. Száraz és ügyetlen csók volt, telis-tele keserűséggel, fájdalommal és szégyennel. Remus húzódott el előbb.”
Megjegyzések: 1. Nézegettem képeket mindenféle egzotikus madarakról, de mivel egy olyan fajtát sem találtam, ami beillett volna az elképzelésembe, alkottam sajátot a nemespapagájok külsejéből kiindulva. A fajnév a latin oscen szóból született, a madarak neveit pedig a tiaré virágtól, illetve a Roua nevezetű, polinéziai napistentől „loptam”.
2. A lethifoldokról az információk A legendás állatok és megfigyelésük című könyvecskéből, a Remusszal kapcsolatos *-gal jelölt részek pedig a pottermore.com-ról származnak.
3. A cím Váci Mihály nyomán született


Millió köszönet, nagyölelés, pusziözön és minden egyéb szépségesen mosolygós kedvesség az én bétatündéremnek, aki tartotta bennem a lelket, és segített használhatóra pofozni a sztorit akkor, mikor én már csaknem lemondtam róla! Köszönöm! *-*






Hullongó tollak voltunk egyedül - szárnyak lettünk egymással…”




- Na, idefigyelj, kölyök! – Vernon bácsi arcszíne valahol a céklavörös és a szilvakék legmélyebb árnyalatainak határán mozgott, és Harry gyakorlottan hátrált pár lépést, hogy a bácsikája szájából fröcsögő nyálzivatar hatósugarán túl kerüljön. – Hálásnak kellene lenned, hogy megtűrünk téged meg azt az ostoba baglyodat ebben a házban! De azt már nem hagyom, érted, nem hagyom, hogy fényes nappal, a szomszédok szeme láttára mindenféle titaka… titikar… tiritarka papagájok repkedjenek itt ki és be a…



A papagáj szóra az eddig Harry ágyának támláján ücsörgő színpompás madár felkapta büszke fejét, lesújtó pillantást vetett Vernon bácsira, és fenyegetően csettintett egyet a csőrével.



Harry gyorsan kihasználta a pár másodperces csendet, míg bácsikája némán hápogva igyekezett feldolgozni azt a – Dursley-féle „normális” minősítés keretein határozottan kívül eső – tényt, hogy ez az állat talán érti a szavait, és bevetette a mostanihoz hasonló, kiélezett helyzetekre tartogatott fegyverét...



- A keresztapámtól jött – mondta a tőle telhető legnagyobb ártatlansággal. – Tudod, még mindig szökésben van – de biztos vagyok benne, hogy ajtóstul rontana a házba, ha valami miatt esetleg nem válaszolnék a levelére…



Vernon bácsi vizenyős malacszeme összeszűkült, kurta nyakán kidagadtak az erek.



- Hát… Jó… - préselte ki egyesével a szavakat bozontos bajusza alól. – Legyen. De figyelmeztetlek, ha bárki tudomást szerez azokról a te… beteges dolgaidról az ilyen repkedő tollseprűk miatt, nem fog érdekelni az az elmebeteg keresztap–ÁÁÁ!



A madár hirtelen kitárta hatalmas szárnyait, és vészjósló vijjogással – ami mellesleg meghökkentően emlékeztetett a Dursley családfő korábbi kiabálásának hangjaira – egyenesen a bácsira vetette magát. Harrynek kapart a torka és rázkódott a mellkasa az elfojtott nevetéstől, ahogy a szobából immár egy érett padlizsánhoz hasonlatos arccal, üvöltve kifelé hátráló nagybátyját nézte.



- Ezt… Ezt még nagyon megkeserülöd! – a nagybácsi akkora erővel csapta be maga után az ajtót, hogy a fehérre mázolt fakereten pár centis repedés futott végig. – És nem kapsz ma vacsorát! – harsogta odakintről.



- Rendben... – Harry elvigyorodott. Egyáltalán nem sajnálta, hogy le kell mondania a ma esti zöldségadagjáról – főleg nem abban a tudatban, hogy az íróasztalán heverő dobozban egy ínycsiklandozó csokoládétorta várja.



Az asztalhoz sétálva, vidáman vette végre alaposabban is szemügyre a torta kézbesítőjét, ami most egy könnyed szárnycsapással Hedvig kalitkájához röppent, és a bosszús bagollyal mit sem törődve, elégedetten mártotta csőrét az itatótálka friss vizébe.



Harry eddig csak azúrkék tengereket, napfényben úszó homokos partokat és pálmafákat ábrázoló képeken látott hasonló madarat – és kénytelen volt elismerni, hogy az állat díszes, cseresznyepiros, bíbor, napsárga és kékes-lilás tollaival első ránézésre tényleg egy hatalmas, trópusi papagájra hasonlított. Feje azonban valamivel hosszabb és karcsúbb volt, megnyúlt, kissé hajlított csőre karmos lábaival egyetemben rubinvörösben pompázott, okos, kerek szemeinek írisze aranylóan ragyogott, tollazata pedig feltűnően fényes volt, és egészen puhának, selymesnek tűnt.



Azt ugyan nem tudta volna megmondani, milyen fajta madár lehet – de azokból a rideg, becsmérlő pillantásokból, amikkel Hedviggel méregették egymást, Harry biztosra vette, hogy tojóval van dolga.



Megsimogatta a fenséges állat fejét (majd gyorsan Hedvigét is, kétszer olyan hosszan), aztán leült, hogy egy szelet tortát majszolgatva újból elolvassa Sirius levelét. Mellkasába újra beköltözött az a kellemes melegség, amit bő húsz perccel ezelőtt is érzett, mikor felismerte keresztapja lendületes kézírását a borítékon.

  

A második szelet sütemény után aztán maga elé húzott egy pergament, és írni kezdett:





Kedves Sirius!



Köszönöm a leveledet! A tortánál jobb ajándékot el sem tudnék képzelni: a szünet kezdete óta szinte csak zöldségen és gyümölcsön élek, az unokatestvéremet, Dudleyt ugyanis szigorú diétára fogta az iskolai védőnő, mert már a legnagyobb méretű egyenruhába sem fért bele. Persze hatalmas hisztit rendezett, de Petunia néniék kivételesen nem engedtek neki. Úgyhogy most együttérzésből az egész család (aminek ilyen esetekben én is a tagjának számítok) vele együtt koplal.

Ezt leszámítva minden rendben velem. Dursleyék egy fokkal tűrhetőbbek, mióta meséltem nekik rólad – azt, hogy valójában ártatlan vagy, „véletlenül” elfelejtettem megemlíteni…

Örülök, hogy biztonságban és jól vagytok! Biztos csodálatos helyen lehettek, a madár, ami a levelet hozta, gyönyörű! Ráadásul egész élethűen utánozta Vernon bácsi kiabálását – a bácsikám majd’ megpukkadt dühében és ijedtében.

Add át üdvözletemet Csikócsőrnek!

Harry





Lassan leszállt az este, szürkéskék homályba burkolva a Privet Drive kockaházait. Az utcán kigyúló lámpák fényére gyülekezni kezdtek az éjjeli lepkék, a balzsamos nyári levegő megtelt a milliméter pontossággal nyírt, zöldellő pázsitban ciripelő tücskök és az elfüggönyözött ablakokon kiszűrődő televíziós műsorok, talk show-k és vetélkedők hangjával. Senki, még az öreg Mrs Figg otthona előtti kertben mosakodó macska sem vette észre a négyes szám alatti ház legkisebb hálószobájának ablakán kiröppenő különös madarat, ami méltóságteljes szárnycsapásokkal pillanatok alatt maga mögött hagyta a lehangolóan eseménytelen kertvárosi idillt, és egyre zsugorodó vörös foltként, a lebukó nap utolsó sugarával szinte egyszerre tűnt el a horizonton. Harry Potter vágyakozva nézett utána...





*





A bőrén csillogó vízcseppek sápadt aranynak tetszettek a szikrázó napsütésben. Sirius Black jóleső sóhajjal nyúlt el a lágyan ringatózó tengervíz fölé hajoló pálmafa törzsére erősített függőágyon. A kezeit nézte, az ujjpercekre feszülő vékony bőrt, az inas kézhátat, a csontos alkaron végigfutó vénák kusza hálózatát. Már nem volt olyan ijesztően halottfehér a bőre, mint néhány héttel ezelőtt, a melengető napsugarak leheltek ugyan rá némi pírt és életet, de a pergamenszerű hámréteg alól átsejlő erek zöldes betegségszínét nem tudták elrejteni. Nehéz volt elhinni, hogy ezek az ő kezei. Hogy ez lett belőle.



Ajkai keserű gúnnyal teli mosolyra húzódtak, és lehunyta a szemét.



Egészen más volt itt a tenger hangja. Békésen morajló, simogató dallam – nem az a veszettül tomboló, dühös csattogás, melynek visszhangja örökké ott dübörög a penészes falak emésztő homályában…



Védekezőn fonta össze vékony karjait beesett mellkasa előtt. Az a hang még mindig valódibbnak tűnt.



Talán Írország felett járhattak valahol, mikor Fawkes, Dumbledore főnixmadara utolérte őket az igazgató levelével. Csikócsőr, aki valószínűleg a főnix dalának üzenetét is értette, méltatlankodva pillantott hátra a boríték bontogatásával bajlódó utasára, jelezve, hogy kapaszkodjon – aztán villámgyorsan irányt váltott, és dél felé repült tovább.



Ritkán tartottak pihenőt. Az út alatt talán háromszor vagy négyszer érezte, ahogy természetellenesen lehűl körülöttük a levegő, a csípős menetszéltől könnybe lábadt szemei sarkából látni vélte a feléjük lebegő, éjfekete árnyakat. A többit – a nyakát megragadó nyálkás ujjakat, a nem létező lélek vak tükreként feketéllő szemgödröket, a sötéten ásító szájakból áradó dögletes bűzt – már csak képzelte, vagy talán álmodta. Összefolytak a nappalok és az éjszakák.



Nem emlékezett, mikor szegődött melléjük a nagy, színes madár, de vidám trillázásával – valamint a magával hozott jelentős mennyiségű és kivételesen finom étellel – még Csikócsőr bizalmát is könnyedén elnyerte, és az út hátralévő részén a hippogriff úgy követte őt tengerek és szárazföldek felett suhanva, mint egy reményt adó, színpompás iránytűt.



Forró és vakítóan fehér volt a homok az arca és a tenyere alatt. Vékony, barátságos női hang szólongatta a nevén, apró kezek érintették, simították a vállát. Távolinak és valószerűtlennek tűnt minden, és válaszul csak egy szánalmas, reszketeg sóhaj szakadt fel a tüdejéből. Aztán elmosódtak a színek, eltompultak a hangok, és vészesen legyengült szervezete hálásan üdvözölte a ráboruló sötétséget.



Csak egyszer érezte magát ennyire kiszolgáltatottnak, akkor, amikor belökték abba a mocskos, ablaktalan lyukba. Talán megpróbált ellenszegülni, mert ráküldtek valami átkot, ami keményen a falnak vágta. Térdre zuhant, tehetetlenül tűrte, ahogy leszaggatták róla a ruhát, aztán elé dobták a börtönlakók szürke egyentalárját. Búcsúzóul még belerúgtak párszor, és már csapódott is a cella nehéz vasajtaja. Kaján, kárörvendő csörrenés volt, csontig hatolt, belemart a húsába, lelkébe, elméjébe. Fülére szorított kezekkel kucorgott napokig mozdulatlanul és magatehetetlenül a jéghideg padlón.



Ez a kiszolgáltatottság egészen más volt. Persze most is nyomorultul érezte magát, főleg az első napokban, mikor a gyengeségtől az ágyból alig tudott kikelni, mikor még a mosdóba is kísérni, támogatni kellett – valahogy mégsem volt megalázó, inkább csak… Furcsa. Furcsa volt így, harmincöt évesen, testileg és lelkileg megtörten megtapasztalni az őszinte anyai, vagy még inkább nagymamai szeretetet és gondoskodást. Furcsa volt, egy kicsit talán kellemetlen és mindenképpen idegen – de olyan nagyon jólesett... Azkaban hidege után szinte fájdalmas erővel öntötték el mellkasát a hála forró hullámai, és legszívesebben sírt volna a rengeteg sok érzéstől, valahányszor csak felriadt rémálmaiból, és megérezte a homlokán Irene ráncos, öreg kezeit.



Az idős boszorkány éjszakákon át virrasztott az ágya mellett, ápolgatta, csitította, végtelen kitartással igyekezett letuszkolni kiszáradt torkán az újabb és újabb kanál forró levest, és közben, mint a betegeskedő kisgyermeknek szokás, mesélt neki. Mesélt magáról, mosolycsaló kalandokról és nevetős emlékekről, a fiatalságáról, férjéről, lányáról, aztán háborúról és könnyekről, arról, hogyan talált menedéket ezen az apró, mindentől távol eső szigeten, és Sirius végül, ha érteni nem is értette, de elhitte, hogy lehet még valaki boldog és nevethet újra csilingelő, gyermeki bájjal azok után, hogy mindent és mindenkit elveszített. Hogy újra lehet kezdeni.



Aztán betoppant Remus, elnyűtt ruháival, ősz hajszálaival, koravén arcával és szomorkás kis mosolyával, és a magával hozott zord valósággal egy csapásra megfertőzte a nyugalmas, napsütéses édent.



Rám is rám fér egy kis pihenés egy ilyen év után…” Minden csendes szavából, félszeg pillantásából és suta érintéséből bűntudat és valamiféle aggódó szánalom ordított, és ő szíve szerint megütötte volna, elküldte volna. Némán bólintott, mielőtt megcsókolta a cserepes ajkakat. Száraz és ügyetlen csók volt, telis-tele keserűséggel, fájdalommal és szégyennel. Remus húzódott el előbb.



Eleinte semleges dolgokról beszélgettek, Remus rengeteget mesélt neki Harryről – kínosan ügyelve, hogy James neve ne hangozzon el. Aztán egyre gyakrabban ismétlődtek a témák, egyre hosszabbak lettek a szünetek. Ma, reggeli után odaült mellé a kis kerti padra. Összeért a válluk, és Siriusnak az a megrendítően nevetséges gondolata támadt, hogy olyanok itt a kopott padon ücsörögve, madárcsicsergést hallgatva, mint egy öreg házaspár. Próbaképp végigsimított a másik combján, mire Remus zavartan megjegyezte, hogy szép idő van. Tényleg minden önfegyelmére szüksége volt, hogy szótlanul felálljon és elsétáljon, ahelyett hogy…



- Merlinre, Sirius, igazán magadra vehetnél valamit…!



A szelíden korholó szavakkal együtt egy puha anyagdarab vágódott hozzá. Lassan nyitotta ki a szemét, és kelletlenül fordította fejét a hang irányába. Remus nem nézett rá. Eltökélten bámulta a fehér fövenyben szétszóródott kagylóhéjakat, mintha azok az élettelen mészdarabok olyan rohadtul érdekesek és izgalmasak lennének. Érdekesebbek és izgalmasabbak… nála. Sirius mély levegőt vett, és megpróbálta lenyelni a torkát szorító keserű dühöt.



- A kismillió védelmi és mugliriasztó bűbájotok után kétlem, hogy erre tévedne bárki, akit megbotránkoztathatnék… – felelte gúnyosan, ölére rántva a tarka törölközőt. Lehetetlenül kék víz, színes halak, mosolygós tengericsillagok. Mint egy bugyuta, mugli rajzfilmből kimerevített képkocka. Annyira nevetséges. Annyira Remus.



- Irene is jöhetett volna helyettem, már ő is aggódott, hogy hová tűntél…



Sirius elvigyorodott.



- Majd kérd meg, hogy meséljen neked egy kicsit arról, mikor még „lány” volt. Elcsodálkozol, mi mindent látott ő már… – Felállt, hanyag mozdulattal csípője köré tekerte azt az ostoba törölközőt, és odalépett Remushoz. – Egyszerűbb lenne, ha bevallanád, hogy téged zavar a pucér hátsóm látványa.



Remus nem felelt. Lesütött szemmel, szótlanul meredt maga elé, lábával kusza mintákat rajzolgatva a puha homokba. A napsütés és az Irene által szigorúan betartatott, rendszeres étkezés szemmel láthatólag jót tett neki is, keskeny arca kevésbé volt beesett és sápadt, most mégis fáradtnak és betegnek tűnt, a közelgő telihold karikái gondterhelten sötétlettek szemei alatt. Hanyagul gombolt inge alól szinte világított nyakának tejfehér bőre, a kulcscsontján végigfutó sebhely pedig még az aranyló napfényben is holdezüsten derengett… Őrjítően vonzó volt.



Sirius felidézte magában a bársonyos tapintású hegek ismerős hálózatát, a karcsú, kívánatos test bő tíz évvel ezelőtti képét, ami a legborzalmasabb időkben is tartotta benne a lelket, amit olyan mély rögeszmeként égetett elméjébe, hogy a dementorok sem vehették el tőle… De erre a forradásra nem emlékezett.



Hirtelen leküzdhetetlen vágyat érzett, hogy letépje Remusról azokat a megfakult, kinyúlt rongyokat, és ajkaival fedezze fel az új, ismeretlen sebhelyeket. Érezni akarta az illatát, az ízét, azt az édes-fanyar Remus ízt, amiben mintha a világ legfinomabb csokoládéja keveredett volna a színtiszta fájdalom sós könnyeivel. Meg akarta ragadni a derekát, átölelni, magához szorítani, olyan szorosan, hogy zihálva kapkodjanak levegőért, azért leteperni a homokba, és szeretni, szeretni, míg össze nem dől körülöttük az egész világ…



Érezte, ahogy Remus tekintete az ágyékára siklik. Férfiassága sóváran dörzsölődött a törölköző puha anyagához.



- Miért jöttél utánam? – Alig érintve, ujjai hátával simogatta meg a kedves arcot. Remus lehunyt szemmel hajolt bele az érintésbe.



- Több mint egy órája, hogy elviharzottál… – felelte lassan, és Sirius tudta, hogy szándékosan érti félre a kérdést. Az a keserű düh megint ott kaparászott a torkában. – Se a házban, se a kertben nem találtalak. Féltem, hogy megint valami meggondolatlan butaságot csinálsz…



- Meggondolatlan butaságot?! – csattant fel Sirius ingerülten rántva el a kezét Remus arcától. – Mégis mit? Azt, hogy Tapmancsként bemerészkedem a városba, hogy te aztán negyedóra múlva megint visszaráng…



- Ugye tudod – vágott a szavába Remus azzal a türelmes, enyhén kioktató hanghordozással, amit már a roxfortos évek alatt is gyűlölt egy-egy balul elsült csíny, vagy meg nem írt házi feladat után –, hogy a sziget tele van turistákkal, és a pihenésre vágyó varázslók között is igen kedvelt úti célnak számít ez a térség. Ráadásul most, hogy Peter megszökött, könnyedén kitudódhat, hogy animágus vagy – Tapmancs pedig elég feltűnő és ijesztő jelenség ahhoz, hogy azonnal felhívd magadra a figyelmet…



Sirius kezei ökölbe szorultak. Gondolkodás nélkül vágta a szavakat a másik elgyötört arcába.



- Ugye tudod, hogy nem kellene most bujkálnom, ha nem jut eszedbe éppen akkor átváltozni?!



Kegyetlen pofonként csattant minden egyes szó. Remus arcából kifutott az a kevés vér is, vonásai egy pillanatra megvonaglottak – aztán kisimultak. Kifürkészhetetlen volt a tekintete, mikor újra egymásra néztek, Sirius ellenben remegett az indulattól. És mérhetetlenül undorodott magától.



- Sajnálom, Remus, nem úgy…



- Nem – szakította félbe ismét a férfi, tőle ritkán hallható keménységgel és határozottsággal a hangjában. – Igazad van. Az én hibám volt. Minden az én hibám volt. És nem tudom, miért jöttem, Sirius. Fogalmam sincs, mit hittem… – Sarkon fordult, és sietős léptekkel elindult a ház felé.



Sirius egy darabig csak állt ott, nézte a távolodó alak karcsú sziluettjét, az űzöttséggel és nélkülözéssel teli évek súlya alatt meghajlott hátat, a szőkésbarna tincsek közé vegyülő deresedő hajszálakat. Remus annak idején seszínűnek nevezte a haját és sárgának a szemeit. Sirius mindig is aranynak látta.



Toporzékolni tudott volna dühében. Szitkozódva, káromkodva eredt végül utána, átvágott a kerten, kis híján orra bukott egy földre pottyant kókuszdióban. Tarkóján érezte az egyik pálmafa felől rászegeződő két szempár megrovó pillantását, ahogy feltépte az orra előtt becsapódó ajtót, és becsörtetett a konyhába.



- Állj már meg! – megragadta Remus vékony karját, egy határozott mozdulattal maga felé fordította, és magához húzta, közel, nagyon közel. Összesimult a mellkasuk, és Remus szapora szívverése egy illékony pillanatra mintha benne, saját testének minden sóvárgó porcikájában is ott lüktetett volna. – Sajnálom, Remus, tényleg nem úgy értettem. Tudod, hogy néha hajlamos vagyok…



Nem fejezte be a mondatot. A varázsló vállai fölött átpillantva tekintete összeakadt egy őt figyelő, sötétkék szempárral. Az ismeretlen, csinos nő lazán keresztbe font karokkal és lábakkal ült a fél nappalit elfoglaló kanapén, lenge ruhájában valószínűleg hűvösnek érezte a bűbájokkal szabályozott benti levegőt. A vele szemben helyet foglaló Irene apró alakját teljesen elnyelte a hatalmas fotel.



Sirius mindig jót mulatott az idős asszonyt rendszeresen felkereső muglikon – helyi lakosokon és turistákon egyaránt –, akik közül némelyek jósoltatni szerettek volna, mások Irene híres csodafőzetei iránt érdeklődtek – és nyilván meg sem fordult a fejükben, hogy valódi boszorkánnyal van dolguk…



Megvárta, míg Remus követi a pillantását, aztán a férfi takarásából kilépve, lusta félmosolyt villantott a nőre. Silány másolata lehetett csak a hajdani hírhedt, ellenállhatatlanul rosszfiús Sirius-Black-mosolynak – és még a reakciót sem láthatta, mert Remus ingerülten elrángatta az ajtótól.



- Teljesen elment az eszed?!



- Csak teszteltem a sármomat… – felelte könnyed vállrándítással, és elégedett kis vigyorral konstatálta, hogy Remusnak nem volt semleges iménti akciója.



- Nézd, Sirius – Remus több-kevesebb sikerrel nyugalmat erőltetett a hangjába –, tudom, hogy… Hogy nehéz ez így neked, de egy ideig még felelőtlenség lenne bárki előtt is mutatkoznod.



Sirius arcáról leolvadt a mosoly. Nem féltékeny. Egyszerűen csak félti őt.



- Tudom – folytatta csendesen Remus –, hogy a világ végén vagyunk, és itt a muglik nyilván sosem hallottak rólad – de az a nő határozottan turistának tűnt, és Angliában még mindig tele vannak a hírek a körözési fotóddal… Kérlek, Sirius, könyörgöm, csak most az egyszer legyél egy kicsit türelmes és óvatos, és…



- És mit kapok cserébe? – Sirius egy másodperc alatt ismét arasznyira csökkentette az arcuk közti távolságot.



Remus riadt kis nyikkanással ragadta meg a vállát. Ujjai hús híján Sirius vékony bőrébe martak, és csak tartotta keményen, mégis bizonytalanul, mintha még nem döntötte volna el, hogy ellökje, vagy inkább magához húzza őt.



- Szólj, ha majd lehet veled komolyan beszélni... – morogta.



- Nem beszélgetni akarok… – Sirius egy rezdülésnyit előre mozdult, de Remus határozottan eltolta magától. Egy pillanatig úgy tűnt, mondani készül valamit – aztán csak lemondóan megcsóválta a fejét, és a szobájuk felé sietett.



- Most mit csinálsz?



- Elmegyek.



*





Remus csomagolt. Sirius az ajtófélfának támaszkodva figyelte, ahogy állhatatos figyelemmel rakosgatja gondosan összehajtogatott, elnyűtt ruháit viharvert bőröndjébe – csak hogy a szobában izgatottan fel-alá repkedő madár időről időre karmos lábai közé fogja, és visszadobálja az ágyra azokat, kérlelő pillantást vetve ilyenkor rá – és méltatlankodót Siriusra.



Remus rezzenéstelen arccal kezdte ismét újra a műveletet. Vékony ujjai közé vette a kupac tetején heverő agyonhordott inget, kisimította, gyakorlott mozdulattal hajtotta be az egyik ujját, majd a másikat, aztán félbe az egészet, végül a kis szobába bezsúfolt két egyszemélyes ágy között, a földön heverő bőrönd fölé hajolt, hogy harmadjára is beletegye a ruhadarabot.



A nadrág vékony anyaga megfeszült feneke kemény ívein, és Siriust, mint az elmúlt napokban oly sokszor, megint elfogta a kérlelhetetlen vágy, hogy elkapja hátulról a derekát, az ágyra döntse, és csak ölelje, csókolja, szeresse minden imádnivaló porcikáját, ha már szavakkal képtelenek egymással bármit is közölni... Talán csak a végén, egy bódultan elmormolt szerelmi vallomás közben suttogná a fülébe, hogy maradjon, hogy szüksége van rá, hogy szereti...



Önkéntelenül nedvesítette meg kiszáradó ajkait, ölét ismét kamaszos hévvel öntötte el a vágy. Nevetséges. Megrázta a fejét, és elhessegette lelki szemei elől fantáziájának buja kis képecskéit.



- Hagyd csak, Tia! – szólalt meg rekedten. – Hadd menjen, ha akar.



A madár leírt még egy lassú kört a bőrönd felett, majd nemes egyszerűséggel helyet foglalt a viseltes ruhaneműk szánalmasan szegényes kis halmának tetején, és aranysárga szemeivel kihívóan meredt Siriusra. Remus nem szólt semmit, elmélyülten bíbelődött egy feslett talár hajtogatásával. Sirius kezdett bedühödni. Mindig is a hallgatásával tudta legjobban felbosszantani…



- Tudod, Remus – folytatta szinte csevegő hangon – néha komolyan nem értem, hogy lettél griffendéles. – Remus belemerevedett a mozdulatba. – Te vagy a legerősebb, legkitartóbb ember, akit valaha ismertem, mégis folyton menekülsz. És régen előszeretettel fogtad mindezt a farkasra, gondolom, ma is így van. Annak idején komolyan csodáltam benned, hogy mindenkivel olyan kedves voltál, mindenkit szerettél és elfogadtál – csak épp magadat nem. És nekünk sem hagytad, hogy igazán szeressünk téged. Sem barátként, sem… Másként. – Vett egy nagy levegőt. - Én tényleg gyanakodtam rád akkor, Remus. Tényleg azt hittem, hogy te vagy az áruló, hogy azért lettél hirtelen olyan tartózkodó, titokzatos és hűvös… Három éve voltunk együtt, ugye?



- Három és fél… – motyogta Remus, és kitartóan bámulta maga előtt immár a szőnyeg egy pontját. Sirius arcán halvány kis mosoly futott át.



- Én nagyjából akkor kezdtem rájönni, hogy ez a dolog kettőnk között talán tényleg örökre szól. Szerintem te is. És megijedtél. Attól, hogy valaki így, ennyire szerethet téged...



Remus kezében reszketett a talár. Sirius nagyot sóhajtott, és szórakozott mozdulattal a hajába túrt, ujjai idegenkedve szántották a kurta tincseket. Miután a Tapmancs bundájából megörökölt, különösen ragaszkodó bolhacsaláddal szemben az ötödik üveg bolhaölő főzet is hatástalannak bizonyult, hagyta, hogy Irene megszabadítsa ápolatlan loboncától, és egészen rövidre vágja a haját. Még aznap megbánta. Remus régen rajongott hosszú tincseiért, remekül lehetett velük játszani, csiklandozni az érzékeny bőrfelületeket…



- Csak gondoltam, elmondom, hogy ha nincs az a csökönyös önsanyargatásod, és nem menekülsz előlem annyira, akkor bíztam volna benned. Elmondtam volna, hogy cserélünk Féregfarkkal, tudtad volna, és akkor talán egészen… Más lett volna minden – hadarta egy szuszra, és várt. Neszezés hallatszott a konyhából. Tia felkapta a fejét, és kitárta nagy, vidámszínű szárnyait. Még egyszer az ágyra szórta Remus ruháit, majd barátságosan megcsipkedte a férfi kezét, és miközben kiröppent a szobából, szárnyával alaposan megsuhintotta az ajtóban álló Sirius arcát. Irene szerint a madarai nem értették az emberi beszédet, csak a látványból, érzésekből, hanglejtésből következtetettek a szavak jelentésére… Sirius határozottan kételkedett ebben.



Remus görnyedten ült, könyökét a combjain támasztva, tenyerébe rejtett arccal. Néha megdörgölte a homlokát, halántékát, szemeit, és Sirius szinte hallotta, ahogy tervezgeti, ismételgeti magában a mondatokat, választékosabbra, vagy csak szebben csengőre cserélve egy-egy szót… Aztán elfogyott a türelme. Megelégelte a hallgatást, és rácsapta Remusra az ajtót.





*





- Ebben teljesen igaza van, csillagom, és ezt te tudod a legjobban.



Irene kattogó térdekkel bicegett vissza az asztalon sorakozó fiolákhoz, kész főzeteket és egzotikus gyógynövényeket rejtő színes üvegcsékhez és dobozkákhoz, miután megkóstolta a tűzhelyen fortyogó levest. Sirius megszokásból eldörmögte a „Ne hívj csillagomnak…” mondatot, amit Irene megszokásból eleresztett a füle mellett, és zavartanul folytatta mondókáját:



- Ebben mellesleg Albus is egyetért velünk, szerinte sem tanácsos egyelőre még muglik előtt sem mutatkoznod. Ne fintorogj! Természetes, hogy aggódunk érted és vigyázni szeretnénk rád, ezt hívják szeretetnek… Felvágnád ezeket?



Sirius szótlanul vette kezébe az asztalon heverő hatalmas, érett gránátalmák egyikét. Igyekezett viszonylag óvatosan körbevágni a gyümölcs tetejét, aztán ejtett pár bemetszést az oldalán, gerezdekre törte, és egy nagy tálba kezdte fejteni a sötétvörös magokat. Irene egy darabig mosolyogva nézte ügyködését, majd egy nagyobbacska üvegbe kezdte töltögetni a kikészített hozzávalókat.



- Csak hát – morogta Sirius egy újabb gyümölcsért nyúlva –, én kiba…



- Vigyázz a szádra!



- … nagyon nem kértem, hogy vigyázzatok rám…



- Azt nem is kell kérni… – Sirius felháborodott válasza elől inkább az ablakon berepülő madárhoz fordult. –  Köszönöm, Tia, ennyi elég lesz!



A madár két újabb gránátalmát pottyantott karmai közül az asztalra, aztán érdeklődve körbepillantott a konyhában, megszemlélte a sorban kirakott bájital hozzávalókat, a tűzhelyen készülő ételt kavargató megbűvölt fakanalat, majd letelepedett az egyik szék támlájára, és onnan méricskélte sokatmondó, vádló pillantásával a gyümölcsök felnyitásával vesződő Siriust. A férfi erre a kelleténél jóval erősebb mozdulattal törte ketté a gyümölcsöt, ami hatalmas reccsenéssel menten gerezdjeire szakadt, az így kiszabaduló vörös lé pedig egyenesen Sirius szemébe, arcára fröccsent.



- Ejnye, csillagom! – esett Irene egy konyharuha sarkával az arcának. Sirius egy darabig fintorogva tűrte, hogy az idős boszorkány letisztogassa bőréről a gránátvörös cseppeket, aztán elkapta vékony csuklóját, és egy cuppanós csókot nyomott a csontos, pigmentfoltos kézhátra.



A konyha ezalatt szabályosan zengett Tia egészen különös, kárörvendő dalától – amiben helyenként ugatásszerű nevetés hangjai voltak felismerhetőek…



- Tia, elég legyen! – nevetett Irene. – Nem így kell udvarolni!



A madár rögtön elhallgatott, és sértődött szárnysuhogással távozott az ablakon át.



- Kiborít ez a madár… – morogta Sirius. – Amióta Remus itt van, teljesen rám van szállva – szó szerint…



- Tetszetek neki, mindketten. – Irene nekilátott, hogy pálcájával eltüntesse az asztalterítőn éktelenkedő vörös foltokat – Olyankor produkálja így magát.



Sirius elgondolkodva figyelte a fehér anyagon fokozatosan kifakuló, majd nyomtalanul eltűnő pöttyöket.



- Ha már a tetszésnél tartunk – kezdte mintegy mellékesen –, nem figyelted véletlenül, hogy mit szólt az a mugli nő, mikor meglátott?



Irene kuncogott.



- Megakadt rajtad a szeme, az biztos – hogy a szép kis arcodon, vagy azon a vicces törülközőn, azt már nem tudom… Egyébként csinos kis hölgy volt, meg kell hagyni… – somolyogva fürkészte Sirius reakcióját. A férfi már nyitotta is a száját, hogy tisztázza a helyzetet – aztán visszacsukta. Nem tudta, hogyan fogadná Irene a tényt, hogy Remus és ő… Hogy Remus és ő, mégis mi? Semmi. Már semmi…



Felzaklatta a gondolat, ingerülten húzta maga elé a lefejtett gránátalma szemekkel teli tálat, és mazsolázni kezdett a sötétvörös húsú magokból. Szórakozottan nézte, ahogy Irene egy pálcaintéssel lekapcsolja a tüzet, majd visszahajol az üvegcse fölé, beleszór egy kevés szárított virágsziromnak tűnő halványrózsaszín valamit, aztán megkocogtatja pálcájával a fiolát, hogy felmelegítse annak tartalmát, ami lassan gomolygó, bíbor színű és meghatározhatatlan, buja, fűszeres aromájú folyadékká változott.



- Amúgy – kérdezte csámcsogva – mi lesz ez a lötty?



- Semmi olyan, amire neked szükséged lenne. És ne beszélj teli szájjal.



- Valami szerelmi bájital? – kérdezősködött tovább Sirius. – Azoknak van ilyesmi illatuk, ha jól emlékszem…



- Szerelmi bájitalt nem főzök, senkit sem köthetünk magunkhoz az akaratán kívül – jelentette ki határozottan Irene, majd rövid szünet után folytatta: – A gránátalmát önmagában is afrodiziákumként tartjuk számon, néhány összetevővel persze lehet tökéletesíteni a hatást… És mint mondtam – kivette az üvegcsét Sirius kezéből, aki az asztal fölött áthajolva, érdeklődve vizslatta a bájitalt – neked nincs rá szükséged.



- Honnan tudod? – Sirius egykedvűen huppant vissza a székre, és tovább csipegetett a gránátalma szemek közül. – Tizenhárom éve nem…



- Ugyan, csillagom – vágott közbe nevetve Irene –, lehet, hogy öreg vagyok, de a fülem még elég jó ahhoz, hogy halljam a fürdőszobából rendszeresen kiszűrődő hangokat… – Komótosan megveregette a félrenyelt magtól fulladozó Sirius hátát, és pálcájával a férfi elé hívott egy pohár vizet. –  Egyébként a nevet is tisztán érteni ám a végén...



Apró köröket rajzolt pálcájával a gránátalma szemekkel teli tál fölé, majd dudorászva figyelte, ahogy az így kinyert gyümölcslé követi pálcája ívét a levegőben, és vékony, vörös vonalként átcsörgedezik az üvegcsébe.



- Nem… – szólalt meg végül Sirius rekedten, kipirultan, köhögéstől könnybe lábadt szemekkel. – Nem zavar?



- Olyannak ismertél meg? – kérdezett vissza Irene szemrehányó éllel a hangjában. – Egyébként – tette hozzá cinkos mosollyal – nagyon szépek vagytok együtt.



- Ezt alkalomadtán Remusnak is megemlíthetnéd…



- Szerintem nem szükséges… Hagyd csak, csillagom, ne dobd ki! – szólt látva, hogy Sirius a magokat rejtő tál felé nyúl. –  Délután jön egy kis hölgy, jó lesz jósolni…



A férfi felvont szemöldökkel pislogott a táj aljára tapadt vörös héjcafatok között gubbasztó barnás-fehéres magokra.



- Ezekből akarsz jósolni?



- Persze – felelte derűsen Irene. – Pont olyan, mint a teafű vagy a kávézacc, sőt, általában még konkrétabb válaszokat is ad.



- Ilyenkor őszintén meg szoktad mondani a mugliknak, amit látsz?



Irene lezárta, és a polcra tette az elkészült bájitalt, aztán Siriushoz fordult, és rámosolygott



- A jóslás nem ilyen egyszerű dolog, csillagom. Vannak persze kérdések, amikre általában elég tiszta választ lehet adni, de azért próbálok ilyenkor is homályosan fogalmazni… Maga a látás képessége – kislányosan könnyed hangja elkomorult – az egészen más. A jóslás tanulható és kérhető bármikor, a látás… Az akaratlanul bevillanó képek, hangok zavaros, gyakran megfejthetetlen elegye. Fiatalkoromban áldásként tekintettem rá… Aztán – sóhajtott – idővel bebizonyosodott, hogy inkább átok ez…



- És ez hogy működik? – faggatta tovább Sirius. - Csak elmegy melletted valaki, ránézel, és hopp, tudod, hogy másnap mit tudom én… Baleset éri, vagy hasonló?



- Igen, valahogy úgy – felelte Irene szomorkás mosollyal – A másnapot leszámítva, persze. Dátumot sosem tudni ilyenkor... Tudod, mi fog történni, ahogy azt is, hogy nem tehetsz ellene semmit. Az elmúlt években szerencsére ritkultak az ilyen látomások – de annak idején csak vártam, rettegtem, és reménykedtem, hogy ezúttal talán tévedtem…



Sirius hosszú pillanatig szótlanul nézett rá, szürke szemiben különös fény csillogott.



- Tudom – mosolyogta Irene, és megsimogatta a karját. – Menj, szólj Remusnak, hogy kész az ebéd.





*





- Köszönöm! – Remus belekortyolt a gőzölgő italba, és megborzongott. A farkas dühösen rándult a bőre alatt.



- Sajnálom, a cukor elveszi a hatását… – Irene megsimogatta a kezét.



- Tudom – sóhajtotta, és igyekezett mosolyt erőltetni fintorba rándult vonásaira. –  Valójában már kezdem megszokni az ízét… Csak a farkas nem örül neki…



Csendben nézték a kertet, a mágiától zöldellő, buja fűrengeteget, virágzó bokrokat, a legkülönfélébb színpompás, egzotikus növényeket, amikhez hasonlót Remus soha korábban nem látott, valamint a közeli gránátalmafa narancsszínű virágai közt gubbasztó madárpárt.



- Oscerionok – felelte Irene a fel nem tett kérdésre. – Gyönyörű madarak. Roppant intelligensek és nagyon hűségesek – bár néha kifejezetten szeszélyesek tudnak lenni.



- Én úgy tudtam, azok kerülik az embereket… – jegyezte meg tűnődve Remus.



Tekintete megállapodott a tarka madarakon. Tia, a kisebb, hirtelen felröppent, vidáman cikázott a ragyogó kék égbolt alatt, aztán visszaült párja mellé és fejével kedveskedőn megbökdöste a másik nyakát. Rua nagyobb volt valamivel, élénk színű tollazata az aranysárga, narancs és zöld vidám árnyalataiban pompázott, és fémesen fénylett a napfényben. Remusnak már érkezése napján feltűnt, hogy a madár – mintha csak félne elhagyni a biztonságos otthont – sosem repül messzire a háztól, jobbára csak a kertben libbent lusta, erőtlen szárnycsapással egyik helyről a másikra.



- A háború után megcsappant a számuk – magyarázta Irene –, és eltávolodtak az emberektől – pedig korábban még levelek kézbesítésére is használták őket ezeken a vidékeken. Könnyedén megtalálnak bárkit, legalább olyan jól tájékozódnak, mint a baglyok, ráadásul sokkal gyorsabbak is náluk… Az utóbbi három évben tűntek fel újra nagy számban, mióta megszaporodtak a lethifold támadások is…



- Lethifoldok? – kapta fel a fejét Remus.



- Ó, igen – felelte sötéten Irene. – Újra felbukkantak az alattomos bestiák, egyre gyakrabban hallani eltűnéseket. Pár hete, még mielőtt ti megérkeztetek, már a ház közelében is feltűnt egy – Tiáék persze azonnal figyelmeztettek. A helyiek jósmadaraknak is nevezik őket, a legendák szerint hajdanán gyönyörű, szenvedélyes dalra fakadtak, valahányszor csak valami baj közeledtét érzékelték, előre jelezték többek között a viharokat, sőt, még a ház körül ólálkodó ragadozókat is. Az istenek azonban csakhamar megharagudtak rájuk ezért, elvették a hangjukat, és csak az a szívszorító rikoltás maradt a sajátjuk, amivel a lethifoldok közelségére figyelmeztetnek.



Úgy tűnt, Tia feladta a próbálkozást, hogy repülésre csábítsa párját, mert egyszerre fülsértő, vijjogó hangon replikázni kezdett vele, majd sértődötten berepült a házba.



- Ehhez képest Tia elég… Hangos... – jegyezte meg félmosollyal a szája szegletében Remus.



- Ha tudnád, milyen volt eleinte! Napokkal egy pusztító vihar után találtam rá, sérült szárnnyal, kiszáradva. Nem hittem volna, hogy megmarad: vad volt és bizalmatlan, szabályosan véresre csipkedte a kezemet. Ételt sem volt hajlandó elfogadni tőlem, végül csak Ruának hála sikerült elnyerni a bizalmát és megmenteni az életét. Ő még fióka korában került hozzám, hasonló körülmények között, de egy ember okozta tragédia miatt. Kivágták az erdőrészt, ahol fészkelt az anyja, csak ő maradt meg... A sérülése hamar rendbe jött, de fajtársaitól távol nőtt fel, nem mer messzire repülni a birtokról. – A madár, mintha csak megsejtette volna, hogy róla van szó, a pad háttámlájára libbent. – Hatalmas szerencse, sőt, inkább kisebb csoda, hogy így egymásra találtak ők ketten – az oscerionok egy életre választanak párt. Tia tulajdonképpen az életét köszönheti a másiknak, Rua pedig azóta próbálkozik bátrabban a repüléssel, mióta a párja noszogatja… – Rövid szünet után Remusra sandított. – Hagyj időt magatoknak. Mindkettőtöknek.



- Néha komolyan elviselhetetlen – fakadt ki a férfi. – Persze régen is az volt… Csak nem így…



Irene szelíd mosollyal nézett rá.



- Tizenkét év után visszakapta életét – egy olyan életet, ami még csak nem is hasonlít ahhoz, amire emlékezett. Szabadnak sem érezheti magát igazán, hisz továbbra sem mehet szinte sehová úgy, hogy ne kerülne veszélybe… Nehezen viseli a változást, ahogy nehezen dolgozza fel azt is, hogy már nem egy kamaszkorból épp csak kinőtt, gondtalan és felelőtlen ifjú, hanem érett, felnőtt férfi, akitől mindenki megfontolt higgadtságot várna… Élete legszebb éveit vették el tőle, nem tudott – és szerintem már nem is fog tudni igazán felnőni…



- Azt észrevettem... – morogta hosszas hallgatás után maga elé Remus, mert még mindig egyszerűbb volt csak az utolsó szavakra reagálni. – Legutóbb tizenéves korunkban próbált azzal elcsábítani, hogy egy szál semmiben flangált fel-alá a lakásban… – Szája elé kapott, és egy szempillantás alatt paprikapirosra pirult – hogy az emlékektől, vagy azoknak merész megemlítésétől, maga sem igazán tudta…



- És sikerült neki? – érdeklődött Irene könnyed hangon.



- Öhm… Igen – motyogta Remus, és zavarában még mélyebben elpirult. – Bár ruhában is sikerült volna… – tette hozzá szégyenlős kis mosollyal, majd nagyot sóhajtott. – Én csak úgy szeretnék neki segíteni…



- Segítesz. – Irene kedveskedőn megpaskolta a combját. – Higgy nekem, örül, hogy itt vagy – csak nehezen mutatja ki az érzéseit.



- Leginkább sehogy…



- Azt hiszem – kezdte elgondolkodva Irene –, bátran állíthatom, hogy elég sok embernek segítettem már az életben. A mai napig sokan jönnek vissza hálásan, és mondanak köszönetet, sorra kapom a kedves hangú leveleket… Sirius csak egyszer, alig hallhatóan mormolta el a bűvös „köszönöm” szót – de az arcra legalább olyan pipacsszínűre gyúlt, mint a tiéd az imént. Utoljára Anne szájából hallottam ilyen szépen és őszintén, mikor még kislány volt… – Irene világoskék tekintete a távolba veszett.



- Hogyan…? – kérdezte végül csendesen Remus.



- Egy rajtaütés során – fordult ismét Remus felé az idős boszorkány. – A gyilkos átok találta el.



Remus szeretett volna mondani valamit, egy „sajnálom”-ot legalább, bármennyire üresnek tetszett is a szó, de nem jött ki hang a torkán. Némán nézett Irene nagy, tiszta szemeibe. A boszorkány rámosolygott, és megszorította a kezét.



Nem szenvedett. A társait halálra kínozták a halálfalók. – Árnyék suhant át az arcán, kirajzolta bőrének mély barázdáit, melyek kislányos derűvel csillogó szemei és barátságos mosolyra álló ajkai körül voltak a legsűrűbbek, és Remus most először gondolkodott azon, milyen idős is lehet valójában ez a sokat megélt, törékeny asszony…



- Éveken keresztül vádoltam magamat miatta – csendült ismét a vékony, kortól erőtlen hang. – Hogy nem lett volna szabad elengednem, ahogy azt sem lett volna szabad hagynom, hogy az apja után ő is auror legyen… Mára már meggyőztem magam, hogy oka volt annak, hogy így történt, még ha ezt az okot valószínűleg sosem fogom megérteni. És ha a veszteséget magát nem is, azt elfogadtam, hogy a történteken nem változtathatok… Ne rágódj azon, mi lett volna, ha… Most újra együtt vagytok – és Siriusnak – még ha ő ezt valószínűleg sosem ismerné el – hatalmas szüksége van rád, és rengeteget jelent neki, hogy utána jöttél. Hogy még mindig, ennyi év után is mellette vagy…



- Gyönyörű ez a hely – sóhajtotta hosszú szünet után Remus. Ezúttal sem tudott mit felelni Irene szavaira, de érezte, hogy boszorkány nem is vár választ. – Olyan háborítatlan és békés… Szívesen maradnék én is itt örökre…



- Pár éve majdnem hazamentem – mondta Irene elmerengve. – Albus megkért, hogy menjek vissza tanítani… Mindig is kedveltem a nyüzsgést, csábító volt a gondolat, hogy újra csillogó szemű, hangoskodó és zabolátlan diákok közt lehessek. Régen azonnal átragadt rám a jókedvük, fiatalnak és életerősnek éreztem magam közöttük – végül mégis nemet mondtam.



- Miért?



- Nem tudom. Úgy éreztem, nem szabad itt hagynom ezt a helyet. – Irene elmosolyodott, majd látszólag megint hirtelen váltott. – Rég voltam ilyen boldog, mint mióta ti itt vagytok.



- Egy tömeggyilkosnak tartott szökött fegyenc és egy vérfarkas… – mondta Remus sötét, örömtelen mosollyal.



- Két nagyszerű, bátor és – csak halkan jegyzem meg – kivételesen jóképű fiatalember hatalmas szívvel és tiszteletre méltó kitartással. Ennél kellemesebb társaságról nem is álmodhatna egy ilyen öreglány, mint én…





*





Az alkonyat utolsó sugarai bíborszínűre festették a falakat.



Lapozott egyet. Majd valamivel később, mikor úgy érezte, elég idő telhetett már el az előző óta, még egyet. Lustán surrogott a papír. Remus szemei a könyv sorai helyett hosszú percek óta Sirius mozdulatait követték, aki immár a harmadik szelet süteményt tömte magába jóízűen. Régen nem volt ilyen édesszájú – ha más nem is, ez mindenképp pozitív változás…



Megmosolyogtatta a felfedezés. Szeretett volna csókot lopni azokról a telt, kókuszízű ajkakról: szerény, szégyenlős kis csók lett volna, olyan szerelmesen esetlen, mint amilyen a legelső volt… Akkor mindketten elpirultak. Jó volna megint pírt és életet csalni abba a vonzó arcba, aminek kivételesen szép, arisztokratikus vonásait bár megkeményítették a börtönévek, Remus mégis épp olyan gyönyörűnek látta, mint régen. Csak a szemei… Azokban nyoma sem volt parázsló szenvedélynek, huncut játékosságnak vagy kópés csillogásnak. Tompák voltak, és hamuszürke fellegek gomolyogtak bennük…



Sirius félretolta maga elől az üres tányért. Kézfejével megtörölte a száját, aztán felállt, ráérősen megkerülte az asztalt, és féloldalasan felült rá.



- Tudom, hogy nem olvasol. –  Ujjaik lopva érintették egymást, ahogy kivette kezéből a könyvet. – Azon gondolkodtam, mi lenne, ha este elvinnéd egy kicsit sétálni Tapmancsot. Jó kutya leszek, ígérem – tette hozzá vigyorogva.



Remus megrázta a fejét.



- Dumbledore szerint…



Sirius arcáról eltűnt a mosoly.



- Dumbledore szerint, Dumbledore szerint… – ismételte affektálva. – Képzeld, Remus, tizenkét évig kuksoltam egy sötét cellában, a saját… – elharapta a mondat végét. Egy pillanatra lehunyta a szemét, majd fejcsóválva legyintett egyet. Nem beszélt még Azkabanról, mióta újra együtt voltak – és Remus elfogadta, hogy talán soha nem is fog. A Black-büszkeség ritkán engedett bárkit is belátni a lezser nemtörődömség és rosszfiús félmosolyok maszkja mögé. Ő pedig nem kérdezett.



-  Kicsit – folytatta Sirius gúnyosan – nehéz kiélvezni a visszanyert szabadságot úgy, hogy közben nem mehetek sehová – még itt sem, ahol mellesleg kutya sem ismer… Mi lesz, ha majd hazamegyünk? Bezártok anyámék házába…?!



- Ha az kell ahhoz, hogy biztonságban legyél…



Sirius ingerülten felpattant.



- Ne gyere nekem folyton ezzel a…



- Halkabban! – szólt közbe Remus, a nappali ajtajára pillantva. Tompa léptek neszei és beszélgetés hallatszott odaátról, majd megnyikordult a bejárati ajtó.



- Élni akarok végre, Remus! – folytatta Sirius még nagyobb hangerővel. – Persze neked nyilván nehéz ezt megérteni…



- Megértem – felelte csendesen Remus. – De neked is meg kell értened, hogy sok minden megváltozott azalatt a tizenkét év alatt…



- Szerinted erre magamtól nem jöttem rá?!



 - De, Sirius, tudom, hogy rájöttél. Épp ezt szerettem volna mondani egyébként, ha nem szakítasz félbe… És azt is tudom, hogy miattam jöttél rá, aznap, amikor megérkeztem ide. – Sirius hirtelen elfordította a fejét, és kibámult az ablakon. Remus tovább beszélt: – Azt hiszem, én valahol talán sejtem, mit érezhetsz most, szóval ha szeretnél róla beszélni…



- Jól vagyok, Remus – vágott közbe Sirius emelt hangon, kitartóan fixírozva az ablak előtti hibiszkuszbokor mályvaszínű virágait. – Csak az zavar, hogy úgy aggódtok miattam, mintha egy megháborodott, lelki sérült nyomorék lennék, akit mindentől óvni és félteni kell…



- Rendben – sóhajtotta Remus. – Akkor mindössze azt kérem, hogy egyelőre próbálj megelégedni azzal, ami van és… És próbálj meg így élni



Éles csattanás és csörrenés törte meg a feszült csendet. Remus először azt hitte, Sirius vágott valamit a földhöz dühében – de a férfi ugyanolyan kérdőn pislogott rá. Aztán egy szempillantás alatt elsápadt, és hatalmas léptekkel a nappali felé indult. Remus elkapta a karját.



- Várj, előbb hadd nézzem meg én, hogy… 



Sirius szikrázó tekintetét látva villámgyorsan lefejtette ujjait a vékony csuklóról, és a követte a varázslót a másik szobába.



- Mi történt? – Sirius az asztal mellett álló Irene-hez sietett, és a kanapéhoz vezette a boszorkányt. Az idős asszonynak falfehér volt az arca és finoman remegtek az ujjai.



- Mi történt? – ismételte türelmetlenül Sirius.



- A hölgy, aki az imént ment el – fogott bele Irene csendesen –, leendő házasságáról kérdezett. Egyszerű, hétköznapi dolgok érdekelték, hűség, gyermekáldás – illetve, hogy várható-e bármi kellemetlen esemény az esküvőjük napján, augusztus tizenötödikén…



- És?



Irene válasz helyett oldalra pillantott, és Remus csak most vette észre a földön heverő, három darabba tört fehér tálat. Lehajolt, hogy felvegye – aztán megakadt kezében a legnagyobb porcelán darab. Hitetlenkedve bámulta a tál aljára tapadt, pirosas magvak kuszaságából lassan kirajzolódó mintát: egy kígyót… és egy koponyát.



Érezte, ahogy Sirius érdeklődve odahajol mellé, majd a hozzásimuló test enyhén összerezzent. Kifürkészhetetlen volt a tekintete, csak a gondráncok mélyültek el két szemöldöke között, egy apró izom rándult a szeme a sarkában, és az ádámcsutkája ugrott árulkodón hatalmasat. Aztán egyszerre gúnyos, lekezelő kifejezés jelent meg az arcán.



- És mit mondtál neki? – fordult Irene-hez. – Egyenek sok gránátalmát, hogy kellemesen teljen a nászéjszaka? 



Sirius nevetett. Kurta, erőltetett nevetés volt, érdesen zengett a mozdulatlan csendben. Majd, mivel nem érkezett válasz a kérdésére, leült Irene mellé, bátorítóan megsimogatta az idős asszony karját, és könnyednek szánt hangon újra megszólalt:



- Fogalmam sincs, mit láttok, ami ennyire megrémít titeket – de ha már itt tartunk, megjósolhatnád nekem, hogy ki nyeri a Kviddics Világkupa döntőjét – ha jól tudom, aznap lesz a meccs… Tényleg, vajon kutyákat is beengednek?



Irene még csak el sem mosolyodott. Némán, tőle szokatlanul zárkózott arccal merült el gondolataiban, vagy talán emlékeiben. Remus tanácstalanul hallgatott. Siriust figyelte, akinek keze lassan ökölbe szorult, vékony karján megfeszültek és kidagadtak az inak, majd felpattant, dübörgő léptekkel átvágott a szobán, és háttal az elsötétített ablaknak dőlt.



Irene fásult pillantással követte a férfit – a következő másodpercben azonban Remus riadtan látta, ahogy a boszorkány tekintete előbb elhomályosul, majd a lehetetlenül kék íriszek egy villanásnyi időre a szemhéjak alá fordulnak…



- Gyere el a függönytől! – fátyolos, hátborzongatóan idegen hangon szólt Siriusra. A férfi értetlenkedve pislogott rá.



- Gyere el a függönytől, csillagom! – ismételte Irene zaklatottan, de immár a kedves, jól ismert hangján. Közben megpróbált felállni, a hirtelen mozdulattól azonban hatalmasat roppantak térdének idős ízületei, és erőtlenül hanyatlott vissza a kanapéra. Remus azonnal felé lépett, de Sirius még így is gyorsabb volt: letérdelt a földre, és tenyerébe fogta az öreg, ráncos kezeket.



- Jól vagy? – Ugyanaz az őszinte, szerető féltés csendült a hangjában, amit Remus oly sokszor hallott régen, a borzalmas átváltozásokat követő fájdalmas reggeleken.



- Igen – felelte Irene halk, erőtlen hangon. – Csak… Csak ígérd meg nekem, hogy nem csinálsz semmi meggondolatlanságot, és megpróbálsz vigyázni magadra…



- Biztos, hogy jól vagy? – Sirius eleresztette füle mellett a rá vonatkozó részeket.



- Biztos. Semmi baj, csillagom – Irene ajkain szomorkás mosoly jelent meg, aztán megpaskolta Sirius arcát. – Borotválkozz meg…



Ebben a pillanatban hangos szárnysuhogással Tia libbent be a szobába, és éles hangon csipogva a bejárati ajtó előtt kezdett körözni.



- Gyorsan a konyhába, jön valaki! – Alighogy kiejtette Irene az utolsó szót, halk pukkanás, majd közeledő léptek tompa dobbanásai hallatszottak odakintről, a következő másodpercben pedig már kopogtattak is.



Remus visszarángatta Siriust a másik helyiségbe. A madár jelzéséből és Irene reakciójából arra következtetett, hogy nem szokványos látogatójuk érkezett… Hallgatták, ahogy kinyílik az ajtó, majd mély, ismeretlen férfihang zengte be a kis nappalit, és hamarosan már a szavait és értették:



- Köszönöm, jól vagyunk mind… Öhm, Irene, nincs véletlenül…. vendéged?



- Ó, dehogynem… Remus, kedvesem – kiáltott a boszorkány –, gyere csak be bátran! És hozz három csészét és a teásdobozt is, kérlek!



- Semmi ostobaság, Sirius – mondta Remus fojtott hangon, miközben pálcájával magához hívta a teás tálcát. – Itt maradsz. Csendben. És – tette hozzá bizonytalanul – talán jobb lenne, ha átváltoznál…



- Nyugi, Remus… – A Sirius ajkain játszó mosoly nem sok jót ígért. – Vigyázok magamra.



Remus nyugtalanul zárta be maga mögött az ajtót.





*





A nappali közepén egy magas, napbarnított bőrű férfi állt. Rövidnadrágot, hozzá élnénk színű, mintás inget viselt, hosszú, szőkés haját tarkóján laza lófarokba fogva hordta, és első ránézésre akár egyszerű, meglehetősen rossz stílusérzékű muglinak is tűnhetett volna – ha nem dudorodik jól láthatóan egy varázspálca a zsebében.



- Ő itt Andrew Griffin, a Minisztérium Varázslény-Felügyeleti Főosztályáról – mutatta be Irene a látogatót. –  Lassan egy éve, hogy felém se nézett – tette hozzá barátságos dorgálással.



- Sajnálom – felelte a férfi bűnbánó mosollyal. – Pár hónapra visszamentem Angliába, aztán a környező szigeteken voltam szolgálatban… Remus John Lupin? – fordult hirtelen Remus felé.



- Igen.



- Kérem a pálcáját!



- Ugyan, Andy! – szólt rá élesen Irene, a férfi azonban rá sem hederített. Merőn fürkészte Remus vonásait, miközben várakozón felé nyújtotta a tenyerét. Remus vonakodva adta át a pálcáját, aztán egy gombóccal a torkában figyelte, ahogy a férfi elmormol egy varázsigét, majd lassan bólint, miközben ajkai némán formázzák a pálca végén kibukkanó cetlin olvasható szavakat: „tíz és egynegyed hüvelyk, ciprusfa, egyszarvúszőr mag*”. Remus a pálca után nyúlt, de úgy tűnt, a varázslónak egyelőre esze ágában sincs visszaadnia. 



- Anyja neve? - szegezte neki a kérdést.



- Hope Howell* - felelte higgadtan.



- Hány éves korában és kitől kapta a harapást?



- Elég legyen! – csattant fel Irene, de Remus egy pillantással megnyugtatta. Került ő már ennél sokkal kellemetlenebb helyzetekbe is…



- Semmi baj... – mondta csendesen, majd a férfire nézett – Négy* éves voltam, mikor Fenrir Greyback rám támadt.



A varázsló szemöldöke között lassan kisimult a ránc.



- Rendben van. A nyilvántartás alapján július hatodikán, délelőtt tíz óra három perckor érkezett, zsupszkulccsal, vakációra. Így van? – Megvárta, míg Remus bólint, aztán folytatta. – A holnap esti teliholdra való tekintettel kénytelen vagyok…



- A farkasölőfű-főzetről én gondoskodom – szólt közbe Irene türelmetlenül.



- Rendben – mondta ismét a férfi, és végre visszaadta Remusnak a pálcáját. Aztán, mintha mi sem történt volna, barátságosan kezet nyújtott. – Elnézést a kellemetlenségért, ez is a munkám része. Sajnos manapság nem árt az óvatosság… – Nagyot sóhajtva foglalt helyet az egyik fotelban.



Irene megpöccintette pálcájával a teáskannát – abban azonnal bugyogni kezdett a forró víz.



- Mentatea, mint régen?



- Öhm, igen… – felelte szórakozottan a férfi. Tekintete idegesen pásztázta a szobát, mintha keresne valamit – vagy valakit.



- Remus, kedvesem?



- Nekem is jó lesz, köszönöm…



Újabb pálcaintést követően Irene kitöltötte a gőzölgő teát a csészékbe, majd a vendéghez fordult:



- Minek köszönhetjük ezt a váratlan látogatást? – kérdezte közvetlen, barátságos hangon. Szemei azonban egy leheletnyit összeszűkültek, amitől Remusnak olyan érzése támadt, mintha a boszorkány a másik fejébe igyekezne belátni…



- Öhm, igen, igen… Nem árt, ha rögtön a lényegre térek… – kezdte a férfi, és a táskájába nyúlt. - Irene, kérlek, nézd meg ezeket… – tolta eléjük a dossziét. Az idős boszorkány érdeklődve lapozta fel, és olvasgatni kezdte a mugli számítógéppel írt sorokat. Remus ezalatt a szemben ülő férfit figyelte, akinek mélyen ülő, sötétbarna szemei továbbra is gyanakvón cikázta ide-oda a szobában, miközben fáradt hangon tovább beszélt: – Mugli rendőrségi dokumentumok, jelentések, jegyzőkönyvek – magyarázta – egyre nyugtalanítóbb eltűnésekről kapunk híreket. Pár napja az egyik szomszédos szigeten egy teljes mugli családnak veszett nyoma: este még látták őket bemenni a bungalóba, reggel üres volt az ágyuk… – a férfi gondterhelten felsóhajtott, és belekortyolt a teába.



- Lethifoldok – mondta egyszerűen Irene. Becsukta a dossziét, és Andrew-ra emelte átható tekintetét. – Feltételezem, ez a minisztériumnak sem újdonság.



A varázsló szólásra nyitotta a száját – aztán meggondolta magát, és becsukta. Úgy tűnt, mintha latolgatná magában, megemlítsen-e még valamit, végül ölébe vette a hátizsákot, kotorászott egy darabig, majd újabb mappát húzott elő.



- Ezek itt fényképek – adta Irene kezébe. – Óvatosan! Elég megrázóak is akadnak közöttük…



Remus végre levette pillantását a férfiról, és Irene-nal közösen nézegetni kezdte a képeket: üres ágyak gyűrött ágyneművel, levert asztali lámpák – a következő fotón pedig üveges tekintettel a semmibe révedő, szétroncsolt emberi tetem…

Irene behunyta a szemét, és remegő ujjakkal csúsztatta az asztalra a becsukott mappát. Tia erre odaröppent hozzájuk, szemrehányóan nézett az idegen férfira, majd leült Irene mellé a kanapé karfájára, és kedveskedőn nekidöntötte fejét gazdája karjának. Az asszony mosolyogva simogatta meg.



- Ez már a negyedik ilyen eset mostanában – törte meg a csendet Andrew. – Elképzelésünk sincs, hogy ezek…



- Lethifoldok – ismételte Irene. Erőtlen, de nyugodt volt a hangja, és ismét a vendégre szegezte tekintetét.



- A lethifoldok – kezdte bizonytalanul a férfi – általában nem hagynak nyomot maguk után, teljesen eltüntetik az áldozatukat…



- Kivéve, ha nem éhségből, hanem kedvtelésből ölnek. A háború utolsó évében, mikor idekerültem, gyakori volt az ilyen eset. Gondolom, a minisztérium még őrzi az aktákat.



- De mégis mit jelenthet ez?! – Andrew elkeseredetten fakadt ki.



- Változást – felelte Irene hosszú csend után. – A lethifoldok megérzik a változást, főként ha az nekik, és a hozzájuk hasonló sötét teremtményeknek kedves. Izgatottak lesznek, és szaporodnak…



- Mégis miféle – nem fejezhette be a kérdést, mert ebben a pillanatban éles, panaszos kiáltás hangzott fel odakintről. Mindnyájan összerezzentek, Tia azonnal szárnyra kapott, és kirepült párjához.



- Csak nem…



- Nem, nem lethifoldok – vágott közbe Irene. Nyugodt volt az arca, de hangjában bújtatott feszültség csendült. – Ahhoz még korán van, és azokat egyébként sem így jelzik a madarak... Remus, kedvesem, menj és nézd meg kérlek, mi a helyzet odakint. Andy, te nyugodtan ülj csak vissza…



Egy villanás volt az egész: alighogy Remus felállt, a minisztériumi varázsló egy ugrással előtte termett, és mellkasának szegezte a pálcáját.



- Nem csak a lethifoldok miatt vagyok itt – hadarta zaklatottan, és Remus sejtette, hogy csupán az Irene iránti tisztelet az, ami magyarázkodásra kényszeríti.



- Gondoltam – felelte Irene megfejthetetlen kis mosollyal, és hátradőlve kortyolgatni kezdte a teáját. – Mesélj, fiam, bátran, hallgatunk.



A kertből ismét felhangzott a sürgető rikoltás, és mindketten tettek egy óvatos lépést a hátsó ajtó felé.



- Egy… Egy mugli turista, aki ma a házadban járt, felismerni vélte Sirius Blacket.



Remusnak görcsösen összerándult a gyomra, Irene ellenben derűs nyugalommal, őszinte csodálkozást színlelve érdeklődött tovább:



- Sirius Blacket? Ejnye, hát még mindig nem sikerült elfogni?



- A személyleírás alapján – folytatta a férfi némi bizonytalansággal a hangjában, pálcáját továbbra is Remus mellkasának szorítva – egy magas, szikár férfit látott, sápadt, beesett arccal, és sötét hajjal… De a hajszínt leszámítva – sandított tétován Remusra – tulajdonképpen akár…



Hirtelen Tia rontott be a szobába, és Remus ingét türelmetlenül csipkedve rángatni kezdte őt a kert felé. A konyhába érve aztán kemény ütést érzett az oldalán, ahogy Andrew egy határozott mozdulattal maga mögé utasította, hogy elsőként léphessen ki a kertbe. A férfi magasba emelte a pálcáját, elmormolt egy varázsigét – és várt. Nem történt semmi. Aztán a ház felé fordulva tompán szikrázni kezdett a pálca…



- Ki van még a házban?! – ordította. Félrelökte Remust az útból, és egyre nagyobb fénnyel izzó pálcáját követve, berontott a házba. Végigszáguldott a szűk folyosón, egyetlen pálcasuhintással feltépte a kis hálószoba ajtaját – és a nyomában loholó Remus szabályosan beleütközött a hátába, ahogy hirtelen megtorpant a küszöbön. Földbe gyökerezett lábbal, pálcáját maga előtt tartva, megzavarodva pislogott a Sirius ágyán kényelmesen terpeszkedő Csikócsőrre… Az álmából felkeltett, bosszús hippogriffen kívül mindössze egy bőrönd, és néhány szétszórt ruhadarab hevert a másik ágyon – külső szemlélő számára semmi jel sem utalt rá, hogy szobában két ember lakik…



Remus rémülten pillantott össze az utánuk csoszogó Irene-nal – Sirius eltűnt. Azt jelezték a madarak…





*





Képtelenül tiszta volt az ég. Kacéran hunyorgó csillagok pöttyözték a tintakék vásznat, és a majdnem teli hold kaján izgalommal vigyorgott köztük.



A farkas kéjesen nyújtózott a bőre alatt.



Lassan egy órája, hogy maga mögött hagyta a néptelen partokat, magányos, bambusztetős házakat, és az előtte két-három méterre repkedő Tia nyomában egyenest a sziget egyetlen városának muglik által leginkább felkapott negyede felé tartott.



Görcsösen markolászta a zsebében rejtőző pálcát, és közben igyekezett nem belegondolni, milyen nevetséges és főként feltűnő látványt nyújthat egy izgatottan repkedő, tarka madarat követve az idegen országbeli éjszakai élet szabadságát élvező mugliktól hemzsegő utcákon.

Párás és nehéz volt a levegő. Vezetékek sisteregtek a magasban, elsuhanó autólámpák villództak, és tompa dübörgés lüktetett a fülében egy-egy szórakozóhely előtt elhaladva. A sarkon csókolózó párnak fanyar verejtékszaga volt. Holdsáp feszülten mocorgott odabent.



Tia végül bekanyarodott egy sötét mellékutcába, és lassú szárnycsapásokkal lebegett egy lepusztult lebuj bejárata előtt. R nyelt egy nagyot.



- Köszönöm, Tia! – távoli és rekedt volt a hangja, a madár aggódva pislogott rá. – Rendben leszünk. Menj vissza, és vigyázz Irene-ra!



Az okos, aranyszínű szemek továbbra is kétkedve vizslatták, mire Remus magára erőltetett egy biztatónak szánt mosolyt. A madár odaröppent hozzá, barátságosan megcsipkedte a fülét, majd felrepült, és egy szempillantás alatt beleolvadt az éjszakába.



Remus lenyomta a kilincset.



Alkohol, cigaretta és emberi verejték testes, émelyítő elegye csapta meg az orrát. A szürkén gomolygó dohányfüsttől kapart a torka, a pult körül izzó neonfények bántották a szemét. Üvegek nyaka koccant poharak szájához, csobogva töltötték beléjük a karcos szagú italt, emberek kiabáltak, nevetgéltek, beszélgettek, csókok csattantak és valahol egy pofon is. Székek nyikorogtak, asztallábak csikordultak a karcos padlón. A zenegépből ’80-as évekbeli glam metal sláger dobhártyaszaggatóan éles gitárszólója ordított.



A farkas dühösen felmordult. Csendet akart. Feszült, élveteg várakozással teli csendet, ahol hallani a kapkodó lélegzetet, a gyorsuló szívverést, az artériákban zubogó vér moraját… De mást is akart: a társát. Holdsáp szerette Tapmancsot – és vele Siriust is. Igazi, büszke nagyvad volt, erős, féktelen és impozáns, és Holdsápnak szüksége volt rá. Néha talán még jobban is mint, mint neki, Remusnak…



Kétségbeesetten kutatta a rövid, ébenfekete tincsek keretezte szépmetszésű arcot az átláthatatlan embertömegben – és Holdsáp alig öt másodperc alatt meg is találta. A varázsló kifejezéstelen tekintettel meredt az üres pohár alján vacogó jégkockákra.



Remus rögtön elindult felé - ekkor azonban valaki megragadta a csuklóját, és finoman végigsimított az alkarján. Puhák és nyirkosak voltak az ujjak, a lepattogzott vörös körömlakk alatt vékony csíkban feketéllett a kosz. Szex és olcsó parfüm szaga kúszott az orrába. A farkas ellenkezőn acsargott az elméjében, vadállatias dühbe torzítva arcának szelíd vonásait.



Lassan fordult az alacsony, sovány nő – nem is nő volt, inkább még csak lány – felé, vonakodva vette le tekintetét a pultnál üldögélő Sirius széles vállairól, és az erősen sminkelt, mandulavágású szemekbe nézett. A lány arcáról leolvadt a műmosoly. Rémülten húzódott el tőle, hogy a következő pillanatban hamis csábításra visszarendezett vonásokkal egy másik turistának tűnő férfihoz lépjen.



Remus továbbindult a pult felé. Izmai bizseregve feszültek, akár az ugrásra ragadozónak - farkas pedig egyszerre szűkölt és vicsorgott odabent, ahogy szembesült „zsákmánya” hiányával: Sirius nem volt sehol. A füstös helyiségben épp csak egy leheletnyi keringett a bőréről felszálló pézsma és szantálfa aromából, amit a többi ember bűze sem tudott elnyomni. Holdsáp szagot fogott. Villanásnyi képek követték egymást.



Remus érezte, ahogy durván félrelöki a körülötte állókat, hallotta a káromkodást, szitkozódást a nyomában, majd feltépett egy ajtót a helyiség másik végében. Újra szabad levegő tolult a tüdejébe – és az ő csodás illata, ami most rothadó szemét és maró vizelet szagával keveredett.



Aztán végre meglátta őt. Ott állt, háttal az összehányt falnak dőlve. Hátravetette a fejét, a sápadt holdfény fakóezüsttel rajzolta kis állkapcsának szögletes ívét, arcának hibátlan vonásait, ajkainak és lehunyt szemhéjainak apró rezzenéseit a testén végigbizsergő kéj nyomán. Az egész látvány mocskos volt. És átkozottul gyönyörű.



- Mi a fenét művelsz?!



Hosszú, vékonyszálú tincsekbe markolva taszította el a földön térdelő kurvát. Sirius szórakozottan figyelte, ahogy indulattól remegő ujjakkal a fenyegetőző nő felé dob valamennyi mugli bankjegyet. Az mohón felkapkodta a pénzt, majd ahogy megértette a helyzetet, megvető pillantással hagyta őket magukra. Egy utolsó szajha is lenézte őket, mert… Mert szeretik egymást. Remus egyszerre tudott volna sírni, ordítani és kacagni elkeseredett dühében.



- Hogy jutott az eszedbe ekkora hülyeség?! – Siriushoz lépett, és elkezdte visszarángatni rá a farmert.



- Te… Te mondtad, hogy tanuljak meg így élni… – dünnyögte Sirius. Színtelen hangjából és tompán csillogó tekintetéből ítélve borzalmasan leitta magát. Remus remegett a dühtől.



- Az a Sirius Black, akit én ismertem, sosem süllyedt volna idáig, hogy… – Egyszerre hördültek fel, ahogy Sirius megragadta, és ölére szorította a kezét.



Remus nem emlékezett, mikor csókolóztak utoljára ilyen heves és vad odaadással, mikor mindketten csak adni akartak, nyers, erőszakos szenvedéllyel egyszerre odaadni tizenhárom év fájdalommal, dühvel és csillapíthatatlan vágyakozással teli szerelmét.



Sirius izmai egy pillanatra megfeszültek, és Remus belekuncogott a csókba, ahogy megérezte kezén szerelme forró magját. Tovább simogatta, közben arcát, állát csókolta. A farkas sóváran dörgölőzött a bőréhez.



- Olyan… Buta… Vagy… – lehelte egyesével a szavakat. – Soha… Soha többet ne csinálj ilyet…



- Nyugi, nem dugtam volna meg. A legkevésbé sem hiányzik pár lapostetű most, hogy végre megszabadultam a bolháktól…



Remus nevetett. Nem tudta, min, leginkább talán mindenen, mert egyszerre megint minden olyan jó volt. Sirius forró, hozzásimuló teste, lustán cirógató tenyere a derekán, bőrének mély, fűszeres illata… Holdsáp elégedetten dorombolt odabent.



- Gyönyörű vagy…



Sirius ködös tekintettel igyekezett az arcára fókuszálni.



- Tudod – lassan, vontatottan beszélt – régen, mikor besétáltam egy ilyen helyre, szinte mindenki felém fordult… Nők és férfiak is… Most…



- Most – vágott közbe Remus. Nem gondolkodott a szavakon, csak elmormolta, ami éppen, lustán-boldogan az eszébe jutott, apró csókokkal hintve közben Sirius bőrét. – Most minden más és nehéz, tudom… De meg fogod szokni, el fogod tudni fogadni, és minden rendben lesz…



Sirius rámosolyogott. Volt valami sötét és idegen abban a mosolyban, és Remus megborzongott. Aztán már lehunyt szemmel kuncogott, ahogy szerelme lassan végigcsókolta a nyakát, majd fülcimpáját majszolgatva érzékborzolóan rekedtes hangon a fülébe súgta:



- Vicces, hogy pont te beszélsz nekem elfogadásról…



Nagyot csattant a pofon.



Remus döbbenten nézte a tenyerét: millió tűszúrásként bizsergett bőrén az előbbi ütés. Soha nem ütött még meg senkit. Sirius volt az első. Ebben is.



Sirius alkoholpárás tekintetében meglepettséggel és értetlenséggel vegyes elismerés tükröződött, ahogy óvatosan megtapogatta felrepedt ajkát. Vérzett.



Holdsáp éhesen simult a bőréhez, és Remus lehunyta a szemét pár másodpercre, mielőtt szerelme kezéért nyúlt.



- Gyere, menjünk innen… - mondta csendesen, és a férfi – legnagyobb meglepetésére – engedelmes kutyaként követte. Észre sem vették, ahogy ujjaik lassan egymásba kulcsolódtak.





*





Rég maguk mögött hagyták a város fényeit, és a távolban már kirajzolódtak a part menti kis házak körvonalai, mikor Sirius váratlanul megtorpant. Némán, kifürkészhetetlen arccal bámulta a fodrozódó tenger tükrén megtörő holdsugarakat, majd hirtelen megszólalt:



- Aznap láttam utoljára a Sötét Jegyet. Úton Jamesék háza felé – már akkor tudtam…



Remus megszorította a kezét.



- Mikor először ránéztem Harryre – folytatta Sirius rekedt, vontatott hangon –, egy pillanatra azt hittem… – Elharapta a mondat végét, és megrázta a fejét.



- Nem a te hibád – mondta csendesen Remus.



- Hol rontottuk el, Remus? – fordult felé hirtelen.



- Nem tudom, Sirius… Nem tudom… – sóhajtotta, és magához ölelte a férfit.   



Sirius úgy dőlt a karjaiba, mint egy rongybaba – egy csontsovány, ugyanakkor meglepően nehéz rongybaba. Remus megtántorodott a nem várt súly alatt, a következő pillanatban pedig már a puha homokban feküdtek – egymáson, összegabalyodott végtagokkal.



Remus kuncogva igyekezett feltápászkodni, Sirius azonban megragadta a derekát. Durván és kétségbeesetten húzta vissza magához, mellkasába fúrta a fejét – ő pedig szótlanul ringatta és simogatta azt az összetört, erős testet, és úgy tett, mintha nem érezné az ingének könnyű anyagát átitató nedvességet. Úgy tett akkor is, mikor megkapták a hírt, hogy Regulust megölték. Aznap este Sirius a hasára fordította – ritkán tett ilyet, szerette nézni az arcát közben –, és ő elszorult torokkal, tehetetlenül számolta a csigolyáin végiggördülő könnycseppeket. Nem szólt róla.



Lehunyta a szemét, és állát párja fejére támasztva várta, hogy a bőrébe maró ujjak görcsös szorítása enyhüljön, hogy szerelme némán ziháló lélegzetvétele lassan lecsillapodjon. Nem tudta, mennyi idő telhetett el így – percek, vagy talán órák –, mikor egyszerre különös, földöntúli hang ütötte meg a fülét. Egy pillanatra azt hitte, a szél támadt fel ilyen szívszaggató sikoltással, de a rájuk nehezedő fülledt, párás légtömeg meg se rezzent – a hang ellenben egyre erősödött. Lassan nyitotta ki a szemét, és beletelt egy kis időbe, míg felismerte a fölöttük köröző zöld-narancs színű madarat – ezzel egyidejűleg pedig megpillantotta a holdfényben úszó homokban feléjük kúszó koromfekete árnyakat.



Gondolkodás nélkül kapott a pálcájáért:



- Expecto patronum!



A pálca végéből kiszökkenő nagy, ezüstös kutya fenyegető morgással zavarta szét a köréjük gyülekező lethifoldokat, aztán vidám csaholással üdvözölte rég nem látott gazdáját – tizenhárom éve nem idézett meg inkarnálódott patrónust…



Sirius fészkelődött egy kicsit az ölében, és motyogott valamit álmában, ami leginkább „Holdsáp”-nak hangzott. Remus megcirógatta az arcát, közben pedig elsuttogott egy köszönömöt a kecsesen leereszkedő madárnak, akihez szélsebesen közeledő, lángvörös foltként csatlakozott ekkor párja is.



Tia úgy meresztgette aranyszínű szemeit a homokban heverő kettősükre, mintha gondolkodna valamin – aztán izgatott csicsergéssel a tenger felé repült. Sirius ébredezni kezdett a hangra. Hatalmasat sóhajtva nyújtózott egyet, majd kótyagos tekintettel pislogott rájuk.



- Hát te, nagyfiú? – fordult csodálkozva a madár felé. – Ilyen messze otthonról?



Rua kitárta hatalmas szárnyait, büszkén a magasba röppent, tartott egy kis repülési bemutatót a fejük fölött, aztán újra leszáll melléjük. Sirius megsimogatta a fejét, majd lassan, szinte félve Remusra pillantott:



- Remus, én…



- Holnap éjjel telihold – vágott közbe sietve. – Tudod, Tapmancs, a főzetnek köszönhetően lényegében csak egy egyszerű, könnyen kordában tartható farkas vagyok, a szigeten pedig elég sok a felfedeznivaló – persze távol a várostól. Mit szólnál, ha...



- Holdsáp és Tapmancs újra együtt? – vonta fel a szemöldökét Sirius.



- Valahogy úgy – bólintott Remus. majd nem törődve a vér és alkohol kesernyés aromájával, hosszú percekig ízlelgette szerelme ajkait – egészen addig, míg Sirius a nyakába zúduló, józanítónak szánt jéghideg víztől szitkozódva el nem rántotta a fejét.



- Kösz, Tia, már ébren vagyok… – morogta.



A madár elégedetten repkedett felettük, szokásos, ugatós nevetést utánzó hangos csivitelésével – és egy hatalmas kagylóhéjjal a karmai között, melyről apró cseppekben még mindig csöpögött a víz.



Remus nevetve segítette fel bosszankodó kedvesét a puha homokból, aztán a két, boldogan repdeső madár nyomában elindultak a ház felé.





*





Az ablak előtti pálmaleveleken keresztül beszűrődő fény bágyadt aranysárgára festette a falakat. Remus belefúrta fejét a puha takaróba, és ábrándos kis mosollyal szívta magába szeretkezésük buja illatát. Lustán fészkelődni kezdett, hogy hátát szorosabban préselje szerelme mellkasához. A meleg, bársonyos bőrfelület azonban sehogy sem akart közelebb jönni, így nagy nehezen megfordult – és csalódottan szembesült a ténnyel, hogy az összetolt ágyak másik fele üres.



Tizenhárom éven át ébredt magányosan minden egyes reggel, az elmúlt négy, egymás karjaiban töltött éjszaka után most mégis csüggedten, lebiggyesztett ajkakkal cirógatta az ágynemű gyűrődéseit ott, ahol pár órával ezelőtt még Sirius feküdt alatta kipirult arccal, lehunyt szemekkel, mély, dorombolásszerű morgást hallatva. Remus elmosolyodott a közeli emléktől.



Megszokta, hogy ő ébred korábban, és olyankor szerette hosszan, ráérősen, gyönyörködő imádattal nézni, ahogy Sirius alszik. Már négy éjszaka, hogy nem kiabált álmában, hogy görcsösen összekucorodott magzatpóz helyett újra azokban a mulatságos, lehetetlenül kitekeredett testhelyzetekben aludt. Néha még védekezőn megrándult egy-egy izma, megrezzentek a szempillái, és zaklatottan nyöszörgött – de azonnal kisimultak a vonásai, ahogy megérezte arcán párja könnyű, megnyugtató érintését.



Remus nagyot sóhajtva kelt ki az ágyból, öltözés közben szórakozottan simított végig a nyakán, hasán, combjain és testének legváltozatosabb pontjain vöröslő harapásnyomokon. Az apró, szenvedélyszínű foltok mellett megfakultak és eljelentéktelenedtek a pár nappal korábbi telihold nyomai. Egyébként is ez volt az elmúlt majd’ tizenöt év legkellemesebb átváltozása…



A konyhába lépve elmormolt egy rekedtes „Jó reggelt!”-et – aztán megtorpant, és elkerekedett szemekkel bámulta a szétszórt edényekkel, összetört tojásokkal, kiömlött liszttel, cukorral és egyéb hozzávalókkal borított csatateret, amivé a máskor ragyogóan tiszta és rendezett kis helyiség változott. Irene jókedvűen kortyolgatott egy csésze teát, és a széktámláján ücsörgő Ruával és Tiával egyetemben, derűs érdeklődéssel figyelte a konyhapultnál tanácstalanul álldogáló Siriust – majd lassan a küszöbön nem kevésbé dermedten ácsorgó Remus felé fordult.



- Jó reggelt, kedvesem! Hogy aludtál? – köszöntötte barátságos mosollyal, és miután kihúzta és megpaskolta a maga melletti széket, pálcájával az asztalon lévő tenyérnyi szabad felületre navigált egy tál zabkását. Remus a székhez botorkált, leült, és gépiesen kanalazni kezdte reggelijét.



Sirius közben vetett egy komor pillantást felé, biccentett, majd halántékát megdörzsölve, gondterhelten tanulmányozta tovább az előtte fekvő, megsárgult papírfecnit.



 - Öhm… – kezdte tétován Remus. – Mi készül?



Sirius bizonytalanul, már-már kétségbeesetten nézett végig az asztalon és konyhapulton díszelgő romhalmazon, de Irene készségesen kisegítette a válaszadásban:



- Torta. A keresztfiának hamarosan itt a születésnapja… – Remusra sandított, és mintha olvasott volna a gondolataiban, vidáman hozzátette – Hagyd csak, kedvesem, reggelizz nyugodtan. Majd szól, ha kell neki segítség.



Sirius érthetetlenül morgott valamit, miközben egy tojás feltörésével vesződött. Először csak óvatosan kocogtatta a tál pereméhez, másodjára kicsit erősebben, de így is alig repedt meg a héja. Harmadjára már akkora lendülettel csapta hozzá, hogy szerencsétlen tojás menten ripityára tört, és Sirius tenyeréből egyenesen az asztalterítőre folyt. Elmormolt egy káromkodást.



- Mióta csinálja… Ezt? – tudakolta csendesen Remus.



- Én öt óra körül keltem – felelte Irene mosolyogva –, akkor már idekint volt, és elmélyülten keresgélt a receptjeim között… Folytasd, csillagom, mi csak beszélgetünk! Annyit – fordult ismét Remushoz – végül engedett, hogy segítsek neki választani, ezt leszámítva ragaszkodott hozzá, hogy mindent egyedül csináljon… Mérhetetlenül makacs, és – tette hozzá kuncogva – meglepően ügyetlen a konyhában…



Remus tekintete egy másodperce összeakadt Siriuséval, aki szemöldökét emelgetve megeresztett felé egy sokatmondó, féloldalas kis vigyort. Remus emlékezetébe azonnal bevillant pár képkocka a múltból, melyek alapján párja konyhapult körüli teljesítményét sokféle jelzővel illette volna, de ügyetlennel a legkevésbé sem… Belepirult a gondolatba, és gyorsan más témába kezdett:



- És hogy juttatjuk el a tortát Harrynek? Nem láttam baglyokat, ráadásul több hét lenne, mire azok... Áu! – kapott a nyakához, és arrébb lökdöste a bőrét csipkedő, hegyes madárcsőrt.



- Akad itt lelkes jelentkező, ahogy látom… – nevetett Irene – Tia, mit szólsz egy hosszabb úthoz? – A madár vidám trillázással jelezte, hogy boldogan vállalja a küldemény kézbesítését. Rua erre megbántottan csettintett a csőrével, kitárta hatalmas, színpompás szárnyait, és kecsesen körberepülte a konyhát.



- Egyelőre még nagy távolság az, Rua – mondta szelíden Irene, mire a madár csüggedten huppant vissza a széktámlára. Tia kedveskedőn dörzsölte hozzá a fejét. – És amúgy is, hölgyeké az elsőbbség.



- De – tette hozzá Remus – megígérjük, hogy viheted te a követ…



Hatalmas csattanás hallatszott, aztán felhangzott Tia jól ismert, kizárólag Sirius számára tartogatott dala.



- A kur…



- Vigyázz a szádra!



- Rendben. – Sirius vett egy nagy levegőt. – Ha már eddig ilyen jól szórakoztatok, mi lenne, ha segítenétek egy kicsit, mielőtt megmérgezem Harryt ezzel a katyvasszal? – Irene felvont szemöldökét látva aztán gyorsan hozzátette: – Kérlek...



A boszorkány egy gyors Reparóval összeforrasztotta a földön heverő, kettétört üvegtálat, majd könnyed pálcalegyintésekkel hozzálátott a rendcsináláshoz. Remus eközben párja mögé lépett, és hátulról átfogta a derekát.



- Sirius Black, a konyhatündér – duruzsolta a fülébe, nevetős csókot lehelve nyakára.



- Ne vigyorogj, egyáltalán nem vicces – sandított rá Sirius színlelt bosszankodással, de ajkai szélén árulkodó kis mosoly játszott, pajkosan csillogó szemei újra tele voltak élettel, szenvedéllyel. Kellemes melegség járta át Remus mellkasát.



- Csak örülök, hogy újra boldognak látlak – felelte egyszerűen. – És amúgy – simult hozzá szorosabban –, nagyon vicces. És elképesztően szexi – súgta egészen halkan, fogai közé kapva a cukrászmester fülcimpáját.



Érezte, ahogy a karjaiban tartott erős test egy pillanatra megmerevedik és megborzong, aztán Sirius szórakozottan belenyúlt az előtte fekvő edény falára tapadt krémbe, és Remus ajkaihoz érintette az ujját. Az indokoltnál jóval lassabban nyalta le róla a kakaós masszát.



- Finom.



- Egy kicsit talán híg lett… – állapította meg nagy szakértelemmel Sirius. – De így elsőre nem is olyan rossz.



- Egyszer csináltál nekem meglepetés reggelit… Tejbegrízt, emlékszel?



- Igen, és gríz helyett véletlenül lisztet tettem bele… – emlékeztette Sirius. Remus nevetett, és nyomott egy játékos puszit az arcára.



- Ezek közül megpucoljak valamit? – kérdezte az asztalon heverő gyümölcsöstálra mutatva.



- Nem is tudom… – Sirius kiemelt a kupacból egy gránátalmát, párszor a levegőbe dobta, majd Remusszal szembe fordulva az asztalnak dőlt, és kihívóan a szemébe nézett. Szinte feketének tűnt a máskor viharszürke tekintet… – Holdsáp, te tudtad, hogy a gránátalma vágyfokozó?



Remus nyelt egy nagyot. Sirius ujjai lassan bekúsztak az inge alá, és incselkedő alig-érintésekkel kapaszkodtak egyre feljebb és feljebb bordái mentén. Kuncogva igyekezett lerázni magáról a neveletlen kezeket.



- Még mindig csikis vagy… – húzta közelebb magához Sirius, és belecsókolt a nyakába.



- Persze, azt nem lehet kinőni… – felelte kipirultan Remus, majd halkan hozzátette: - Azt pedig nem lehet fokozni…



- Mit is? – Sirius ajkain gyanúsan önelégült kis mosoly játszott, ahogy egy gyors pillantással felmérte az asztalon felszabadult helyet.



- Sirius, nem fogunk itt…



- Mit is? – A halvány mosoly kaján vigyorba váltott.



Remus megadóan sóhajtott. Készségesen fonta karjait párja nyaka köré, és lehunyt szemmel hagyta, hogy Sirius a combjai alá nyúlva megemelje, és a kemény asztallapra ültesse. Bódultan kuncogott, ahogy szerelme hosszú szempillái megcsiklandozták a nyakát.



Irene egy néma Invitóval magához hívta az asztalon felejtett tálat, majd a kakaós krémet kevergetve, dudorászva kisétált a konyhából. Rua tüntetőleg elfordította a fejét – aztán kitárta, és a szerelmeseket élénk érdeklődéssel figyelő Tia szemei elé emelte egyik szárnyát. Volt pár apró rés az aranysárga tollak között…





*





Harry!



- Öhm…

- Kérdezd meg, hogy telik a szünet.

- Az túl sablonos…



Minden rendben veled?



- Ez meg így túl száraz, nem?

- Merlinre, Sirius, mióta vacakolsz te ilyen apróságokon?!

- Nem is tudom, talán mióta a tizenkét éve nem látott keresztfiamról van szó…?

- Harry annak is örülni fog, hogy újra hall felőled. Higgy nekem. Tudom.



Előre is boldog születésnapot – ha jól számolunk, nagyjából a hónap végén kapod majd kézhez a levelet. Idén a jókívánság mellett sajnos csak egy szerény kis tortával tudok szolgálni – de hidd el, legalább annyit fáradoztam érte, mint tíz Tűzvillámért… Jól bevált recept, és segítségem is akadt, szóval bízom benne, hogy ehetőre sikerült. Tettünk rá tartósító-bűbájt, pár hétig biztosan eláll.

Miattam ne aggódj, biztonságos és kellemes helyen vagyok. Nem is emlékszem, mikor éreztem magam utoljára ilyen boldognak, mint most…



- Ne! Ne írd meg, hogy veled vagyok!

- Mert?

- Hátha más is olvassa a levelet… Regisztrált zsupszkulccsal jöttem, könnyedén utánanézhetnek, hol vagyok.

- De Tia megbízható, biztosan…

- Sirius!

- Jó, rendben…



Ha szükséged van bármilyen segítségre, bátran fordulj hozzám.



Csikócsőr üdvözletét küldi!



Sirius