Cím: „Hullongó tollak voltunk egyedül - szárnyak
lettünk egymással…”
Szereplők: Sirius Black, Remus Lupin, saját szereplő,
továbbá Harry Potter és Vernon Dursley egy rövidke cameo erejéig
Korhatár: 16
Figyelmeztetések: SLASH, ebből kifolyólag AU, de passzol a könyvbe,
OOC karakterek, erotikus tartalom, durva nyelvezet
Jogok: A Harry Potter könyvek világa J. K. Rowling
tulajdona, minden jog őt és az általa meghatalmazott társaságokat illeti. A
történet megírásából anyagi hasznom nem származik.
Tartalom: „Aztán
betoppant Remus - elnyűtt ruháival, ősz hajszálaival, koravén arcával és
szomorkás kis mosolyával, és a magával hozott zord valósággal egy csapásra
megfertőzte a nyugalmas, napsütéses édent. … Sirius némán bólintott, mielőtt
megcsókolta a cserepes ajkakat. Száraz és ügyetlen csók volt, telis-tele
keserűséggel, fájdalommal és szégyennel. Remus húzódott el előbb.”
Megjegyzések: 1. Nézegettem képeket mindenféle egzotikus
madarakról, de mivel egy olyan fajtát sem találtam, ami beillett volna az elképzelésembe,
alkottam sajátot a nemespapagájok külsejéből kiindulva. A fajnév a latin oscen szóból született, a madarak neveit
pedig a tiaré virágtól, illetve a Roua nevezetű, polinéziai napistentől
„loptam”.
2. A lethifoldokról az információk A legendás állatok és
megfigyelésük című könyvecskéből, a Remusszal kapcsolatos *-gal jelölt részek
pedig a pottermore.com-ról származnak.
3. A cím Váci Mihály nyomán született
Millió köszönet,
nagyölelés, pusziözön és minden egyéb szépségesen mosolygós kedvesség az én
bétatündéremnek, aki tartotta bennem a lelket, és segített használhatóra
pofozni a sztorit akkor, mikor én már csaknem lemondtam róla! Köszönöm! *-*
„Hullongó
tollak voltunk
egyedül - szárnyak lettünk egymással…”
- Na, idefigyelj, kölyök! – Vernon bácsi arcszíne valahol a
céklavörös és a szilvakék legmélyebb árnyalatainak határán mozgott, és Harry
gyakorlottan hátrált pár lépést, hogy a bácsikája szájából fröcsögő nyálzivatar
hatósugarán túl kerüljön. – Hálásnak kellene lenned, hogy megtűrünk téged meg
azt az ostoba baglyodat ebben a házban! De azt már nem hagyom, érted, nem
hagyom, hogy fényes nappal, a szomszédok szeme láttára mindenféle titaka…
titikar… tiritarka papagájok repkedjenek itt ki és be a…
A papagáj szóra az eddig Harry ágyának támláján ücsörgő
színpompás madár felkapta büszke fejét, lesújtó pillantást vetett Vernon
bácsira, és fenyegetően csettintett egyet a csőrével.
Harry gyorsan kihasználta a pár másodperces csendet, míg
bácsikája némán hápogva igyekezett feldolgozni azt a – Dursley-féle „normális”
minősítés keretein határozottan kívül eső – tényt, hogy ez az állat talán érti
a szavait, és bevetette a mostanihoz hasonló, kiélezett helyzetekre tartogatott
fegyverét...
- A keresztapámtól jött – mondta a tőle telhető legnagyobb
ártatlansággal. – Tudod, még mindig szökésben van – de biztos vagyok benne,
hogy ajtóstul rontana a házba, ha valami miatt
esetleg nem válaszolnék a levelére…
Vernon bácsi vizenyős malacszeme összeszűkült, kurta nyakán
kidagadtak az erek.
- Hát… Jó… - préselte ki egyesével a szavakat bozontos
bajusza alól. – Legyen. De figyelmeztetlek, ha bárki tudomást szerez azokról a
te… beteges dolgaidról az ilyen
repkedő tollseprűk miatt, nem fog érdekelni az az elmebeteg keresztap–ÁÁÁ!
A madár hirtelen kitárta hatalmas szárnyait, és vészjósló
vijjogással – ami mellesleg meghökkentően emlékeztetett a Dursley családfő
korábbi kiabálásának hangjaira – egyenesen a bácsira vetette magát. Harrynek
kapart a torka és rázkódott a mellkasa az elfojtott nevetéstől, ahogy a
szobából immár egy érett padlizsánhoz hasonlatos arccal, üvöltve kifelé hátráló
nagybátyját nézte.
- Ezt… Ezt még nagyon megkeserülöd! – a nagybácsi akkora
erővel csapta be maga után az ajtót, hogy a fehérre mázolt fakereten pár centis
repedés futott végig. – És nem kapsz ma vacsorát! – harsogta odakintről.
- Rendben... – Harry elvigyorodott. Egyáltalán nem sajnálta,
hogy le kell mondania a ma esti zöldségadagjáról – főleg nem abban a tudatban,
hogy az íróasztalán heverő dobozban egy ínycsiklandozó csokoládétorta várja.
Az asztalhoz sétálva, vidáman vette végre alaposabban is
szemügyre a torta kézbesítőjét, ami most egy könnyed szárnycsapással Hedvig
kalitkájához röppent, és a bosszús bagollyal mit sem törődve, elégedetten mártotta
csőrét az itatótálka friss vizébe.
Harry eddig csak azúrkék tengereket, napfényben úszó homokos
partokat és pálmafákat ábrázoló képeken látott hasonló madarat – és kénytelen
volt elismerni, hogy az állat díszes, cseresznyepiros, bíbor, napsárga és kékes-lilás
tollaival első ránézésre tényleg egy hatalmas, trópusi papagájra hasonlított.
Feje azonban valamivel hosszabb és karcsúbb volt, megnyúlt, kissé hajlított
csőre karmos lábaival egyetemben rubinvörösben pompázott, okos, kerek szemeinek
írisze aranylóan ragyogott, tollazata pedig feltűnően fényes volt, és egészen
puhának, selymesnek tűnt.
Azt ugyan nem tudta volna megmondani, milyen fajta madár
lehet – de azokból a rideg, becsmérlő pillantásokból, amikkel Hedviggel
méregették egymást, Harry biztosra vette, hogy tojóval van dolga.
Megsimogatta a fenséges állat fejét (majd gyorsan Hedvigét
is, kétszer olyan hosszan), aztán leült, hogy egy szelet tortát majszolgatva
újból elolvassa Sirius levelét. Mellkasába újra beköltözött az a kellemes
melegség, amit bő húsz perccel ezelőtt is érzett, mikor felismerte keresztapja
lendületes kézírását a borítékon.
A második szelet sütemény után aztán maga elé húzott egy
pergament, és írni kezdett:
Kedves Sirius!
Köszönöm a leveledet! A
tortánál jobb ajándékot el sem tudnék képzelni: a szünet kezdete óta szinte
csak zöldségen és gyümölcsön élek, az unokatestvéremet, Dudleyt ugyanis szigorú
diétára fogta az iskolai védőnő, mert már a legnagyobb méretű egyenruhába sem
fért bele. Persze hatalmas hisztit rendezett, de Petunia néniék kivételesen nem
engedtek neki. Úgyhogy most együttérzésből az egész család (aminek ilyen esetekben
én is a tagjának számítok) vele együtt koplal.
Ezt leszámítva minden
rendben velem. Dursleyék egy fokkal tűrhetőbbek, mióta meséltem nekik rólad –
azt, hogy valójában ártatlan vagy, „véletlenül” elfelejtettem megemlíteni…
Örülök, hogy biztonságban és
jól vagytok! Biztos csodálatos helyen lehettek, a madár, ami a levelet hozta,
gyönyörű! Ráadásul egész élethűen utánozta Vernon bácsi kiabálását – a bácsikám
majd’ megpukkadt dühében és ijedtében.
Add át üdvözletemet
Csikócsőrnek!
Harry
Lassan leszállt az este, szürkéskék homályba burkolva a
Privet Drive kockaházait. Az utcán kigyúló lámpák fényére gyülekezni kezdtek az
éjjeli lepkék, a balzsamos nyári levegő megtelt a milliméter pontossággal
nyírt, zöldellő pázsitban ciripelő tücskök és az elfüggönyözött ablakokon
kiszűrődő televíziós műsorok, talk show-k és vetélkedők hangjával. Senki, még
az öreg Mrs Figg otthona előtti kertben mosakodó macska sem vette észre a
négyes szám alatti ház legkisebb hálószobájának ablakán kiröppenő különös
madarat, ami méltóságteljes szárnycsapásokkal pillanatok alatt maga mögött
hagyta a lehangolóan eseménytelen kertvárosi idillt, és egyre zsugorodó vörös
foltként, a lebukó nap utolsó sugarával szinte egyszerre tűnt el a horizonton.
Harry Potter vágyakozva nézett utána...
*
A bőrén csillogó vízcseppek sápadt aranynak tetszettek a
szikrázó napsütésben. Sirius Black jóleső sóhajjal nyúlt el a lágyan ringatózó
tengervíz fölé hajoló pálmafa törzsére erősített függőágyon. A kezeit nézte, az
ujjpercekre feszülő vékony bőrt, az inas kézhátat, a csontos alkaron végigfutó
vénák kusza hálózatát. Már nem volt olyan ijesztően halottfehér a bőre, mint
néhány héttel ezelőtt, a melengető napsugarak leheltek ugyan rá némi pírt és
életet, de a pergamenszerű hámréteg alól átsejlő erek zöldes betegségszínét nem
tudták elrejteni. Nehéz volt elhinni, hogy ezek az ő kezei. Hogy ez lett belőle.
Ajkai keserű gúnnyal teli mosolyra húzódtak, és lehunyta a
szemét.
Egészen más volt itt a tenger hangja. Békésen morajló,
simogató dallam – nem az a veszettül tomboló, dühös csattogás, melynek
visszhangja örökké ott dübörög a penészes falak emésztő homályában…
Védekezőn fonta össze vékony karjait beesett mellkasa előtt. Az a hang még mindig valódibbnak tűnt.
Talán Írország felett járhattak valahol, mikor Fawkes,
Dumbledore főnixmadara utolérte őket az igazgató levelével. Csikócsőr, aki
valószínűleg a főnix dalának üzenetét is értette, méltatlankodva pillantott
hátra a boríték bontogatásával bajlódó utasára, jelezve, hogy kapaszkodjon –
aztán villámgyorsan irányt váltott, és dél felé repült tovább.
Ritkán tartottak pihenőt. Az út alatt talán háromszor vagy
négyszer érezte, ahogy természetellenesen lehűl körülöttük a levegő, a csípős
menetszéltől könnybe lábadt szemei sarkából látni vélte a feléjük lebegő,
éjfekete árnyakat. A többit – a nyakát megragadó nyálkás ujjakat, a nem létező
lélek vak tükreként feketéllő szemgödröket, a sötéten ásító szájakból áradó
dögletes bűzt – már csak képzelte, vagy talán álmodta. Összefolytak a nappalok
és az éjszakák.
Nem emlékezett, mikor szegődött melléjük a nagy, színes
madár, de vidám trillázásával – valamint a magával hozott jelentős mennyiségű
és kivételesen finom étellel – még Csikócsőr bizalmát is könnyedén elnyerte, és
az út hátralévő részén a hippogriff úgy követte őt tengerek és szárazföldek
felett suhanva, mint egy reményt adó, színpompás iránytűt.
Forró és vakítóan fehér volt a homok az arca és a tenyere
alatt. Vékony, barátságos női hang szólongatta a nevén, apró kezek érintették, simították a vállát. Távolinak és
valószerűtlennek tűnt minden, és válaszul csak egy szánalmas, reszketeg sóhaj
szakadt fel a tüdejéből. Aztán elmosódtak a színek, eltompultak a hangok, és
vészesen legyengült szervezete hálásan üdvözölte a ráboruló sötétséget.
Csak egyszer érezte magát ennyire kiszolgáltatottnak, akkor,
amikor belökték abba a mocskos, ablaktalan lyukba. Talán megpróbált
ellenszegülni, mert ráküldtek valami átkot, ami keményen a falnak vágta. Térdre
zuhant, tehetetlenül tűrte, ahogy leszaggatták róla a ruhát, aztán elé dobták a
börtönlakók szürke egyentalárját. Búcsúzóul még belerúgtak párszor, és már
csapódott is a cella nehéz vasajtaja. Kaján, kárörvendő csörrenés volt, csontig
hatolt, belemart a húsába, lelkébe, elméjébe. Fülére szorított kezekkel
kucorgott napokig mozdulatlanul és magatehetetlenül a jéghideg padlón.
Ez a kiszolgáltatottság egészen más volt. Persze most is
nyomorultul érezte magát, főleg az első napokban, mikor a gyengeségtől az
ágyból alig tudott kikelni, mikor még a mosdóba is kísérni, támogatni kellett –
valahogy mégsem volt megalázó, inkább csak… Furcsa. Furcsa volt így, harmincöt
évesen, testileg és lelkileg megtörten megtapasztalni az őszinte anyai, vagy
még inkább nagymamai szeretetet és gondoskodást. Furcsa volt, egy kicsit talán
kellemetlen és mindenképpen idegen – de olyan nagyon jólesett... Azkaban hidege
után szinte fájdalmas erővel öntötték el mellkasát a hála forró hullámai, és
legszívesebben sírt volna a rengeteg sok érzéstől, valahányszor csak felriadt
rémálmaiból, és megérezte a homlokán Irene ráncos, öreg kezeit.
Az idős boszorkány éjszakákon át virrasztott az ágya mellett,
ápolgatta, csitította, végtelen kitartással igyekezett letuszkolni kiszáradt
torkán az újabb és újabb kanál forró levest, és közben, mint a betegeskedő kisgyermeknek
szokás, mesélt neki. Mesélt magáról, mosolycsaló kalandokról és nevetős
emlékekről, a fiatalságáról, férjéről, lányáról, aztán háborúról és könnyekről,
arról, hogyan talált menedéket ezen az apró, mindentől távol eső szigeten, és
Sirius végül, ha érteni nem is értette, de elhitte, hogy lehet még valaki
boldog és nevethet újra csilingelő, gyermeki bájjal azok után, hogy mindent és
mindenkit elveszített. Hogy újra lehet kezdeni.
Aztán betoppant Remus, elnyűtt ruháival, ősz hajszálaival,
koravén arcával és szomorkás kis mosolyával, és a magával hozott zord
valósággal egy csapásra megfertőzte a nyugalmas, napsütéses édent.
„Rám is rám fér egy kis pihenés egy ilyen év
után…” Minden csendes szavából, félszeg pillantásából és suta érintéséből
bűntudat és valamiféle aggódó szánalom ordított, és ő szíve szerint megütötte
volna, elküldte volna. Némán bólintott, mielőtt megcsókolta a cserepes ajkakat.
Száraz és ügyetlen csók volt, telis-tele keserűséggel, fájdalommal és
szégyennel. Remus húzódott el előbb.
Eleinte semleges dolgokról beszélgettek, Remus rengeteget
mesélt neki Harryről – kínosan ügyelve, hogy James neve ne hangozzon el. Aztán
egyre gyakrabban ismétlődtek a témák, egyre hosszabbak lettek a szünetek. Ma,
reggeli után odaült mellé a kis kerti padra. Összeért a válluk, és Siriusnak az
a megrendítően nevetséges gondolata támadt, hogy olyanok itt a kopott padon
ücsörögve, madárcsicsergést hallgatva, mint egy öreg házaspár. Próbaképp
végigsimított a másik combján, mire Remus zavartan megjegyezte, hogy szép idő
van. Tényleg minden önfegyelmére szüksége volt, hogy szótlanul felálljon és
elsétáljon, ahelyett hogy…
- Merlinre, Sirius, igazán magadra vehetnél valamit…!
A szelíden korholó szavakkal együtt egy puha anyagdarab
vágódott hozzá. Lassan nyitotta ki a szemét, és kelletlenül fordította fejét a
hang irányába. Remus nem nézett rá. Eltökélten bámulta a fehér fövenyben
szétszóródott kagylóhéjakat, mintha azok az élettelen mészdarabok olyan
rohadtul érdekesek és izgalmasak lennének. Érdekesebbek és izgalmasabbak… nála.
Sirius mély levegőt vett, és megpróbálta lenyelni a torkát szorító keserű
dühöt.
- A kismillió védelmi és mugliriasztó bűbájotok után kétlem,
hogy erre tévedne bárki, akit megbotránkoztathatnék… – felelte gúnyosan, ölére
rántva a tarka törölközőt. Lehetetlenül kék víz, színes halak, mosolygós
tengericsillagok. Mint egy bugyuta, mugli rajzfilmből kimerevített képkocka.
Annyira nevetséges. Annyira Remus.
- Irene is jöhetett volna helyettem, már ő is aggódott, hogy
hová tűntél…
Sirius elvigyorodott.
- Majd kérd meg, hogy meséljen neked egy kicsit arról, mikor
még „lány” volt. Elcsodálkozol, mi mindent látott ő már… – Felállt, hanyag
mozdulattal csípője köré tekerte azt az ostoba törölközőt, és odalépett
Remushoz. – Egyszerűbb lenne, ha bevallanád, hogy téged zavar a pucér hátsóm
látványa.
Remus nem felelt. Lesütött szemmel, szótlanul meredt maga
elé, lábával kusza mintákat rajzolgatva a puha homokba. A napsütés és az Irene
által szigorúan betartatott, rendszeres étkezés szemmel láthatólag jót tett
neki is, keskeny arca kevésbé volt beesett és sápadt, most mégis fáradtnak és
betegnek tűnt, a közelgő telihold karikái gondterhelten sötétlettek szemei
alatt. Hanyagul gombolt inge alól szinte világított nyakának tejfehér bőre, a
kulcscsontján végigfutó sebhely pedig még az aranyló napfényben is holdezüsten
derengett… Őrjítően vonzó volt.
Sirius felidézte magában a bársonyos tapintású hegek ismerős
hálózatát, a karcsú, kívánatos test bő tíz évvel ezelőtti képét, ami a
legborzalmasabb időkben is tartotta benne a lelket, amit olyan mély
rögeszmeként égetett elméjébe, hogy a dementorok sem vehették el tőle… De erre
a forradásra nem emlékezett.
Hirtelen leküzdhetetlen vágyat érzett, hogy letépje Remusról
azokat a megfakult, kinyúlt rongyokat, és ajkaival fedezze fel az új,
ismeretlen sebhelyeket. Érezni akarta az illatát, az ízét, azt az édes-fanyar
Remus ízt, amiben mintha a világ legfinomabb csokoládéja keveredett volna a
színtiszta fájdalom sós könnyeivel. Meg akarta ragadni a derekát, átölelni,
magához szorítani, olyan szorosan, hogy zihálva kapkodjanak levegőért, azért
leteperni a homokba, és szeretni, szeretni, míg össze nem dől körülöttük az
egész világ…
Érezte, ahogy Remus tekintete az ágyékára siklik. Férfiassága
sóváran dörzsölődött a törölköző puha anyagához.
- Miért jöttél utánam? – Alig érintve, ujjai hátával
simogatta meg a kedves arcot. Remus lehunyt szemmel hajolt bele az érintésbe.
- Több mint egy órája, hogy elviharzottál… – felelte lassan,
és Sirius tudta, hogy szándékosan érti félre a kérdést. Az a keserű düh megint
ott kaparászott a torkában. – Se a házban, se a kertben nem találtalak. Féltem,
hogy megint valami meggondolatlan butaságot csinálsz…
- Meggondolatlan butaságot?! – csattant fel Sirius ingerülten
rántva el a kezét Remus arcától. – Mégis mit? Azt, hogy Tapmancsként
bemerészkedem a városba, hogy te aztán negyedóra múlva megint visszaráng…
- Ugye tudod – vágott a szavába Remus azzal a türelmes,
enyhén kioktató hanghordozással, amit már a roxfortos évek alatt is gyűlölt
egy-egy balul elsült csíny, vagy meg nem írt házi feladat után –, hogy a sziget
tele van turistákkal, és a pihenésre vágyó varázslók között is igen kedvelt úti
célnak számít ez a térség. Ráadásul most, hogy Peter megszökött, könnyedén
kitudódhat, hogy animágus vagy – Tapmancs pedig elég feltűnő és ijesztő
jelenség ahhoz, hogy azonnal felhívd magadra a figyelmet…
Sirius kezei ökölbe szorultak. Gondolkodás nélkül vágta a
szavakat a másik elgyötört arcába.
- Ugye tudod, hogy
nem kellene most bujkálnom, ha nem jut
eszedbe éppen akkor átváltozni?!
Kegyetlen pofonként csattant minden egyes szó. Remus arcából
kifutott az a kevés vér is, vonásai egy pillanatra megvonaglottak – aztán
kisimultak. Kifürkészhetetlen volt a tekintete, mikor újra egymásra néztek,
Sirius ellenben remegett az indulattól. És mérhetetlenül undorodott magától.
- Sajnálom, Remus, nem úgy…
- Nem – szakította félbe ismét a férfi, tőle ritkán hallható
keménységgel és határozottsággal a hangjában. – Igazad van. Az én hibám volt. Minden az én hibám volt. És nem tudom,
miért jöttem, Sirius. Fogalmam sincs, mit hittem… – Sarkon fordult, és sietős léptekkel
elindult a ház felé.
Sirius egy darabig csak állt ott, nézte a távolodó alak
karcsú sziluettjét, az űzöttséggel és nélkülözéssel teli évek súlya alatt
meghajlott hátat, a szőkésbarna tincsek közé vegyülő deresedő hajszálakat.
Remus annak idején seszínűnek nevezte a haját és sárgának a szemeit. Sirius
mindig is aranynak látta.
Toporzékolni tudott volna dühében. Szitkozódva, káromkodva
eredt végül utána, átvágott a kerten, kis híján orra bukott egy földre pottyant
kókuszdióban. Tarkóján érezte az egyik pálmafa felől rászegeződő két szempár
megrovó pillantását, ahogy feltépte az orra előtt becsapódó ajtót, és
becsörtetett a konyhába.
- Állj már meg! – megragadta Remus vékony karját, egy
határozott mozdulattal maga felé fordította, és magához húzta, közel, nagyon
közel. Összesimult a mellkasuk, és Remus szapora szívverése egy illékony
pillanatra mintha benne, saját testének minden sóvárgó porcikájában is ott
lüktetett volna. – Sajnálom, Remus, tényleg nem úgy értettem. Tudod, hogy néha
hajlamos vagyok…
Nem fejezte be a mondatot. A varázsló vállai fölött
átpillantva tekintete összeakadt egy őt figyelő, sötétkék szempárral. Az
ismeretlen, csinos nő lazán keresztbe font karokkal és lábakkal ült a fél
nappalit elfoglaló kanapén, lenge ruhájában valószínűleg hűvösnek érezte a
bűbájokkal szabályozott benti levegőt. A vele szemben helyet foglaló Irene apró
alakját teljesen elnyelte a hatalmas fotel.
Sirius mindig jót mulatott az idős asszonyt rendszeresen
felkereső muglikon – helyi lakosokon és turistákon egyaránt –, akik közül
némelyek jósoltatni szerettek volna, mások Irene híres csodafőzetei iránt
érdeklődtek – és nyilván meg sem fordult a fejükben, hogy valódi boszorkánnyal
van dolguk…
Megvárta, míg Remus követi a pillantását, aztán a férfi
takarásából kilépve, lusta félmosolyt villantott a nőre. Silány másolata
lehetett csak a hajdani hírhedt, ellenállhatatlanul rosszfiús Sirius-Black-mosolynak
– és még a reakciót sem láthatta, mert Remus ingerülten elrángatta az ajtótól.
- Teljesen elment az eszed?!
- Csak teszteltem a sármomat… – felelte könnyed
vállrándítással, és elégedett kis vigyorral konstatálta, hogy Remusnak nem volt
semleges iménti akciója.
- Nézd, Sirius – Remus több-kevesebb sikerrel nyugalmat
erőltetett a hangjába –, tudom, hogy… Hogy nehéz ez így neked, de egy ideig még
felelőtlenség lenne bárki előtt is mutatkoznod.
Sirius arcáról leolvadt a mosoly. Nem féltékeny. Egyszerűen
csak félti őt.
- Tudom – folytatta csendesen Remus –, hogy a világ végén
vagyunk, és itt a muglik nyilván sosem hallottak rólad – de az a nő
határozottan turistának tűnt, és Angliában még mindig tele vannak a hírek a
körözési fotóddal… Kérlek, Sirius, könyörgöm, csak most az egyszer legyél egy
kicsit türelmes és óvatos, és…
- És mit kapok cserébe? – Sirius egy másodperc alatt ismét
arasznyira csökkentette az arcuk közti távolságot.
Remus riadt kis nyikkanással ragadta meg a vállát. Ujjai hús
híján Sirius vékony bőrébe martak, és csak tartotta keményen, mégis
bizonytalanul, mintha még nem döntötte volna el, hogy ellökje, vagy inkább
magához húzza őt.
- Szólj, ha majd lehet veled komolyan beszélni... – morogta.
- Nem beszélgetni akarok… – Sirius egy rezdülésnyit előre
mozdult, de Remus határozottan eltolta magától. Egy pillanatig úgy tűnt,
mondani készül valamit – aztán csak lemondóan megcsóválta a fejét, és a
szobájuk felé sietett.
- Most mit csinálsz?
- Elmegyek.
*
Remus csomagolt. Sirius az ajtófélfának támaszkodva figyelte,
ahogy állhatatos figyelemmel rakosgatja gondosan összehajtogatott, elnyűtt
ruháit viharvert bőröndjébe – csak hogy a szobában izgatottan fel-alá repkedő
madár időről időre karmos lábai közé fogja, és visszadobálja az ágyra azokat,
kérlelő pillantást vetve ilyenkor rá – és méltatlankodót Siriusra.
Remus rezzenéstelen arccal kezdte ismét újra a műveletet.
Vékony ujjai közé vette a kupac tetején heverő agyonhordott inget, kisimította,
gyakorlott mozdulattal hajtotta be az egyik ujját, majd a másikat, aztán félbe
az egészet, végül a kis szobába bezsúfolt két egyszemélyes ágy között, a földön
heverő bőrönd fölé hajolt, hogy harmadjára is beletegye a ruhadarabot.
A nadrág vékony anyaga megfeszült feneke kemény ívein, és Siriust,
mint az elmúlt napokban oly sokszor, megint elfogta a kérlelhetetlen vágy, hogy
elkapja hátulról a derekát, az ágyra döntse, és csak ölelje, csókolja, szeresse
minden imádnivaló porcikáját, ha már szavakkal képtelenek egymással bármit is
közölni... Talán csak a végén, egy bódultan elmormolt szerelmi vallomás közben
suttogná a fülébe, hogy maradjon, hogy szüksége van rá, hogy szereti...
Önkéntelenül nedvesítette meg kiszáradó ajkait, ölét ismét
kamaszos hévvel öntötte el a vágy. Nevetséges. Megrázta a fejét, és
elhessegette lelki szemei elől fantáziájának buja kis képecskéit.
- Hagyd csak, Tia! – szólalt meg rekedten. – Hadd menjen, ha
akar.
A madár leírt még egy lassú kört a bőrönd felett, majd nemes
egyszerűséggel helyet foglalt a viseltes ruhaneműk szánalmasan szegényes kis
halmának tetején, és aranysárga szemeivel kihívóan meredt Siriusra. Remus nem
szólt semmit, elmélyülten bíbelődött egy feslett talár hajtogatásával. Sirius
kezdett bedühödni. Mindig is a hallgatásával tudta legjobban felbosszantani…
- Tudod, Remus – folytatta szinte csevegő hangon – néha
komolyan nem értem, hogy lettél griffendéles. – Remus belemerevedett a
mozdulatba. – Te vagy a legerősebb, legkitartóbb ember, akit valaha ismertem,
mégis folyton menekülsz. És régen előszeretettel fogtad mindezt a farkasra,
gondolom, ma is így van. Annak idején komolyan csodáltam benned, hogy
mindenkivel olyan kedves voltál, mindenkit szerettél és elfogadtál – csak épp
magadat nem. És nekünk sem hagytad, hogy igazán szeressünk téged. Sem barátként,
sem… Másként. – Vett egy nagy levegőt. - Én tényleg gyanakodtam rád akkor,
Remus. Tényleg azt hittem, hogy te vagy az áruló, hogy azért lettél hirtelen
olyan tartózkodó, titokzatos és hűvös… Három éve voltunk együtt, ugye?
- Három és fél… – motyogta Remus, és kitartóan bámulta maga
előtt immár a szőnyeg egy pontját. Sirius arcán halvány kis mosoly futott át.
- Én nagyjából akkor kezdtem rájönni, hogy ez a dolog kettőnk között talán tényleg
örökre szól. Szerintem te is. És megijedtél. Attól, hogy valaki így, ennyire
szerethet téged...
Remus kezében reszketett a talár. Sirius nagyot sóhajtott, és
szórakozott mozdulattal a hajába túrt, ujjai idegenkedve szántották a kurta
tincseket. Miután a Tapmancs bundájából megörökölt, különösen ragaszkodó
bolhacsaláddal szemben az ötödik üveg bolhaölő főzet is hatástalannak
bizonyult, hagyta, hogy Irene megszabadítsa ápolatlan loboncától, és egészen
rövidre vágja a haját. Még aznap megbánta. Remus régen rajongott hosszú
tincseiért, remekül lehetett velük játszani, csiklandozni az érzékeny
bőrfelületeket…
- Csak gondoltam, elmondom, hogy ha nincs az a csökönyös
önsanyargatásod, és nem menekülsz előlem annyira, akkor bíztam volna benned.
Elmondtam volna, hogy cserélünk Féregfarkkal, tudtad volna, és akkor talán egészen…
Más lett volna minden – hadarta egy szuszra, és várt. Neszezés hallatszott a
konyhából. Tia felkapta a fejét, és kitárta nagy, vidámszínű szárnyait. Még
egyszer az ágyra szórta Remus ruháit, majd barátságosan megcsipkedte a férfi
kezét, és miközben kiröppent a szobából, szárnyával alaposan megsuhintotta az
ajtóban álló Sirius arcát. Irene szerint a madarai nem értették az emberi
beszédet, csak a látványból, érzésekből, hanglejtésből következtetettek a
szavak jelentésére… Sirius határozottan kételkedett ebben.
Remus görnyedten ült, könyökét a combjain támasztva,
tenyerébe rejtett arccal. Néha megdörgölte a homlokát, halántékát, szemeit, és
Sirius szinte hallotta, ahogy tervezgeti, ismételgeti magában a mondatokat,
választékosabbra, vagy csak szebben csengőre cserélve egy-egy szót… Aztán
elfogyott a türelme. Megelégelte a hallgatást, és rácsapta Remusra az ajtót.
*
- Ebben teljesen igaza van, csillagom, és ezt te tudod a legjobban.
Irene kattogó térdekkel bicegett vissza az asztalon sorakozó
fiolákhoz, kész főzeteket és egzotikus gyógynövényeket rejtő színes üvegcsékhez
és dobozkákhoz, miután megkóstolta a tűzhelyen fortyogó levest. Sirius
megszokásból eldörmögte a „Ne hívj csillagomnak…” mondatot, amit Irene
megszokásból eleresztett a füle mellett, és zavartanul folytatta mondókáját:
- Ebben mellesleg Albus is egyetért velünk, szerinte sem
tanácsos egyelőre még muglik előtt sem mutatkoznod. Ne fintorogj! Természetes,
hogy aggódunk érted és vigyázni szeretnénk rád, ezt hívják szeretetnek…
Felvágnád ezeket?
Sirius szótlanul vette kezébe az asztalon heverő hatalmas,
érett gránátalmák egyikét. Igyekezett viszonylag óvatosan körbevágni a gyümölcs
tetejét, aztán ejtett pár bemetszést az oldalán, gerezdekre törte, és egy nagy
tálba kezdte fejteni a sötétvörös magokat. Irene egy darabig mosolyogva nézte
ügyködését, majd egy nagyobbacska üvegbe kezdte töltögetni a kikészített
hozzávalókat.
- Csak hát – morogta Sirius egy újabb gyümölcsért nyúlva –,
én kiba…
- Vigyázz a szádra!
- … nagyon nem
kértem, hogy vigyázzatok rám…
- Azt nem is kell kérni… – Sirius felháborodott válasza elől
inkább az ablakon berepülő madárhoz fordult. –
Köszönöm, Tia, ennyi elég lesz!
A madár két újabb gránátalmát pottyantott karmai közül az
asztalra, aztán érdeklődve körbepillantott a konyhában, megszemlélte a sorban
kirakott bájital hozzávalókat, a tűzhelyen készülő ételt kavargató megbűvölt
fakanalat, majd letelepedett az egyik szék támlájára, és onnan méricskélte
sokatmondó, vádló pillantásával a gyümölcsök felnyitásával vesződő Siriust. A
férfi erre a kelleténél jóval erősebb mozdulattal törte ketté a gyümölcsöt, ami
hatalmas reccsenéssel menten gerezdjeire szakadt, az így kiszabaduló vörös lé
pedig egyenesen Sirius szemébe, arcára fröccsent.
- Ejnye, csillagom! – esett Irene egy konyharuha sarkával az
arcának. Sirius egy darabig fintorogva tűrte, hogy az idős boszorkány
letisztogassa bőréről a gránátvörös cseppeket, aztán elkapta vékony csuklóját,
és egy cuppanós csókot nyomott a csontos, pigmentfoltos kézhátra.
A konyha ezalatt szabályosan zengett Tia egészen különös,
kárörvendő dalától – amiben helyenként ugatásszerű nevetés hangjai voltak
felismerhetőek…
- Tia, elég legyen! – nevetett Irene. – Nem így kell udvarolni!
A madár rögtön elhallgatott, és sértődött szárnysuhogással
távozott az ablakon át.
- Kiborít ez a madár… – morogta Sirius. – Amióta Remus itt
van, teljesen rám van szállva – szó szerint…
- Tetszetek neki, mindketten. – Irene nekilátott, hogy
pálcájával eltüntesse az asztalterítőn éktelenkedő vörös foltokat – Olyankor
produkálja így magát.
Sirius elgondolkodva figyelte a fehér anyagon fokozatosan
kifakuló, majd nyomtalanul eltűnő pöttyöket.
- Ha már a tetszésnél tartunk – kezdte mintegy mellékesen –,
nem figyelted véletlenül, hogy mit szólt az a mugli nő, mikor meglátott?
Irene kuncogott.
- Megakadt rajtad a szeme, az biztos – hogy a szép kis
arcodon, vagy azon a vicces törülközőn, azt már nem tudom… Egyébként csinos kis
hölgy volt, meg kell hagyni… – somolyogva fürkészte Sirius reakcióját. A férfi
már nyitotta is a száját, hogy tisztázza a helyzetet – aztán visszacsukta. Nem
tudta, hogyan fogadná Irene a tényt, hogy Remus és ő… Hogy Remus és ő, mégis
mi? Semmi. Már semmi…
Felzaklatta a gondolat, ingerülten húzta maga elé a lefejtett
gránátalma szemekkel teli tálat, és mazsolázni kezdett a sötétvörös húsú
magokból. Szórakozottan nézte, ahogy Irene egy pálcaintéssel lekapcsolja a
tüzet, majd visszahajol az üvegcse fölé, beleszór egy kevés szárított
virágsziromnak tűnő halványrózsaszín valamit, aztán megkocogtatja pálcájával a
fiolát, hogy felmelegítse annak tartalmát, ami lassan gomolygó, bíbor színű és
meghatározhatatlan, buja, fűszeres aromájú folyadékká változott.
- Amúgy – kérdezte csámcsogva – mi lesz ez a lötty?
- Semmi olyan, amire neked szükséged lenne. És ne beszélj
teli szájjal.
- Valami szerelmi bájital? – kérdezősködött tovább Sirius. –
Azoknak van ilyesmi illatuk, ha jól emlékszem…
- Szerelmi bájitalt nem főzök, senkit sem köthetünk magunkhoz
az akaratán kívül – jelentette ki határozottan Irene, majd rövid szünet után
folytatta: – A gránátalmát önmagában is afrodiziákumként tartjuk számon, néhány
összetevővel persze lehet tökéletesíteni a hatást… És mint mondtam – kivette az
üvegcsét Sirius kezéből, aki az asztal fölött áthajolva, érdeklődve vizslatta a
bájitalt – neked nincs rá szükséged.
- Honnan tudod? – Sirius egykedvűen huppant vissza a székre,
és tovább csipegetett a gránátalma szemek közül. – Tizenhárom éve nem…
- Ugyan, csillagom – vágott közbe nevetve Irene –, lehet,
hogy öreg vagyok, de a fülem még elég jó ahhoz, hogy halljam a fürdőszobából
rendszeresen kiszűrődő hangokat… – Komótosan megveregette a félrenyelt magtól
fulladozó Sirius hátát, és pálcájával a férfi elé hívott egy pohár vizet.
– Egyébként a nevet is tisztán érteni ám
a végén...
Apró köröket rajzolt pálcájával a gránátalma szemekkel teli
tál fölé, majd dudorászva figyelte, ahogy az így kinyert gyümölcslé követi
pálcája ívét a levegőben, és vékony, vörös vonalként átcsörgedezik az
üvegcsébe.
- Nem… – szólalt meg végül Sirius rekedten, kipirultan,
köhögéstől könnybe lábadt szemekkel. – Nem zavar?
- Olyannak ismertél meg? – kérdezett vissza Irene szemrehányó
éllel a hangjában. – Egyébként – tette hozzá cinkos mosollyal – nagyon szépek
vagytok együtt.
- Ezt alkalomadtán Remusnak is megemlíthetnéd…
- Szerintem nem szükséges… Hagyd csak, csillagom, ne dobd ki!
– szólt látva, hogy Sirius a magokat rejtő tál felé nyúl. – Délután jön egy kis hölgy, jó lesz jósolni…
A férfi felvont szemöldökkel pislogott a táj aljára tapadt
vörös héjcafatok között gubbasztó barnás-fehéres magokra.
- Ezekből akarsz jósolni?
- Persze – felelte derűsen Irene. – Pont olyan, mint a teafű
vagy a kávézacc, sőt, általában még konkrétabb válaszokat is ad.
- Ilyenkor őszintén meg szoktad mondani a mugliknak, amit
látsz?
Irene lezárta, és a polcra tette az elkészült bájitalt, aztán
Siriushoz fordult, és rámosolygott
- A jóslás nem ilyen egyszerű dolog, csillagom. Vannak persze
kérdések, amikre általában elég tiszta választ lehet adni, de azért próbálok
ilyenkor is homályosan fogalmazni… Maga a látás képessége – kislányosan könnyed
hangja elkomorult – az egészen más. A jóslás tanulható és kérhető bármikor, a
látás… Az akaratlanul bevillanó képek, hangok zavaros, gyakran megfejthetetlen
elegye. Fiatalkoromban áldásként tekintettem rá… Aztán – sóhajtott – idővel
bebizonyosodott, hogy inkább átok ez…
- És ez hogy működik?
– faggatta tovább Sirius. - Csak elmegy melletted valaki, ránézel, és hopp,
tudod, hogy másnap mit tudom én… Baleset éri, vagy hasonló?
- Igen, valahogy úgy – felelte Irene szomorkás mosollyal – A
másnapot leszámítva, persze. Dátumot sosem tudni ilyenkor... Tudod, mi fog
történni, ahogy azt is, hogy nem tehetsz ellene semmit. Az elmúlt években
szerencsére ritkultak az ilyen látomások – de annak idején csak vártam,
rettegtem, és reménykedtem, hogy ezúttal
talán tévedtem…
Sirius hosszú pillanatig szótlanul nézett rá, szürke szemiben
különös fény csillogott.
- Tudom – mosolyogta Irene, és megsimogatta a karját. – Menj,
szólj Remusnak, hogy kész az ebéd.
*
- Köszönöm! – Remus belekortyolt a gőzölgő italba, és
megborzongott. A farkas dühösen rándult a bőre alatt.
- Sajnálom, a cukor elveszi a hatását… – Irene megsimogatta a
kezét.
- Tudom – sóhajtotta, és igyekezett mosolyt erőltetni
fintorba rándult vonásaira. – Valójában
már kezdem megszokni az ízét… Csak a farkas nem örül neki…
Csendben nézték a kertet, a mágiától zöldellő, buja
fűrengeteget, virágzó bokrokat, a legkülönfélébb színpompás, egzotikus
növényeket, amikhez hasonlót Remus soha korábban nem látott, valamint a közeli
gránátalmafa narancsszínű virágai közt gubbasztó madárpárt.
- Oscerionok – felelte Irene a fel nem tett kérdésre. –
Gyönyörű madarak. Roppant intelligensek és nagyon hűségesek – bár néha
kifejezetten szeszélyesek tudnak lenni.
- Én úgy tudtam, azok kerülik az embereket… – jegyezte meg
tűnődve Remus.
Tekintete megállapodott a tarka madarakon. Tia, a kisebb,
hirtelen felröppent, vidáman cikázott a ragyogó kék égbolt alatt, aztán
visszaült párja mellé és fejével kedveskedőn megbökdöste a másik nyakát. Rua
nagyobb volt valamivel, élénk színű tollazata az aranysárga, narancs és zöld
vidám árnyalataiban pompázott, és fémesen fénylett a napfényben. Remusnak már
érkezése napján feltűnt, hogy a madár – mintha csak félne elhagyni a
biztonságos otthont – sosem repül messzire a háztól, jobbára csak a kertben
libbent lusta, erőtlen szárnycsapással egyik helyről a másikra.
- A háború után megcsappant a számuk – magyarázta Irene –, és
eltávolodtak az emberektől – pedig korábban még levelek kézbesítésére is
használták őket ezeken a vidékeken. Könnyedén megtalálnak bárkit, legalább
olyan jól tájékozódnak, mint a baglyok, ráadásul sokkal gyorsabbak is náluk… Az
utóbbi három évben tűntek fel újra nagy számban, mióta megszaporodtak a
lethifold támadások is…
- Lethifoldok? – kapta fel a fejét Remus.
- Ó, igen – felelte sötéten Irene. – Újra felbukkantak az
alattomos bestiák, egyre gyakrabban hallani eltűnéseket. Pár hete, még mielőtt
ti megérkeztetek, már a ház közelében is feltűnt egy – Tiáék persze azonnal
figyelmeztettek. A helyiek jósmadaraknak is nevezik őket, a legendák szerint
hajdanán gyönyörű, szenvedélyes dalra fakadtak, valahányszor csak valami baj
közeledtét érzékelték, előre jelezték többek között a viharokat, sőt, még a ház
körül ólálkodó ragadozókat is. Az istenek azonban csakhamar megharagudtak rájuk
ezért, elvették a hangjukat, és csak az a szívszorító rikoltás maradt a
sajátjuk, amivel a lethifoldok közelségére figyelmeztetnek.
Úgy tűnt, Tia feladta a próbálkozást, hogy repülésre csábítsa
párját, mert egyszerre fülsértő, vijjogó hangon replikázni kezdett vele, majd sértődötten
berepült a házba.
- Ehhez képest Tia elég… Hangos... – jegyezte meg
félmosollyal a szája szegletében Remus.
- Ha tudnád, milyen volt eleinte! Napokkal egy pusztító vihar
után találtam rá, sérült szárnnyal, kiszáradva. Nem hittem volna, hogy
megmarad: vad volt és bizalmatlan, szabályosan véresre csipkedte a kezemet.
Ételt sem volt hajlandó elfogadni tőlem, végül csak Ruának hála sikerült
elnyerni a bizalmát és megmenteni az életét. Ő még fióka korában került hozzám,
hasonló körülmények között, de egy ember okozta tragédia miatt. Kivágták az
erdőrészt, ahol fészkelt az anyja, csak ő maradt meg... A sérülése hamar rendbe
jött, de fajtársaitól távol nőtt fel, nem mer messzire repülni a birtokról. – A
madár, mintha csak megsejtette volna, hogy róla van szó, a pad háttámlájára
libbent. – Hatalmas szerencse, sőt, inkább kisebb csoda, hogy így egymásra
találtak ők ketten – az oscerionok egy életre választanak párt. Tia
tulajdonképpen az életét köszönheti a másiknak, Rua pedig azóta próbálkozik
bátrabban a repüléssel, mióta a párja noszogatja… – Rövid szünet után Remusra
sandított. – Hagyj időt magatoknak. Mindkettőtöknek.
- Néha komolyan elviselhetetlen – fakadt ki a férfi. – Persze
régen is az volt… Csak nem így…
Irene szelíd mosollyal nézett rá.
- Tizenkét év után visszakapta életét – egy olyan életet, ami
még csak nem is hasonlít ahhoz, amire emlékezett. Szabadnak sem érezheti magát
igazán, hisz továbbra sem mehet szinte sehová úgy, hogy ne kerülne veszélybe…
Nehezen viseli a változást, ahogy nehezen dolgozza fel azt is, hogy már nem egy
kamaszkorból épp csak kinőtt, gondtalan és felelőtlen ifjú, hanem érett,
felnőtt férfi, akitől mindenki megfontolt higgadtságot várna… Élete legszebb
éveit vették el tőle, nem tudott – és szerintem már nem is fog tudni igazán
felnőni…
- Azt észrevettem... – morogta hosszas hallgatás után maga
elé Remus, mert még mindig egyszerűbb volt csak az utolsó szavakra reagálni. –
Legutóbb tizenéves korunkban próbált azzal elcsábítani, hogy egy szál semmiben
flangált fel-alá a lakásban… – Szája elé kapott, és egy szempillantás alatt
paprikapirosra pirult – hogy az emlékektől, vagy azoknak merész megemlítésétől,
maga sem igazán tudta…
- És sikerült neki? – érdeklődött Irene könnyed hangon.
- Öhm… Igen – motyogta Remus, és zavarában még mélyebben
elpirult. – Bár ruhában is sikerült volna… – tette hozzá szégyenlős kis
mosollyal, majd nagyot sóhajtott. – Én csak úgy szeretnék neki segíteni…
- Segítesz. – Irene kedveskedőn megpaskolta a combját. –
Higgy nekem, örül, hogy itt vagy – csak nehezen mutatja ki az érzéseit.
- Leginkább sehogy…
- Azt hiszem – kezdte elgondolkodva Irene –, bátran állíthatom,
hogy elég sok embernek segítettem már az életben. A mai napig sokan jönnek
vissza hálásan, és mondanak köszönetet, sorra kapom a kedves hangú leveleket…
Sirius csak egyszer, alig hallhatóan mormolta el a bűvös „köszönöm” szót – de
az arcra legalább olyan pipacsszínűre gyúlt, mint a tiéd az imént. Utoljára
Anne szájából hallottam ilyen szépen és őszintén, mikor még kislány volt… –
Irene világoskék tekintete a távolba veszett.
- Hogyan…? – kérdezte végül csendesen Remus.
- Egy rajtaütés során – fordult ismét Remus felé az idős
boszorkány. – A gyilkos átok találta el.
Remus szeretett volna mondani valamit, egy „sajnálom”-ot
legalább, bármennyire üresnek tetszett is a szó, de nem jött ki hang a torkán.
Némán nézett Irene nagy, tiszta szemeibe. A boszorkány rámosolygott, és
megszorította a kezét.
– Nem szenvedett. A társait halálra kínozták a
halálfalók. – Árnyék suhant át az arcán, kirajzolta bőrének mély barázdáit,
melyek kislányos derűvel csillogó szemei és barátságos mosolyra álló ajkai
körül voltak a legsűrűbbek, és Remus most először gondolkodott azon, milyen
idős is lehet valójában ez a sokat megélt, törékeny asszony…
- Éveken keresztül vádoltam magamat miatta – csendült ismét a
vékony, kortól erőtlen hang. – Hogy nem lett volna szabad elengednem, ahogy azt
sem lett volna szabad hagynom, hogy az apja után ő is auror legyen… Mára már
meggyőztem magam, hogy oka volt annak, hogy így történt, még ha ezt az okot
valószínűleg sosem fogom megérteni. És ha a veszteséget magát nem is, azt
elfogadtam, hogy a történteken nem változtathatok… Ne rágódj azon, mi lett
volna, ha… Most újra együtt vagytok – és Siriusnak – még ha ő ezt valószínűleg
sosem ismerné el – hatalmas szüksége van rád, és rengeteget jelent neki, hogy
utána jöttél. Hogy még mindig, ennyi év után is mellette vagy…
- Gyönyörű ez a hely – sóhajtotta hosszú szünet után Remus.
Ezúttal sem tudott mit felelni Irene szavaira, de érezte, hogy boszorkány nem
is vár választ. – Olyan háborítatlan és békés… Szívesen maradnék én is itt
örökre…
- Pár éve majdnem hazamentem – mondta Irene elmerengve. –
Albus megkért, hogy menjek vissza tanítani… Mindig is kedveltem a nyüzsgést, csábító
volt a gondolat, hogy újra csillogó szemű, hangoskodó és zabolátlan diákok közt
lehessek. Régen azonnal átragadt rám a jókedvük, fiatalnak és életerősnek
éreztem magam közöttük – végül mégis nemet mondtam.
- Miért?
- Nem tudom. Úgy éreztem, nem szabad itt hagynom ezt a
helyet. – Irene elmosolyodott, majd látszólag megint hirtelen váltott. – Rég
voltam ilyen boldog, mint mióta ti itt vagytok.
- Egy tömeggyilkosnak tartott szökött fegyenc és egy
vérfarkas… – mondta Remus sötét, örömtelen mosollyal.
- Két nagyszerű, bátor és – csak halkan jegyzem meg –
kivételesen jóképű fiatalember hatalmas szívvel és tiszteletre méltó
kitartással. Ennél kellemesebb társaságról nem is álmodhatna egy ilyen
öreglány, mint én…
*
Az alkonyat utolsó sugarai bíborszínűre festették a falakat.
Lapozott egyet. Majd valamivel később, mikor úgy érezte, elég
idő telhetett már el az előző óta, még egyet. Lustán surrogott a papír. Remus
szemei a könyv sorai helyett hosszú percek óta Sirius mozdulatait követték, aki
immár a harmadik szelet süteményt tömte magába jóízűen. Régen nem volt ilyen
édesszájú – ha más nem is, ez mindenképp pozitív változás…
Megmosolyogtatta a felfedezés. Szeretett volna csókot lopni
azokról a telt, kókuszízű ajkakról: szerény, szégyenlős kis csók lett volna,
olyan szerelmesen esetlen, mint amilyen a legelső volt… Akkor mindketten
elpirultak. Jó volna megint pírt és életet csalni abba a vonzó arcba, aminek
kivételesen szép, arisztokratikus vonásait bár megkeményítették a börtönévek,
Remus mégis épp olyan gyönyörűnek látta, mint régen. Csak a szemei… Azokban
nyoma sem volt parázsló szenvedélynek, huncut játékosságnak vagy kópés
csillogásnak. Tompák voltak, és hamuszürke fellegek gomolyogtak bennük…
Sirius félretolta maga elől az üres tányért. Kézfejével
megtörölte a száját, aztán felállt, ráérősen megkerülte az asztalt, és
féloldalasan felült rá.
- Tudom, hogy nem olvasol. –
Ujjaik lopva érintették egymást, ahogy kivette kezéből a könyvet. – Azon
gondolkodtam, mi lenne, ha este elvinnéd egy kicsit sétálni Tapmancsot. Jó
kutya leszek, ígérem – tette hozzá vigyorogva.
Remus megrázta a fejét.
- Dumbledore szerint…
Sirius arcáról eltűnt a mosoly.
- Dumbledore szerint, Dumbledore szerint… – ismételte
affektálva. – Képzeld, Remus, tizenkét évig kuksoltam egy sötét cellában, a
saját… – elharapta a mondat végét. Egy pillanatra lehunyta a szemét, majd fejcsóválva
legyintett egyet. Nem beszélt még Azkabanról, mióta újra együtt voltak – és
Remus elfogadta, hogy talán soha nem is fog. A Black-büszkeség ritkán engedett
bárkit is belátni a lezser nemtörődömség és rosszfiús félmosolyok maszkja mögé.
Ő pedig nem kérdezett.
- Kicsit – folytatta
Sirius gúnyosan – nehéz kiélvezni a visszanyert szabadságot úgy, hogy közben
nem mehetek sehová – még itt sem, ahol mellesleg kutya sem ismer… Mi lesz, ha
majd hazamegyünk? Bezártok anyámék házába…?!
- Ha az kell ahhoz, hogy biztonságban legyél…
Sirius ingerülten felpattant.
- Ne gyere nekem folyton ezzel a…
- Halkabban! – szólt közbe Remus, a nappali ajtajára
pillantva. Tompa léptek neszei és beszélgetés hallatszott odaátról, majd
megnyikordult a bejárati ajtó.
- Élni akarok
végre, Remus! – folytatta Sirius még nagyobb hangerővel. – Persze neked nyilván nehéz ezt megérteni…
- Megértem – felelte csendesen Remus. – De neked is meg kell
értened, hogy sok minden megváltozott azalatt a tizenkét év alatt…
- Szerinted erre magamtól nem jöttem rá?!
-
De, Sirius, tudom, hogy rájöttél. Épp
ezt szerettem volna mondani egyébként, ha nem szakítasz félbe… És azt is tudom,
hogy miattam jöttél rá, aznap, amikor
megérkeztem ide. – Sirius hirtelen elfordította a fejét, és kibámult az
ablakon. Remus tovább beszélt: – Azt hiszem, én valahol talán sejtem, mit
érezhetsz most, szóval ha szeretnél róla beszélni…
- Jól vagyok, Remus – vágott közbe Sirius emelt hangon,
kitartóan fixírozva az ablak előtti hibiszkuszbokor mályvaszínű virágait. –
Csak az zavar, hogy úgy aggódtok miattam, mintha egy megháborodott, lelki
sérült nyomorék lennék, akit mindentől óvni és félteni kell…
- Rendben – sóhajtotta Remus. – Akkor mindössze azt kérem,
hogy egyelőre próbálj megelégedni azzal, ami van és… És próbálj meg így élni…
Éles csattanás és csörrenés törte meg a feszült csendet.
Remus először azt hitte, Sirius vágott valamit a földhöz dühében – de a férfi
ugyanolyan kérdőn pislogott rá. Aztán egy szempillantás alatt elsápadt, és
hatalmas léptekkel a nappali felé indult. Remus elkapta a karját.
- Várj, előbb hadd nézzem meg én, hogy…
Sirius szikrázó tekintetét látva villámgyorsan lefejtette
ujjait a vékony csuklóról, és a követte a varázslót a másik szobába.
- Mi történt? – Sirius az asztal mellett álló Irene-hez
sietett, és a kanapéhoz vezette a boszorkányt. Az idős asszonynak falfehér volt
az arca és finoman remegtek az ujjai.
- Mi történt? – ismételte türelmetlenül Sirius.
- A hölgy, aki az imént ment el – fogott bele Irene csendesen
–, leendő házasságáról kérdezett. Egyszerű, hétköznapi dolgok érdekelték,
hűség, gyermekáldás – illetve, hogy várható-e bármi kellemetlen esemény az
esküvőjük napján, augusztus tizenötödikén…
- És?
Irene válasz helyett oldalra pillantott, és Remus csak most
vette észre a földön heverő, három darabba tört fehér tálat. Lehajolt, hogy
felvegye – aztán megakadt kezében a legnagyobb porcelán darab. Hitetlenkedve
bámulta a tál aljára tapadt, pirosas magvak kuszaságából lassan kirajzolódó
mintát: egy kígyót… és egy koponyát.
Érezte, ahogy Sirius érdeklődve odahajol mellé, majd a
hozzásimuló test enyhén összerezzent. Kifürkészhetetlen volt a tekintete, csak
a gondráncok mélyültek el két szemöldöke között, egy apró izom rándult a szeme
a sarkában, és az ádámcsutkája ugrott árulkodón hatalmasat. Aztán egyszerre
gúnyos, lekezelő kifejezés jelent meg az arcán.
- És mit mondtál neki? – fordult Irene-hez. – Egyenek sok
gránátalmát, hogy kellemesen teljen a nászéjszaka?
Sirius nevetett. Kurta, erőltetett nevetés volt, érdesen
zengett a mozdulatlan csendben. Majd, mivel nem érkezett válasz a kérdésére,
leült Irene mellé, bátorítóan megsimogatta az idős asszony karját, és
könnyednek szánt hangon újra megszólalt:
- Fogalmam sincs, mit láttok, ami ennyire megrémít titeket –
de ha már itt tartunk, megjósolhatnád nekem, hogy ki nyeri a Kviddics Világkupa
döntőjét – ha jól tudom, aznap lesz a meccs… Tényleg, vajon kutyákat is
beengednek?
Irene még csak el sem mosolyodott. Némán, tőle szokatlanul
zárkózott arccal merült el gondolataiban, vagy talán emlékeiben. Remus
tanácstalanul hallgatott. Siriust figyelte, akinek keze lassan ökölbe szorult,
vékony karján megfeszültek és kidagadtak az inak, majd felpattant, dübörgő
léptekkel átvágott a szobán, és háttal az elsötétített ablaknak dőlt.
Irene fásult pillantással követte a férfit – a következő
másodpercben azonban Remus riadtan látta, ahogy a boszorkány tekintete előbb
elhomályosul, majd a lehetetlenül kék íriszek egy villanásnyi időre a szemhéjak
alá fordulnak…
- Gyere el a függönytől! – fátyolos, hátborzongatóan idegen
hangon szólt Siriusra. A férfi értetlenkedve pislogott rá.
- Gyere el a függönytől, csillagom! – ismételte Irene
zaklatottan, de immár a kedves, jól ismert hangján. Közben megpróbált felállni,
a hirtelen mozdulattól azonban hatalmasat roppantak térdének idős ízületei, és
erőtlenül hanyatlott vissza a kanapéra. Remus azonnal felé lépett, de Sirius
még így is gyorsabb volt: letérdelt a földre, és tenyerébe fogta az öreg,
ráncos kezeket.
- Jól vagy? – Ugyanaz az őszinte, szerető féltés csendült a
hangjában, amit Remus oly sokszor hallott régen, a borzalmas átváltozásokat
követő fájdalmas reggeleken.
- Igen – felelte Irene halk, erőtlen hangon. – Csak… Csak
ígérd meg nekem, hogy nem csinálsz semmi meggondolatlanságot, és megpróbálsz
vigyázni magadra…
- Biztos, hogy jól vagy? – Sirius eleresztette füle mellett a
rá vonatkozó részeket.
- Biztos. Semmi baj, csillagom – Irene ajkain szomorkás
mosoly jelent meg, aztán megpaskolta Sirius arcát. – Borotválkozz meg…
Ebben a pillanatban hangos szárnysuhogással Tia libbent be a
szobába, és éles hangon csipogva a bejárati ajtó előtt kezdett körözni.
- Gyorsan a konyhába, jön valaki! – Alighogy kiejtette Irene
az utolsó szót, halk pukkanás, majd közeledő léptek tompa dobbanásai
hallatszottak odakintről, a következő másodpercben pedig már kopogtattak is.
Remus visszarángatta Siriust a másik helyiségbe. A madár
jelzéséből és Irene reakciójából arra következtetett, hogy nem szokványos
látogatójuk érkezett… Hallgatták, ahogy kinyílik az ajtó, majd mély, ismeretlen
férfihang zengte be a kis nappalit, és hamarosan már a szavait és értették:
- Köszönöm, jól vagyunk mind… Öhm, Irene, nincs véletlenül…. vendéged?
- Ó, dehogynem… Remus, kedvesem – kiáltott a boszorkány –,
gyere csak be bátran! És hozz három csészét és a teásdobozt is, kérlek!
- Semmi ostobaság, Sirius – mondta Remus fojtott hangon,
miközben pálcájával magához hívta a teás tálcát. – Itt maradsz. Csendben. És –
tette hozzá bizonytalanul – talán jobb lenne, ha átváltoznál…
- Nyugi, Remus… – A Sirius ajkain játszó mosoly nem sok jót
ígért. – Vigyázok magamra.
Remus nyugtalanul zárta be maga mögött az ajtót.
*
A nappali közepén egy magas, napbarnított bőrű férfi állt.
Rövidnadrágot, hozzá élnénk színű, mintás inget viselt, hosszú, szőkés haját
tarkóján laza lófarokba fogva hordta, és első ránézésre akár egyszerű,
meglehetősen rossz stílusérzékű muglinak is tűnhetett volna – ha nem dudorodik
jól láthatóan egy varázspálca a zsebében.
- Ő itt Andrew Griffin, a
Minisztérium Varázslény-Felügyeleti
Főosztályáról – mutatta be Irene a
látogatót. – Lassan egy éve, hogy felém
se nézett – tette hozzá barátságos dorgálással.
- Sajnálom – felelte a férfi
bűnbánó mosollyal. – Pár hónapra visszamentem Angliába, aztán a környező
szigeteken voltam szolgálatban… Remus John Lupin? – fordult hirtelen Remus
felé.
- Igen.
- Kérem a pálcáját!
- Ugyan, Andy! – szólt rá élesen
Irene, a férfi azonban rá sem hederített. Merőn fürkészte Remus vonásait,
miközben várakozón felé nyújtotta a tenyerét. Remus vonakodva adta át a
pálcáját, aztán egy gombóccal a torkában figyelte, ahogy a férfi elmormol egy
varázsigét, majd lassan bólint, miközben ajkai némán formázzák a pálca végén
kibukkanó cetlin olvasható szavakat: „tíz és egynegyed hüvelyk, ciprusfa,
egyszarvúszőr mag*”. Remus a pálca után nyúlt, de úgy tűnt, a varázslónak
egyelőre esze ágában sincs visszaadnia.
- Anyja neve? - szegezte neki a
kérdést.
- Hope Howell* - felelte
higgadtan.
- Hány éves korában és kitől kapta
a harapást?
- Elég legyen! – csattant fel
Irene, de Remus egy pillantással megnyugtatta. Került ő már ennél sokkal
kellemetlenebb helyzetekbe is…
- Semmi baj... – mondta csendesen,
majd a férfire nézett – Négy* éves voltam, mikor Fenrir Greyback rám támadt.
A varázsló szemöldöke között
lassan kisimult a ránc.
- Rendben van. A nyilvántartás
alapján július hatodikán, délelőtt tíz óra három perckor érkezett, zsupszkulccsal,
vakációra. Így van? – Megvárta, míg Remus bólint, aztán folytatta. – A holnap
esti teliholdra való tekintettel kénytelen vagyok…
- A farkasölőfű-főzetről én
gondoskodom – szólt közbe Irene türelmetlenül.
- Rendben – mondta ismét a férfi,
és végre visszaadta Remusnak a pálcáját. Aztán, mintha mi sem történt volna,
barátságosan kezet nyújtott. – Elnézést a kellemetlenségért, ez is a munkám
része. Sajnos manapság nem árt az óvatosság… – Nagyot sóhajtva foglalt helyet
az egyik fotelban.
Irene megpöccintette pálcájával a
teáskannát – abban azonnal bugyogni kezdett a forró víz.
- Mentatea, mint régen?
- Öhm, igen… – felelte
szórakozottan a férfi. Tekintete idegesen pásztázta a szobát, mintha keresne
valamit – vagy valakit.
- Remus, kedvesem?
- Nekem is jó lesz, köszönöm…
Újabb pálcaintést követően Irene kitöltötte a gőzölgő teát a
csészékbe, majd a vendéghez fordult:
- Minek köszönhetjük ezt a váratlan látogatást? – kérdezte
közvetlen, barátságos hangon. Szemei azonban egy leheletnyit összeszűkültek,
amitől Remusnak olyan érzése támadt, mintha a boszorkány a másik fejébe
igyekezne belátni…
- Öhm, igen, igen… Nem árt, ha
rögtön a lényegre térek… – kezdte a férfi, és a táskájába nyúlt. - Irene,
kérlek, nézd meg ezeket… – tolta eléjük a dossziét. Az idős boszorkány
érdeklődve lapozta fel, és olvasgatni kezdte a mugli számítógéppel írt sorokat.
Remus ezalatt a szemben ülő férfit figyelte, akinek mélyen ülő, sötétbarna
szemei továbbra is gyanakvón cikázta ide-oda a szobában, miközben fáradt hangon
tovább beszélt: – Mugli rendőrségi dokumentumok, jelentések, jegyzőkönyvek –
magyarázta – egyre nyugtalanítóbb eltűnésekről kapunk híreket. Pár napja az
egyik szomszédos szigeten egy teljes mugli családnak veszett nyoma: este még
látták őket bemenni a bungalóba, reggel üres volt az ágyuk… – a férfi
gondterhelten felsóhajtott, és belekortyolt a teába.
- Lethifoldok – mondta egyszerűen
Irene. Becsukta a dossziét, és Andrew-ra emelte átható tekintetét. –
Feltételezem, ez a minisztériumnak sem újdonság.
A varázsló szólásra nyitotta a
száját – aztán meggondolta magát, és becsukta. Úgy tűnt, mintha latolgatná
magában, megemlítsen-e még valamit, végül ölébe vette a hátizsákot, kotorászott
egy darabig, majd újabb mappát húzott elő.
- Ezek itt fényképek – adta Irene
kezébe. – Óvatosan! Elég megrázóak is akadnak közöttük…
Remus végre levette pillantását a
férfiról, és Irene-nal közösen nézegetni kezdte a képeket: üres ágyak gyűrött
ágyneművel, levert asztali lámpák – a következő fotón pedig üveges tekintettel
a semmibe révedő, szétroncsolt emberi tetem…
Irene behunyta a szemét, és remegő
ujjakkal csúsztatta az asztalra a becsukott mappát. Tia erre odaröppent
hozzájuk, szemrehányóan nézett az idegen férfira, majd leült Irene mellé a
kanapé karfájára, és kedveskedőn nekidöntötte fejét gazdája karjának. Az
asszony mosolyogva simogatta meg.
- Ez már a negyedik ilyen eset
mostanában – törte meg a csendet Andrew. – Elképzelésünk sincs, hogy ezek…
- Lethifoldok – ismételte Irene.
Erőtlen, de nyugodt volt a hangja, és ismét a vendégre szegezte tekintetét.
- A lethifoldok – kezdte
bizonytalanul a férfi – általában nem hagynak nyomot maguk után, teljesen
eltüntetik az áldozatukat…
- Kivéve, ha nem éhségből, hanem
kedvtelésből ölnek. A háború utolsó évében, mikor idekerültem, gyakori volt az
ilyen eset. Gondolom, a minisztérium még őrzi az aktákat.
- De mégis mit jelenthet ez?! –
Andrew elkeseredetten fakadt ki.
- Változást – felelte Irene hosszú
csend után. – A lethifoldok megérzik a változást, főként ha az nekik, és a
hozzájuk hasonló sötét teremtményeknek kedves. Izgatottak lesznek, és
szaporodnak…
- Mégis miféle – nem fejezhette be
a kérdést, mert ebben a pillanatban éles, panaszos kiáltás hangzott fel
odakintről. Mindnyájan összerezzentek, Tia azonnal szárnyra kapott, és kirepült
párjához.
- Csak nem…
- Nem, nem lethifoldok – vágott
közbe Irene. Nyugodt volt az arca, de hangjában bújtatott feszültség csendült.
– Ahhoz még korán van, és azokat egyébként sem így jelzik a madarak... Remus,
kedvesem, menj és nézd meg kérlek, mi a helyzet odakint. Andy, te
nyugodtan ülj csak vissza…
Egy villanás volt az egész:
alighogy Remus felállt, a minisztériumi varázsló egy ugrással előtte termett,
és mellkasának szegezte a pálcáját.
- Nem csak a lethifoldok miatt
vagyok itt – hadarta zaklatottan, és Remus sejtette, hogy csupán az Irene
iránti tisztelet az, ami magyarázkodásra kényszeríti.
- Gondoltam – felelte Irene
megfejthetetlen kis mosollyal, és hátradőlve kortyolgatni kezdte a teáját. –
Mesélj, fiam, bátran, hallgatunk.
A kertből ismét felhangzott a
sürgető rikoltás, és mindketten tettek egy óvatos lépést a hátsó ajtó felé.
- Egy… Egy mugli turista, aki ma a
házadban járt, felismerni vélte Sirius Blacket.
Remusnak görcsösen összerándult a
gyomra, Irene ellenben derűs nyugalommal, őszinte csodálkozást színlelve
érdeklődött tovább:
- Sirius Blacket? Ejnye, hát még
mindig nem sikerült elfogni?
- A személyleírás alapján –
folytatta a férfi némi bizonytalansággal a hangjában, pálcáját továbbra is
Remus mellkasának szorítva – egy magas, szikár férfit látott, sápadt, beesett
arccal, és sötét hajjal… De a hajszínt leszámítva – sandított tétován Remusra –
tulajdonképpen akár…
Hirtelen Tia rontott be a szobába,
és Remus ingét türelmetlenül csipkedve rángatni kezdte őt a kert felé. A
konyhába érve aztán kemény ütést érzett az oldalán, ahogy Andrew egy határozott
mozdulattal maga mögé utasította, hogy elsőként léphessen ki a kertbe. A férfi
magasba emelte a pálcáját, elmormolt egy varázsigét – és várt. Nem történt
semmi. Aztán a ház felé fordulva tompán szikrázni kezdett a pálca…
- Ki van még a házban?! –
ordította. Félrelökte Remust az útból, és egyre nagyobb fénnyel izzó pálcáját
követve, berontott a házba. Végigszáguldott a szűk folyosón, egyetlen
pálcasuhintással feltépte a kis hálószoba ajtaját – és a nyomában loholó Remus
szabályosan beleütközött a hátába, ahogy hirtelen megtorpant a küszöbön. Földbe
gyökerezett lábbal, pálcáját maga előtt tartva, megzavarodva pislogott a Sirius
ágyán kényelmesen terpeszkedő Csikócsőrre… Az álmából felkeltett, bosszús
hippogriffen kívül mindössze egy bőrönd, és néhány szétszórt ruhadarab hevert a
másik ágyon – külső szemlélő számára semmi jel sem utalt rá, hogy szobában két
ember lakik…
Remus rémülten pillantott össze az
utánuk csoszogó Irene-nal – Sirius eltűnt. Azt jelezték a madarak…
*
Képtelenül tiszta volt az ég. Kacéran hunyorgó csillagok
pöttyözték a tintakék vásznat, és a majdnem teli hold kaján izgalommal
vigyorgott köztük.
A farkas kéjesen nyújtózott a bőre alatt.
Lassan egy órája, hogy maga mögött hagyta a néptelen
partokat, magányos, bambusztetős házakat, és az előtte két-három méterre
repkedő Tia nyomában egyenest a sziget egyetlen városának muglik által
leginkább felkapott negyede felé tartott.
Görcsösen markolászta a zsebében rejtőző pálcát, és közben
igyekezett nem belegondolni, milyen nevetséges és főként feltűnő látványt
nyújthat egy izgatottan repkedő, tarka madarat követve az idegen országbeli
éjszakai élet szabadságát élvező mugliktól hemzsegő utcákon.
Párás és nehéz volt a levegő. Vezetékek sisteregtek a
magasban, elsuhanó autólámpák villództak, és tompa dübörgés lüktetett a fülében
egy-egy szórakozóhely előtt elhaladva. A sarkon csókolózó párnak fanyar
verejtékszaga volt. Holdsáp feszülten mocorgott odabent.
Tia végül bekanyarodott egy sötét mellékutcába, és lassú
szárnycsapásokkal lebegett egy lepusztult lebuj bejárata előtt. R nyelt egy
nagyot.
- Köszönöm, Tia! – távoli és rekedt volt a hangja, a madár
aggódva pislogott rá. – Rendben leszünk. Menj vissza, és vigyázz Irene-ra!
Az okos, aranyszínű szemek továbbra is kétkedve vizslatták,
mire Remus magára erőltetett egy biztatónak szánt mosolyt. A madár odaröppent
hozzá, barátságosan megcsipkedte a fülét, majd felrepült, és egy szempillantás
alatt beleolvadt az éjszakába.
Remus lenyomta a kilincset.
Alkohol, cigaretta és emberi verejték testes, émelyítő elegye
csapta meg az orrát. A szürkén gomolygó dohányfüsttől kapart a torka, a pult
körül izzó neonfények bántották a szemét. Üvegek nyaka koccant poharak
szájához, csobogva töltötték beléjük a karcos szagú italt, emberek kiabáltak,
nevetgéltek, beszélgettek, csókok csattantak és valahol egy pofon is. Székek
nyikorogtak, asztallábak csikordultak a karcos padlón. A zenegépből ’80-as évekbeli
glam metal sláger dobhártyaszaggatóan éles gitárszólója ordított.
A farkas dühösen felmordult. Csendet akart. Feszült, élveteg
várakozással teli csendet, ahol hallani a kapkodó lélegzetet, a gyorsuló
szívverést, az artériákban zubogó vér moraját… De mást is akart: a társát.
Holdsáp szerette Tapmancsot – és vele
Siriust is. Igazi, büszke nagyvad volt, erős, féktelen és impozáns, és
Holdsápnak szüksége volt rá. Néha
talán még jobban is mint, mint neki, Remusnak…
Kétségbeesetten kutatta a rövid, ébenfekete tincsek keretezte
szépmetszésű arcot az átláthatatlan embertömegben – és Holdsáp alig öt
másodperc alatt meg is találta. A varázsló kifejezéstelen tekintettel meredt az
üres pohár alján vacogó jégkockákra.
Remus rögtön elindult felé - ekkor azonban valaki megragadta
a csuklóját, és finoman végigsimított az alkarján. Puhák és nyirkosak voltak az
ujjak, a lepattogzott vörös körömlakk alatt vékony csíkban feketéllett a kosz.
Szex és olcsó parfüm szaga kúszott az orrába. A farkas ellenkezőn acsargott az
elméjében, vadállatias dühbe torzítva arcának szelíd vonásait.
Lassan fordult az alacsony, sovány nő – nem is nő volt,
inkább még csak lány – felé, vonakodva vette le tekintetét a pultnál üldögélő
Sirius széles vállairól, és az erősen sminkelt, mandulavágású szemekbe nézett.
A lány arcáról leolvadt a műmosoly. Rémülten húzódott el tőle, hogy a következő
pillanatban hamis csábításra visszarendezett vonásokkal egy másik turistának
tűnő férfihoz lépjen.
Remus továbbindult a pult felé. Izmai bizseregve feszültek,
akár az ugrásra ragadozónak - farkas pedig egyszerre szűkölt és vicsorgott
odabent, ahogy szembesült „zsákmánya” hiányával: Sirius nem volt sehol. A
füstös helyiségben épp csak egy leheletnyi keringett a bőréről felszálló pézsma
és szantálfa aromából, amit a többi ember bűze sem tudott elnyomni. Holdsáp
szagot fogott. Villanásnyi képek követték egymást.
Remus érezte, ahogy
durván félrelöki a körülötte állókat, hallotta a káromkodást, szitkozódást a
nyomában, majd feltépett egy ajtót a helyiség másik végében. Újra szabad levegő
tolult a tüdejébe – és az ő csodás
illata, ami most rothadó szemét és maró vizelet szagával keveredett.
Aztán végre meglátta őt. Ott állt, háttal az összehányt
falnak dőlve. Hátravetette a fejét, a sápadt holdfény fakóezüsttel rajzolta kis
állkapcsának szögletes ívét, arcának hibátlan vonásait, ajkainak és lehunyt
szemhéjainak apró rezzenéseit a testén végigbizsergő kéj nyomán. Az egész
látvány mocskos volt. És átkozottul gyönyörű.
- Mi a fenét művelsz?!
Hosszú, vékonyszálú tincsekbe markolva taszította el a földön
térdelő kurvát. Sirius szórakozottan figyelte, ahogy indulattól remegő ujjakkal
a fenyegetőző nő felé dob valamennyi mugli bankjegyet. Az mohón felkapkodta a
pénzt, majd ahogy megértette a helyzetet, megvető pillantással hagyta őket
magukra. Egy utolsó szajha is lenézte őket, mert… Mert szeretik egymást. Remus
egyszerre tudott volna sírni, ordítani és kacagni elkeseredett dühében.
- Hogy jutott az eszedbe ekkora hülyeség?! – Siriushoz
lépett, és elkezdte visszarángatni rá a farmert.
- Te… Te mondtad, hogy tanuljak meg így élni… – dünnyögte Sirius. Színtelen hangjából és tompán
csillogó tekintetéből ítélve borzalmasan leitta magát. Remus remegett a dühtől.
- Az a Sirius Black, akit én ismertem, sosem süllyedt volna
idáig, hogy… – Egyszerre hördültek fel, ahogy Sirius megragadta, és ölére
szorította a kezét.
Remus nem emlékezett, mikor csókolóztak utoljára ilyen heves
és vad odaadással, mikor mindketten csak adni akartak, nyers, erőszakos
szenvedéllyel egyszerre odaadni tizenhárom év fájdalommal, dühvel és
csillapíthatatlan vágyakozással teli szerelmét.
Sirius izmai egy pillanatra megfeszültek, és Remus
belekuncogott a csókba, ahogy megérezte kezén szerelme forró magját. Tovább
simogatta, közben arcát, állát csókolta. A farkas sóváran dörgölőzött a
bőréhez.
- Olyan… Buta… Vagy… – lehelte egyesével a szavakat. – Soha…
Soha többet ne csinálj ilyet…
- Nyugi, nem dugtam volna meg. A legkevésbé sem hiányzik pár
lapostetű most, hogy végre megszabadultam a bolháktól…
Remus nevetett. Nem tudta, min, leginkább talán mindenen,
mert egyszerre megint minden olyan jó
volt. Sirius forró, hozzásimuló teste, lustán cirógató tenyere a derekán,
bőrének mély, fűszeres illata… Holdsáp elégedetten dorombolt odabent.
- Gyönyörű vagy…
Sirius ködös tekintettel igyekezett az arcára fókuszálni.
- Tudod – lassan, vontatottan beszélt – régen, mikor
besétáltam egy ilyen helyre, szinte mindenki felém fordult… Nők és férfiak is…
Most…
- Most – vágott közbe Remus. Nem gondolkodott a szavakon,
csak elmormolta, ami éppen, lustán-boldogan az eszébe jutott, apró csókokkal
hintve közben Sirius bőrét. – Most minden más és nehéz, tudom… De meg fogod
szokni, el fogod tudni fogadni, és minden rendben lesz…
Sirius rámosolyogott. Volt valami sötét és idegen abban a
mosolyban, és Remus megborzongott. Aztán már lehunyt szemmel kuncogott, ahogy
szerelme lassan végigcsókolta a nyakát, majd fülcimpáját majszolgatva
érzékborzolóan rekedtes hangon a fülébe súgta:
- Vicces, hogy pont te beszélsz nekem elfogadásról…
Nagyot csattant a pofon.
Remus döbbenten nézte a tenyerét: millió tűszúrásként
bizsergett bőrén az előbbi ütés. Soha nem ütött még meg senkit. Sirius volt az
első. Ebben is.
Sirius alkoholpárás tekintetében meglepettséggel és
értetlenséggel vegyes elismerés tükröződött, ahogy óvatosan megtapogatta
felrepedt ajkát. Vérzett.
Holdsáp éhesen simult a bőréhez, és Remus lehunyta a szemét
pár másodpercre, mielőtt szerelme kezéért nyúlt.
- Gyere, menjünk innen… - mondta csendesen, és a férfi –
legnagyobb meglepetésére – engedelmes kutyaként követte. Észre sem vették,
ahogy ujjaik lassan egymásba kulcsolódtak.
*
Rég maguk mögött hagyták a város fényeit, és a távolban már
kirajzolódtak a part menti kis házak körvonalai, mikor Sirius váratlanul
megtorpant. Némán, kifürkészhetetlen arccal bámulta a fodrozódó tenger tükrén
megtörő holdsugarakat, majd hirtelen megszólalt:
- Aznap láttam utoljára a Sötét Jegyet. Úton Jamesék háza
felé – már akkor tudtam…
Remus megszorította a kezét.
- Mikor először ránéztem Harryre – folytatta Sirius rekedt,
vontatott hangon –, egy pillanatra azt hittem… – Elharapta a mondat végét, és
megrázta a fejét.
- Nem a te hibád – mondta csendesen Remus.
- Hol rontottuk el, Remus? – fordult felé hirtelen.
- Nem tudom, Sirius… Nem tudom… – sóhajtotta, és magához
ölelte a férfit.
Sirius úgy dőlt a karjaiba, mint egy rongybaba – egy csontsovány,
ugyanakkor meglepően nehéz rongybaba. Remus megtántorodott a nem várt súly
alatt, a következő pillanatban pedig már a puha homokban feküdtek – egymáson,
összegabalyodott végtagokkal.
Remus kuncogva igyekezett feltápászkodni, Sirius azonban megragadta
a derekát. Durván és kétségbeesetten húzta vissza magához, mellkasába fúrta a
fejét – ő pedig szótlanul ringatta és simogatta azt az összetört, erős testet,
és úgy tett, mintha nem érezné az ingének könnyű anyagát átitató nedvességet.
Úgy tett akkor is, mikor megkapták a hírt, hogy Regulust megölték. Aznap este
Sirius a hasára fordította – ritkán tett ilyet, szerette nézni az arcát közben –, és ő elszorult torokkal,
tehetetlenül számolta a csigolyáin végiggördülő könnycseppeket. Nem szólt róla.
Lehunyta a szemét, és állát párja fejére támasztva várta,
hogy a bőrébe maró ujjak görcsös szorítása enyhüljön, hogy szerelme némán
ziháló lélegzetvétele lassan lecsillapodjon. Nem tudta, mennyi idő telhetett el
így – percek, vagy talán órák –, mikor egyszerre különös, földöntúli hang
ütötte meg a fülét. Egy pillanatra azt hitte, a szél támadt fel ilyen
szívszaggató sikoltással, de a rájuk nehezedő fülledt, párás légtömeg meg se
rezzent – a hang ellenben egyre erősödött. Lassan nyitotta ki a szemét, és beletelt
egy kis időbe, míg felismerte a fölöttük köröző zöld-narancs színű madarat –
ezzel egyidejűleg pedig megpillantotta a holdfényben úszó homokban feléjük
kúszó koromfekete árnyakat.
Gondolkodás nélkül kapott a pálcájáért:
- Expecto patronum!
A pálca végéből kiszökkenő nagy, ezüstös kutya fenyegető
morgással zavarta szét a köréjük gyülekező lethifoldokat, aztán vidám
csaholással üdvözölte rég nem látott gazdáját – tizenhárom éve nem idézett meg
inkarnálódott patrónust…
Sirius fészkelődött egy kicsit az ölében, és motyogott
valamit álmában, ami leginkább „Holdsáp”-nak hangzott. Remus megcirógatta az
arcát, közben pedig elsuttogott egy köszönömöt a kecsesen leereszkedő madárnak,
akihez szélsebesen közeledő, lángvörös foltként csatlakozott ekkor párja is.
Tia úgy meresztgette aranyszínű szemeit a homokban heverő
kettősükre, mintha gondolkodna valamin – aztán izgatott csicsergéssel a tenger
felé repült. Sirius ébredezni kezdett a hangra. Hatalmasat sóhajtva nyújtózott
egyet, majd kótyagos tekintettel pislogott rájuk.
- Hát te, nagyfiú? – fordult csodálkozva a madár felé. –
Ilyen messze otthonról?
Rua kitárta hatalmas szárnyait, büszkén a magasba röppent,
tartott egy kis repülési bemutatót a fejük fölött, aztán újra leszáll melléjük.
Sirius megsimogatta a fejét, majd lassan, szinte félve Remusra pillantott:
- Remus, én…
- Holnap éjjel telihold – vágott közbe sietve. – Tudod, Tapmancs, a főzetnek köszönhetően
lényegében csak egy egyszerű, könnyen kordában tartható farkas vagyok, a
szigeten pedig elég sok a felfedeznivaló – persze távol a várostól. Mit
szólnál, ha...
- Holdsáp és Tapmancs újra együtt? – vonta fel a szemöldökét
Sirius.
- Valahogy úgy – bólintott Remus. majd nem törődve a vér és
alkohol kesernyés aromájával, hosszú percekig ízlelgette szerelme ajkait –
egészen addig, míg Sirius a nyakába zúduló, józanítónak szánt jéghideg víztől
szitkozódva el nem rántotta a fejét.
- Kösz, Tia, már ébren vagyok… – morogta.
A madár elégedetten repkedett felettük, szokásos, ugatós
nevetést utánzó hangos csivitelésével – és egy hatalmas kagylóhéjjal a karmai
között, melyről apró cseppekben még mindig csöpögött a víz.
Remus nevetve segítette fel bosszankodó kedvesét a puha
homokból, aztán a két, boldogan repdeső madár nyomában elindultak a ház felé.
*
Az ablak előtti pálmaleveleken keresztül beszűrődő fény
bágyadt aranysárgára festette a falakat. Remus belefúrta fejét a puha takaróba,
és ábrándos kis mosollyal szívta magába szeretkezésük buja illatát. Lustán
fészkelődni kezdett, hogy hátát szorosabban préselje szerelme mellkasához. A
meleg, bársonyos bőrfelület azonban sehogy sem akart közelebb jönni, így nagy
nehezen megfordult – és csalódottan szembesült a ténnyel, hogy az összetolt
ágyak másik fele üres.
Tizenhárom éven át ébredt magányosan minden egyes reggel, az
elmúlt négy, egymás karjaiban töltött éjszaka után most mégis csüggedten,
lebiggyesztett ajkakkal cirógatta az ágynemű gyűrődéseit ott, ahol pár órával
ezelőtt még Sirius feküdt alatta kipirult arccal, lehunyt szemekkel, mély,
dorombolásszerű morgást hallatva. Remus elmosolyodott a közeli emléktől.
Megszokta, hogy ő ébred korábban, és olyankor szerette
hosszan, ráérősen, gyönyörködő imádattal nézni, ahogy Sirius alszik. Már négy
éjszaka, hogy nem kiabált álmában, hogy görcsösen összekucorodott magzatpóz
helyett újra azokban a mulatságos, lehetetlenül kitekeredett testhelyzetekben
aludt. Néha még védekezőn megrándult egy-egy izma, megrezzentek a szempillái,
és zaklatottan nyöszörgött – de azonnal kisimultak a vonásai, ahogy megérezte
arcán párja könnyű, megnyugtató érintését.
Remus nagyot sóhajtva kelt ki az ágyból, öltözés közben
szórakozottan simított végig a nyakán, hasán, combjain és testének
legváltozatosabb pontjain vöröslő harapásnyomokon. Az apró, szenvedélyszínű
foltok mellett megfakultak és eljelentéktelenedtek a pár nappal korábbi
telihold nyomai. Egyébként is ez volt az elmúlt majd’ tizenöt év legkellemesebb
átváltozása…
A konyhába lépve elmormolt egy rekedtes „Jó reggelt!”-et –
aztán megtorpant, és elkerekedett szemekkel bámulta a szétszórt edényekkel,
összetört tojásokkal, kiömlött liszttel, cukorral és egyéb hozzávalókkal
borított csatateret, amivé a máskor ragyogóan tiszta és rendezett kis helyiség
változott. Irene jókedvűen kortyolgatott egy csésze teát, és a széktámláján
ücsörgő Ruával és Tiával egyetemben, derűs érdeklődéssel figyelte a
konyhapultnál tanácstalanul álldogáló Siriust – majd lassan a küszöbön nem kevésbé
dermedten ácsorgó Remus felé fordult.
- Jó reggelt, kedvesem! Hogy aludtál? – köszöntötte
barátságos mosollyal, és miután kihúzta és megpaskolta a maga melletti széket,
pálcájával az asztalon lévő tenyérnyi szabad felületre navigált egy tál zabkását.
Remus a székhez botorkált, leült, és gépiesen kanalazni kezdte reggelijét.
Sirius közben vetett egy komor pillantást felé, biccentett,
majd halántékát megdörzsölve, gondterhelten tanulmányozta tovább az előtte
fekvő, megsárgult papírfecnit.
-
Öhm… – kezdte tétován Remus. – Mi készül?
Sirius bizonytalanul, már-már kétségbeesetten nézett végig az
asztalon és konyhapulton díszelgő romhalmazon, de Irene készségesen kisegítette
a válaszadásban:
- Torta. A keresztfiának hamarosan itt a születésnapja… – Remusra
sandított, és mintha olvasott volna a gondolataiban, vidáman hozzátette – Hagyd
csak, kedvesem, reggelizz nyugodtan. Majd szól, ha kell neki segítség.
Sirius érthetetlenül morgott valamit, miközben egy tojás
feltörésével vesződött. Először csak óvatosan kocogtatta a tál pereméhez,
másodjára kicsit erősebben, de így is alig repedt meg a héja. Harmadjára már
akkora lendülettel csapta hozzá, hogy szerencsétlen tojás menten ripityára
tört, és Sirius tenyeréből egyenesen az asztalterítőre folyt. Elmormolt egy
káromkodást.
- Mióta csinálja… Ezt? – tudakolta csendesen Remus.
- Én öt óra körül keltem – felelte Irene mosolyogva –, akkor
már idekint volt, és elmélyülten keresgélt a receptjeim között… Folytasd,
csillagom, mi csak beszélgetünk! Annyit – fordult ismét Remushoz – végül
engedett, hogy segítsek neki választani, ezt leszámítva ragaszkodott hozzá,
hogy mindent egyedül csináljon… Mérhetetlenül makacs, és – tette hozzá kuncogva
– meglepően ügyetlen a konyhában…
Remus tekintete egy másodperce összeakadt Siriuséval, aki
szemöldökét emelgetve megeresztett felé egy sokatmondó, féloldalas kis vigyort.
Remus emlékezetébe azonnal bevillant pár képkocka a múltból, melyek alapján
párja konyhapult körüli teljesítményét sokféle jelzővel illette volna, de
ügyetlennel a legkevésbé sem… Belepirult a gondolatba, és gyorsan más témába
kezdett:
- És hogy juttatjuk el a tortát Harrynek? Nem láttam
baglyokat, ráadásul több hét lenne, mire azok... Áu! – kapott a nyakához, és
arrébb lökdöste a bőrét csipkedő, hegyes madárcsőrt.
- Akad itt lelkes jelentkező, ahogy látom… – nevetett Irene –
Tia, mit szólsz egy hosszabb úthoz? – A madár vidám trillázással jelezte, hogy
boldogan vállalja a küldemény kézbesítését. Rua erre megbántottan csettintett a
csőrével, kitárta hatalmas, színpompás szárnyait, és kecsesen körberepülte a
konyhát.
- Egyelőre még nagy távolság az, Rua – mondta szelíden Irene,
mire a madár csüggedten huppant vissza a széktámlára. Tia kedveskedőn dörzsölte
hozzá a fejét. – És amúgy is, hölgyeké az elsőbbség.
- De – tette hozzá Remus – megígérjük, hogy viheted te a
követ…
Hatalmas csattanás hallatszott, aztán felhangzott Tia jól
ismert, kizárólag Sirius számára tartogatott dala.
- A kur…
- Vigyázz a szádra!
- Rendben. – Sirius vett egy nagy levegőt. – Ha már eddig
ilyen jól szórakoztatok, mi lenne, ha segítenétek egy kicsit, mielőtt megmérgezem Harryt ezzel a katyvasszal? – Irene
felvont szemöldökét látva aztán gyorsan hozzátette: – Kérlek...
A boszorkány egy gyors Reparóval összeforrasztotta a földön
heverő, kettétört üvegtálat, majd könnyed pálcalegyintésekkel hozzálátott a
rendcsináláshoz. Remus eközben párja mögé lépett, és hátulról átfogta a
derekát.
- Sirius Black, a konyhatündér – duruzsolta a fülébe, nevetős
csókot lehelve nyakára.
- Ne vigyorogj, egyáltalán nem vicces – sandított rá Sirius
színlelt bosszankodással, de ajkai szélén árulkodó kis mosoly játszott,
pajkosan csillogó szemei újra tele voltak élettel, szenvedéllyel. Kellemes
melegség járta át Remus mellkasát.
- Csak örülök, hogy újra boldognak látlak – felelte
egyszerűen. – És amúgy – simult hozzá szorosabban –, nagyon vicces. És
elképesztően szexi – súgta egészen halkan, fogai közé kapva a cukrászmester
fülcimpáját.
Érezte, ahogy a karjaiban tartott erős test egy pillanatra
megmerevedik és megborzong, aztán Sirius szórakozottan belenyúlt az előtte
fekvő edény falára tapadt krémbe, és Remus ajkaihoz érintette az ujját. Az
indokoltnál jóval lassabban nyalta le róla a kakaós masszát.
- Finom.
- Egy kicsit talán híg lett… – állapította meg nagy
szakértelemmel Sirius. – De így elsőre nem is olyan rossz.
- Egyszer csináltál nekem meglepetés reggelit… Tejbegrízt,
emlékszel?
- Igen, és gríz helyett véletlenül lisztet tettem bele… –
emlékeztette Sirius. Remus nevetett, és nyomott egy játékos puszit az arcára.
- Ezek közül megpucoljak valamit? – kérdezte az asztalon
heverő gyümölcsöstálra mutatva.
- Nem is tudom… – Sirius kiemelt a kupacból egy gránátalmát,
párszor a levegőbe dobta, majd Remusszal szembe fordulva az asztalnak dőlt, és
kihívóan a szemébe nézett. Szinte feketének tűnt a máskor viharszürke tekintet…
– Holdsáp, te tudtad, hogy a gránátalma vágyfokozó?
Remus nyelt egy nagyot. Sirius ujjai lassan bekúsztak az inge
alá, és incselkedő alig-érintésekkel kapaszkodtak egyre feljebb és feljebb
bordái mentén. Kuncogva igyekezett lerázni magáról a neveletlen kezeket.
- Még mindig csikis vagy… – húzta közelebb magához Sirius, és
belecsókolt a nyakába.
- Persze, azt nem lehet kinőni… – felelte kipirultan Remus,
majd halkan hozzátette: - Azt pedig
nem lehet fokozni…
- Mit is? – Sirius ajkain gyanúsan önelégült kis mosoly
játszott, ahogy egy gyors pillantással felmérte az asztalon felszabadult
helyet.
- Sirius, nem fogunk itt…
- Mit is? – A halvány mosoly kaján vigyorba váltott.
Remus megadóan sóhajtott. Készségesen fonta karjait párja
nyaka köré, és lehunyt szemmel hagyta, hogy Sirius a combjai alá nyúlva
megemelje, és a kemény asztallapra ültesse. Bódultan kuncogott, ahogy szerelme
hosszú szempillái megcsiklandozták a nyakát.
Irene egy néma Invitóval magához hívta az asztalon felejtett
tálat, majd a kakaós krémet kevergetve, dudorászva kisétált a konyhából. Rua
tüntetőleg elfordította a fejét – aztán kitárta, és a szerelmeseket élénk
érdeklődéssel figyelő Tia szemei elé emelte egyik szárnyát. Volt pár apró rés
az aranysárga tollak között…
*
Harry!
- Öhm…
- Kérdezd meg, hogy telik a szünet.
- Az túl sablonos…
Minden rendben veled?
- Ez meg így túl száraz, nem?
- Merlinre, Sirius, mióta vacakolsz te ilyen apróságokon?!
- Nem is tudom, talán mióta a tizenkét éve nem látott keresztfiamról
van szó…?
- Harry annak is örülni fog, hogy újra hall felőled. Higgy
nekem. Tudom.
Előre is boldog
születésnapot – ha jól számolunk, nagyjából a hónap végén kapod majd kézhez a
levelet. Idén a jókívánság mellett sajnos csak egy szerény kis tortával tudok
szolgálni – de hidd el, legalább annyit fáradoztam érte, mint tíz Tűzvillámért…
Jól bevált recept, és segítségem is akadt, szóval bízom benne, hogy ehetőre
sikerült. Tettünk rá tartósító-bűbájt, pár hétig biztosan eláll.
Miattam ne aggódj, biztonságos
és kellemes helyen vagyok. Nem is emlékszem, mikor éreztem magam utoljára ilyen
boldognak, mint most…
- Ne! Ne írd meg, hogy veled vagyok!
- Mert?
- Hátha más is olvassa a levelet… Regisztrált zsupszkulccsal
jöttem, könnyedén utánanézhetnek, hol vagyok.
- De Tia megbízható, biztosan…
- Sirius!
- Jó, rendben…
Ha szükséged van bármilyen
segítségre, bátran fordulj hozzám.
Csikócsőr üdvözletét küldi!
Sirius